Vannak persze minden hájjal megkent öreg kollégák, akik kiszúrnak pillanatokat, akik számára egy villanás – konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodperc – is élmény, akik emlékezni képesek az elfutó filmkockákra is, és sokáig emlegetnek egy-egy jelenetet, amelyet mások észre sem vettek. Ilyesmi gondolatok jártak a fejemben, amikor Kiss Iván rajzait nézegettem. Filmre érett fázisok, mondtam, vagy inkább egy képpé sűrűsült filmesszenciák, amikor áthívott, hogy a budakeszi parasztház műteremmé alakított padlásszintjén kitegye a stafelájra legújabb rajzsorozatát.
Lavírozott tusrajzok, lendületes monokróm képek, ott van az álló lapokban is a mozgás, ott van a lélek…
nem akarok nagy szavakat mondani, de hát nekünk, animációval foglalkozóknak az anima nem is nagy szó, egyszerű szakmai terminus technicus. Animus…, anima…, animáció.
Kiss Iván 1949-ben született Budapesten. Érettségi után szakkörökben, szabadiskolákban tanult festeni, rajzolni. Mestere Litkey György festőművész. Húszéves volt, amikor egy újonnan létrehozott független művészeti csoport, a NO. 1. tagja lett. Azóta vesz részt csoportos kiállításokon és rendez önálló tárlatokat itthon és szerte a világban. Spanyolországot, Krétát, Algériát említik a róla szóló életrajzok – és Patmosz szigetét. Animációval 1970-ben, a Pannónia Filmstúdióban kezdett foglalkozni, ott ismerkedtünk meg néhány évvel később. Kezdetben fázis- és kulcsrajzolóként mások filmjeiben segédkezett, majd 1986-ban megrendezte első önálló opusát, a B-A-C-H-ot. És aztán sorjáztak a többiek, A tánc (1998), Az út (2000), a Fény és káosz (2002), az Átváltozás (2004) a Töredékek (1956 – 2006) és a Senkiföldjén (2009).
Felismerhető karakter, pontos dramaturgia, filozofikus mélység; a lélek elszánt megmutatkozása mindegyik mozi.
„Úgy hanyatlom el, mint az árnyék az ő megnyúlásakor; ide s tova hányattatom, mint a sáska” – idézi Károli Gáspár magyarító átköltésében a 109. zsoltárt, s hozzá Ovidiust, Kafkát, Hamvas Bélát az Átváltozás című film. A sokadik fénykorát élő, egyre változatosabb magyar rajzfilmes szcénából is kitűntek különös stílusukkal Kiss Iván munkái. Többnyire monokróm grafitátiratban megelevenedő fényrajzolatok és lüktető metamorfózisok.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára, 2006-ban jelent meg a Püski Kiadó gondozásában a Nagy Gáspárral közösen készített 1956 Fénylő arcai című album, amelyben a költő és a grafikus együtt állított emléket a forradalom ismert és ismeretlen hőseinek.
Nagy Gáspár írt, Kiss Iván pedig rajzolt, lerajzolta a forradalmárokat, hogy megtanulja az arcukat; és hogy az alkotás kegyelmi pillanataiban azonossá váljék velük. Mert ott volt ő is a monokróm portrékban, a szabadkézi rajz esetlegességében és többletében.
A rajzoláshoz konyító kolléga még azt is észreveheti, bal kezében fogta a ceruzát, mint Leonardo, mint Petőfi, mint Picasso. A Töredékek 1956 című film az album rajzainak megmozduló, időben kiteljesedő változata volt.
Kiss Iván filmjei kapcsán meg szokták említeni, hogy 2003-ban elnyerte a filmművészek legfontosabb szakmai elismerését, a Balázs Béla-díjat. Pontosabban majdnem elnyerte. Nem volt hajlandó ugyanis elfogadni.
„A gesztus, hogy nem veszem át a díjat, a fennhéjázó, hatalomhoz dörgölőző, minden áldozatra képtelen, kisstílű, megélhetési értelmiségnek is válasz… A gondolat, szó és cselekedet egységét nem lehet megkerülni semmilyen indokkal…” – nyilatkozta egy interjúban, amelyben makacsságát firtatták.
Az idei nyáron megkapott Nagy Gáspár-díjat bizonyára nem úgy fogta föl, mint holmi kárpótlást, mint valami elégtételt, s tudom, hogy a Kiss Ivánt jutalmazó kuratórium sem gondolt ilyesmire. Azért hozom szóba mégis, mert azt remélem, az új elismerés, de legfőképp az új, filmre kívánkozó grafikai sorozat révén ismét felfigyel a szakma Kiss Iván rajzfilmrendező grafikusra.
Illusztrációk: Kiss Iván film-fázisrajzai
