Nincs abban semmi meglepő, inkább azt mondanám, tipikus, hogy egy műtárgy valahol, mondjuk egy művészeteket népszerűsítő folyóirat címlapján reprodukcióként megjelenve kommercializálódik. Átmegy azon a természetes metamorfózison, melynek végén az eredetileg a grand art magasztos kategóriájába tartozó elem immár az alkalmazott művészetek talán kevésbé elegánsnak tartott területén köt ki.

Nincs abban semmi meglepő, inkább azt mondanám, tipikus, hogy egy műtárgy valahol, mondjuk egy művészeteket népszerűsítő folyóirat címlapján reprodukcióként megjelenve kommercializálódik.

1848 végének szatírába oltott vészterhes világába enged betekintést a ,,sakkfeladvány" írójának kilétét kutató, szerteágazó, izgalmas gondolatmenet, amely ezzel kimondatlanul megkérdőjelezi a kritikai kiadásban Jókainak tulajdonított szerzőséget.    

1848 végének szatírába oltott vészterhes világába enged betekintést a ,,sakkfeladvány" írójának
kilétét kutató, szerteágazó, izgalmas gondolat-
menet, amely ezzel kimondatlanul megkérdőjelezi a kritikai kiadásban Jókainak tulajdonított
szerzőséget.    

Szokták mondani, egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik föl, csupán a másodperc töredékéig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn. 

Fazekas Lajos sokszínű művészegyéniség: diákként verseket írt és publikált, majd a film felé fordult, s az egyik legtöbb filmet jegyző alkotóvá vált mint rendező, operatőr, színész, sőt kaszkadőr. Szeme világát vesztve újra a költészet felé fordult, ugyanolyan eredeti hanggal és tehetséggel.

Ha a sátán e bájos balatoni faluban ígérte volna neki a világot, Rákosi Jenő szerint tán az Isten fia sem tudott volna ellenállani a kísértésnek. Szepezdet az igéző táj mellett Keresztury Dezsőtől Sárközi Mártáig az itt megpihenő írók, művészek tették emlékezetesen otthonossá.

A Barabás-műveket jó együtt szemlélni. A szavakat mondatokká egészíteni ki. Több-kevesebb rendszerességgel ismétlődő önálló kiállításai élményszámba mennek, mert a művek egymással is dialogizálnak, az installációk a galériák asszociációs lehetőségeit is bekapcsolják a kompozícióba.

Éppen kétszáz. Na jó, egy kicsit fölkerekítve. Mondom még egyszer, hogy el tudjuk képzelni: kétszáz. Ennyi például kukoricagölödinből rémesen sok, legalábbis Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi ízléséhez mérten rengeteg, lépésből viszont elenyészőn kevés, szinte potomság, mondhatnánk tragikus sorsú költőnk legutolsó lejegyzett szavával, hogy a profán felütést némi mélabúval elegyítsük.

Előbb-utóbb úgyis szót kerítettem volna róla – itt az Országúton is – földimről és sorstársamról: Katona Józsefről. Földim a kecskemétiség okán, sorstárs meg azért, mert Skorpiók volnánk. Kell-e bizonygatnom, milyen tragikus jegy? Hogy az apropó egy kicsit körmönfont, lehet, de üsse kő. A Katonában, tudniillik egykori gimnáziumomban áll Czélkuti Züllich Rudolf szobra, amely majdnem olyan kacskaringós utat járt be, mint sorsűzött alkotója.

A New York-i jó barát, Kurt Andersen szép írása tapintatosan tudomásunkra hozta: Bányai István rövid betegséget követően átlépett – zoomolt – egy új, számunkra egyelőre alig elképzelhető másik világ ismeretlen könyvoldalaira.

Írj róla, akár tízezer karakter is lehet – hív föl Ákos, az Országút képzőművészeti szerkesztője. Nyár végére kell. Hogyan tudom az együtt megélt, az emlékezetben megőrzött képeket előhívni, s képes leszek-e összefűzni őket egy fogalmazvány láncszemeivé?