Téli szonatina
A kerti kiskaput bereteszelte az Isten.
Az alvó almafák ágai kifeszítetten
nyúlnak el mindkét irányba, rajtuk
a tél öt sebe vérzik. Töviskoronát
hord a Hold, átlyukasztott tenyér
a téli éjszaka. A kerti kiskapun át
látni a tájat, amint csend ül rajta.
Virrasztanak a csillagok. Egyszer
szerteszét szóródnak az éji ékszerek,
s nyakamba hullnak a hófehér klárisok.
Bereteszelte az Isten a kerti kiskaput.
A kinti csap elzárva, várja a fagyot.
Ködöl a táj, homályban még a hajnal
szeme, de szertefoszlik, mint a kalács
belseje. Szellem-arcát mutatja most
a tél, gyolcsruháját odadobja egykor
majd a tavasznak. A kerti kiskapun át-
mászik az éjszaka csillagmintás köntös-
ben, s ott marad, míg meg nem virrad.
Fekete fátyolt hord a Hold, szeplőit
takarja el vele.
Varjak röppennek fel, károg a tél,
látom a felhővonulást, könnyezve
néz velem farkasszemet.
Isten a kerti kiskaput, mondtam már,
hogy bereteszelte?
