Pápai Lívia: „Szabadság, szerelem!”
Igen, okostelefonom lépésszámlálója szerint kiállításunk helyszínétől, Cifrának nevezett palotánk bejáratától mindössze kétszáz lépésre, vagyis körülbelül százhúsz méterre állt Hrúz Mihály uram tágas, tornácos portája, ahol dolgozatunk tárgya (alanya?) kosztot és kvártélyt kapott elemi iskolai tanulmányainak első éveiben. 1828 tavaszán határozott úgy a kiskunfélegyházi mészárszék bérlője, bizonyos Petrovics István, hogy a hatéves Alexandert felesége rokonára, az evangélikus egyház helyi főgondnokára bízza. Mert akkor még erre a névre hallgatott: Alexander Petrovics. (Az osztálytársaknak Vicsek.) Így anyakönyvezték Félegyházán, s ez van az első róla festett kép hátára is írva. Azt nem hiszem, hogy rendszeresen átjárt volna tárlatokat nézni a Cifrapalotába, egyebek közt azért sem, mert gyönyörű épületünk pávaszemes falait uszkve hetven évvel az ifjú itteni diákoskodása után emelték csak ide körénk; meg tán azért sem, mert más művészetek izgatták igazán. Színész szeretett volna lenni. S lett is. Nem állítom, hogy ehhez volt a legtöbb tehetsége, s a korabeli média sem tudósít átütő sikerről. A legfényesebb alakítás is csupán a Lear bolondja, igaz, azt „komoly filozófra” vette. Hogy mégis hasznát vegyék, súgónak alkalmazták, tormás kolbászért küldték, s vele íratták a színlapokat, ami mellett azért álljon egy nota bene, hisz témánk szempontjából fontossága lesz.
Széri-Varga Géza: „A négyökrös szekér”
Ha idepasszíthatnék egy rövid eszmefuttatást a pályamódosítások furcsaságairól, megemlíteném a festőnek készülő jó barátot, mit készülőt, rajzszakkört vezet a városban, portrémegrendeléseket kap, sőt a vasárnapi istentiszteletek alól is felmentik, hogy festhesse a hírös város türelmetlen „bátyámuramjait”. A református jogakadémia hallgatóját, a szőke, kék szemű, törékeny fiatalembert csak „Móric kisasszonynak” hívta a valóban igazi festőművésszé érő Muraközi János. Manapság inkább Jókai Mór néven tartjuk számon. Szóval a festő Jókai – és a színész Petőfi. Volt azért, aki tényleg irodalmár akart lenni a társaságból (Pápán bandázott együtt a triumvirátus), őt úgy hívták, Petrics Soma. Na, belőle lett aztán festő – Orlai Petrich néven. Hogy Sándorunkba is szorult némi szépérzék, úgy értve, hogy a vizuális művészetek terén, azt nem csak a Jókai és Petrich közti festőversengés igazolja, amelyen – utóbbi emlékezése szerint – mindig Petőfi ítélete volt a döntő, de újra előhozhatunk kecskeméti példákat.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben
Mondjuk a Physiognomiát és A zsidó fiút. Előbbi a főiskola könyvtárából Jókai által kikölcsönzött album volt, mást nem is vett ki itt töltött két éve alatt, a karakterábrázolást próbálták kitanulni belőle – Jókai festői, Petőfi színészi fejlődésére gondolván lapozgatta. A másik meg a Magyar Tudós Társaság drámapályázatára írt Jókai-színmű, amelyet a jeligés versenyre csak idegen kézírással volt szabad beküldeni. Jókai természetesen legszebben író barátját, Petőfit kérte meg a másolásra. Tényleg gyönyörű lett. Aki nem hiszi, nézze meg Pesten, az MTA Kézirattárában. Hogy a fődíjat nem Móric kapta, arról a kalligráfus már igazán nem tehetett.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. fotó: Banczik Róbert
Mivel fizetséget nem volt hajlandó elfogadni, barter alku köttetett: egy olajkép lett Petőfi jutalma: „Én is festettem egy arczképét, olajba miniature alakban Kecskeméten 1842-ben, tehát husz éves korában: a kik látták, azt mondták, hogy jól volt találva, kék kvekkerben, sárga gombokkal. Nagyon lekötelezne, a kinél ez a kép megvan, ha tudatná velem: én nem formálnék hozzá semmi tulajdonjogot” – írta Jókai 1879-ben. (Ha valaki most, 2022-ben találná meg, esetleg épp Kecskeméten, az Országút szerkesztőségével tudassa!) Hogy a „fekete művészet”, vagyis a tipográfia és a nyomdászat mesterfogásaiban is jártas volt Petőfi, azt a Szilády Károly nyomdájában följegyzett eset tanúsítja. Az sincs ide messze, az Aranyhomok Szálloda mellett állt, szóval ötpercnyire.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben
A többit el kell hinnünk. Hogy a pesti iskolában leginkább rajzaival tűnt ki, hogy Aszódon a siketnéma ábécé kézjeleit másolgatta, s egy tanáráról olyan élethű karikatúrát csinált, hogy ijedtében össze is tépte. Ha az a tanárrajz nem maradt is meg, azért az Arany- és a Bem-portré megvan. Mindenki ismeri, tiszta fogalmazás, jó karakterérzék, egyszerű vonalvezetés. Ferenczy Béni a Petőfi-rajz nyomán készítette el Bem-plakettjét, Jankovics Marcell pedig a Toldi-rajzfilm narrátoraként ügyködő Aranyát. Ugye, mondanom sem kell, hogy Kecskeméten.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben
Arany talán igen, Bem viszont biztosan nem ült modellt, futtában vagy emlékezetből kellett lerajzolnia, ami igazi kihívás volt, bár akkortájt természetes. Barabás Miklósról mondják, hogy bámulatos volt a vizuális memóriája. Állítólag egyszer harminchét év távlatából készítette el valaki portréját, emlékezetből, és a mellé illesztett fotográfia tanúsága szerint kifogástalanul. Vajon a 48-as Petőfi-litográfiát is emlékezetből rajzolta? Aligha. Petőfi, ha mindenkinek nem is, de Barabásnak szívesen ült, hogy a tizenhárom évvel idősebb rajzoló az akkori szóhasználat szerint „levegye”. Nem csak ült, barátait is fölcipelte a székely képíróhoz a fel-dunasori Wieser-házba. Egy ízben egy vonakodó harcsabajszú csizmást is, akit a festő valami falusi mészárosnak nézett. Ő volt Arany János.
„Hja, mikor az ollyan szép, ha az embert Barabás lepingálja, s a szerkesztők aztán küldik szét az egész két magyar hazának némely helyére, s a közönség bámulva kiált föl: – Tehát ilyen ő?!” – olvassuk az Útirajzokban.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Petőfi fontosnak tartotta, hogy egy Barabással vétesse le magát, amihez persze túl kellett lépnie arisztokratafóbiáján, hisz mégiscsak a Széchenyi–Wesselényi–Batthyány-sorozattal került kapcsolatba. A presztízséhez kellett, ami persze korántsem jelentette, hogy el is fogadta a róla rajzolt képet. Megmaradt a levele – egyetlen, amit hajlandó volt németül írni –, amelyben részletesen elmagyarázza a rézmetszőnek, Herr Jozef Tyrolernek, hogyan javítsa tovább a verseskötetébe szánt, amúgy már eredetileg is túlidealizált Barabás-portrét. Rajzot is mellékelt, amit a tapintatos formschneider elrejtett Barabás elől, de sajna annyira, hogy az utókor sem leli. Alighanem a Mezey József-féle tenyérnyi medalionra hajazott, mert a még nála is fiatalabb költő-rajzoló előtt bizonyára nyíltabban tárta föl, milyen is a helyes Petőfi-portré. El kell ismernünk, hiú volt a végtelenségig. „Úgy-e hasonlítok Byronhoz?!” – kiáltott fel, miközben Törökfalvi Pap Zsigmondnak ült – amit a rajzolók persze úgy értelmeztek, akkor jó a Petőfi-ábrázolat, ha Byronra, Shelleyre hasonlít, vagy legalább az ágya fölé akasztott francia jakobinusokra. Tisztában volt a személye körül burjánzó kultusszal költőként, majd forradalmárként is; s mintha önmaga sztájlisztja lenne, határozottan beleszólt, milyen képet közvetítsen róla a kortárs média – s mit őrizzen meg az utókor.
Pittmann Zsófi: 10 forint, 2022
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Bánta-e Petőfi, hogy nem vagy csak alig hasonlítanak rá az irodalmi divatújságok képmellékletei és a verseskönyvek eszményített arcmásai? Aligha. Talán a kópéság járt a fejében, amivel Kertbenyt sikerült meglepnie. „Hogy ki az a Petőfi? Hát egy új fűzfapoéta, s amellett egy haszontalan, lump komédiás!” – förmedhetett nyugodtan a verseitől ájuldozó sznobokra, hiszen a címoldalak metszete nyomán ki a csuda jött volna rá, hogy a kötekedő ficsúr azonos a hölgykoszorúk bálványával. Apropó hölgyek. Ismerik Krúdy Ál-Petőfijét? Egy Márai-mondattal segíthetek: „A klimaktérium anyagcserezavaraitól kínzott idősebb delnők házukba, sőt ágyba és ölbe fogadnak gyanús jövevényeket, akik Petőfinek mondják magukat.” Ugyan, mi esélyük lett volna ezen jövevényeknek, ha legalább a Pesti Divatlap műmelléklete híven ábrázolta volna a költőt.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
A hölgyeknél maradva hadd hozzam elő az első Júlia-portrét, legalábbis az első olyat, amely Petőfié lett. Nem a költő és a festő – ezúttal is Pap Zsiga – ravasz fondorlatát akarom leleplezni; na, jó, azt is, inkább az arcképek fontosságáról elmélkednék. 1846 őszén vagyunk, a fiatalok szívében már lobog a szerelem, amit a Szendrey szülők persze foggal-körömmel elleneznek. Hogy Júlia festményt küldjön Sándornak, szóba se jöhet, már az is gyanús, hogy egy festő ólálkodik körülötte. De van megoldás: Zsiga lefesti Júlia barátnőjét, Térey Marit, aki a medaliont – tudtán kívül – elküldi Júliának; illő, hogy ő is viszonozza az ajándékot, amelyet persze Sándor kap. (Azért Marira esett a választás, mert épp külföldi utazásra készült, vagyis a lebukás veszélye minimális volt.)
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Az idealizáló művészképek, a szerelmizálog-portrék és a meglehetősen szubjektív írott képek mellett ott van a dagerrotípia. Végre egy élethű ábrázolat, kiálthatnánk föl. Petőfi ki nem állhatta. Azt mondta: „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel.” Gyönyörű mondacs – és persze nagyon álságos. Épp azért volt elégedetlen a dagerrotípiával, mert az idealizálás édes retusa nélkül tükrözte vissza az arcát. Egyetlenegyszer sikerült csak rávenni, hogy a fényképezőmasina elé álljon, legalábbis a színész-fotográfus Egressy Gábor fia így emlékezett. Azt az egyetlen képet is annyira gyűlölte, hogy alaposan eldugta valahová; 1870 után került csak elő Petőfi Zoltán hagyatékából. S jutott kalandos kitérők után a PIM-be.
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Ott van Petőfi sakk-készlete is. Azért hozom szóba, hogy egy vezércsellel végre eljussunk az illusztrációkhoz. Állítólag Bemmel játszott rajta, de a mi mesénk szempontjából most fontosabb Grimm, nem a Jancsi és Juliskás, hanem a Jancsi és Iluskás, tudniillik az a Grimm, aki a János vitéz címlapját litografálta. És A helység kalapácsáét. Grimm Vince. Vince bácsi. Huszonkét évvel öregebb a költőnél, nagy tisztesség, ha leül vele sakkozni a Wurm-udvarban, s alighanem be is mattolja. Nem szégyen, ő volt a Pesti Sakk-kör első elnöke, s épp miközben a mi Petőfink illusztrációin munkálkodik, ő a Pest–Párizs levelezési sakkjátszma magyar főjátékosa. Ha valaki nem tudná, simán győztünk. Ha másvalaki ebből arra következtetne, hogy az öreg az illusztráció helyett inkább a sakkjátékra koncentrált, annak meg lelke rajta. Én megkedveltem Grimm apót, na jó, nem épp a rajzai miatt. Valljuk meg, egyik legnagyobb költőnk mellé, mert végtére ki kell mondani (és az egyik nyugodtan el is hagyható) nem épp a legnagyobb grafikust állította a gondviselés…
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
Vagy igazságtalan lennék? Az „ide nekem az oroszlánt is” hevületű Petőfit nehéz elképzelni, hogy ne avatkozzon bele a rajzokba. Talán az is megkockáztatható, hogy maga skicceli föl őket egy árkusra vagy mindjárt a litográfus kövére. A helység kalapácsa elejére „amazon természetű Mártát”, ahogy a kántor üstökét cibálja, hátoldalára pedig „Fejenagyot”, amint megpillantja a kocsmában a „szemérmetes Erzsók” előtt térdeplő kántort. Vajon a János vitéz borítójának hátlapján a főhős kardjába lépő mezítlábas óriás rajza is Petőfi intencióját követi, vagy már a festőművésszé érett unokatestvérét, Petrics Somáét, aki vélhetően a címlapra kerülő lovas huszár megformálásában is részt vállalt? Egy vázlatkönyvében megmaradt tanulmányrajz mindenesetre erre utal. A végső változat – a tisztázat – persze Grimm Vincéé. Nem szokás grafikusként emlegetni, talán azért, mert oly sok más miatt is kell. Nem is tudom, miért nem írtam még róla. Tán még fogok. Néhány slágvort, hogy alkalomadtán ki lehessen majd bontani: ő litografálta a Kossuth-bankókat. Ő ásta el a Szent Koronát Világos után. Az ő sakkfogadásai adták a törökországi emigráció pénzügyi hátterét – whist- és billiárdnyereményeivel kiegészítve –, neki konkrétan egy Kamarilla ellen írt gúnyirat miatt lett előkészítve a szappanos kötél. Mondtam már, hogy bécsi volt? Hogy osztrák? Aztán átnyergelt az iszlám hitre, ő lett Musztafa bej néven a konstantinápolyi bankjegynyomda igazgatója, s hogy irodalmárnak sem volt utolsó, azt az Aleppói levelek címmel hazapostázott írások tanúsítják. Sárm, intelligencia és humor megejtő elegye egy csepp cinizmussal. Tud valaki ajánlani izgalmasabb sorsú kollégát?
Petőfi költészete a kortárs képző- és iparművészetben. Fotó: Banczik Róbert
A Petőfivel játszott sakkpartiról egyébként nem tudom, hol zajlott, tényleg az illusztrátor győzött-e, sőt azt sem, megtörtént-e valójában. Úgy gondolok rá, mintha képzeletbeli szereplők lépegetnének egy fejemben zajló regény lapjain. Természetesen sűrű csibukfüstben, ahogy az akkoriban dukált, édes mandulatejet hörpölve, püspökkenyeret majszolva, vagy épp lúdzsíron pirított éticsigát lakmározva, ami állítólag költőnk kedvence volt. Meg a rajzoló bácsié. Brrr. Akkor már inkább jöjjön a kukoricagölödin. Nem is folytatom, a kiállítás megnyílt, ha valaki nem látta még, 2023. június 4-ig
nyitva lesz.
A szerző grafikusművész, író
