A’ partie így áll.
A’ feketesárga részen van egy király, meg egy királyné.
Van egy futó, — ez Jellasics.
Van egy bástya, — ez Windischgrätz
Van egy ló, — ez Récsei Ádám.
Van két pion, — ezek a’ ráczok és oláhok.
A’ háromszínű részen — sem király, sem királyné.
Van egy futó, — ez Baldacci.
Van két bástya, — ez Perczel és Görgey.
Van egy ló, — ez Teleki Ádám.
Van hat pion, — ezek a’ magyarok, székelyek, olaszok, bécsiek, lengyelek és tirolók.
Kérdés, hogy lehet a’ feketesárga királynak és királynénak hat húzással mattot adni?
Az 1848-as sakkfeladványt, ahogy azóta megtanultuk, nem lehet jól megoldani. Nem sikerülhet se hat húzásból, se mégannyiból. De tudható-e legalább, ki a szerző, aki e leckével kívánta az Életképek olvasóinak fejét tágítani?
Noha voltak már európai újságok, amelyek sakkaufgábékat publikáltak (például a Pestre is eljutó Leipziger Illustrirte Zeitung), sőt rendszeresen megjelenő sakkrovatok is léteztek (a The Illustrated London News 1845-ben indított rovatát csak azért emelem ki, mert szerzőjét, Howard Stauntont még emlegetni fogom), az első magyar sajtóban olvasható valódi sakkfeladványt azonban csak tizenegy évvel később, 1859. december 11-én jelentette meg egy szabadszállási patikus, Rozsnyay Mátyás a Vasárnapi Ujságban.
Életképek 1848. december (6. évfolyam 2. sz. 1-25. o.)
Jókai az Életképek novemberi és decemberi számában kezdte megjelentetni Pán Jellasicz című szatirikus hőseposzát. A négyrészesre tervezett költeményből azonban csak kettő jöhetett ki, mert a lap megszűnt, miután Windisch-Grätz serege bevonult Pest-Budára. A szarkasztikus költeményt bárhol ütjük fel, süt belőle a felségsértő gúny, ami miatt a szabadságharc bukása után Jókai bujdosni kényszerült.
Az ironikus versromán azonban nem volt magányos mű. 1849-ben Pesten Kozma Vazul nyomdájában egy német nyelvű gúnyeposz is napvilágot látott, a címe Jellacsichiade. A német költemény tartalmilag oly igen hasonló Jókaiéhoz, hogy több sor, sőt néhány strófa esetén akár a fordítás szó is megkockáztatható; a versformák pedig pontosan megegyeznek. Hétsoros, jambusban írt versszakok, rímképletük:
x a x a b b a. Az utolsó, a ritmust is megugrasztó párrímes sorok és a mögéjük tett csattanó teszi feltűnően hasonlóvá a verselést. Az, hogy véletlen hasonlóságról lenne szó, szinte biztosan kizárható, a Pan Jellasicz és a Jellacsichiade szerzői tudtak egymásról; sőt gyanítható, hogy szoros kapcsolatban voltak. A német eposzt a bécsi születésű, de Pesten élő Vincenz Grimm, azaz Grimm Vince írta.
Érdekes találmány – dőlhetnénk elégedetten hátra, de alapkérdésünk, a sakkrejtvény szerzőjét firtató még nincsen megválaszolva. Ahhoz új történetbe kell fognunk.
1843 és 1845 között került sor a párizsi Café de la Régence és pesti Wurm kávéház közti „távizeneti partira”, vagyis levelezési sakkjátszmára. Mivel a párizsi kávéházat akkoriban az európai sakkélet központjaként tartották számon, és a Dorottya utcai Wurmban Pest legjobb sakkozói jártak össze, így a partit joggal nevezték már a kortársak is Párizs–Pest mérkőzésnek. A tét nem volt csekély, a pestieknek ötszáz forintot kellett letétbe tenniük ezerkétszázötven francia frank ellenében (1845-ben Vahot Petőfinek száz forintot fizetett a teljes János vitézért).
Egy triumvirátus állt a Pesti Sakk-kör élén, nevük az egyik szekundáns, a lépésajánlásokban jeleskedő Erkel Ferenc memoárjából is tudható: Szén József s Löwenthal Jakab mellett a mi Grimm Vincénk a korelnök, ő, aki a Párizsba küldött leveleket szignálja. Ez idő tájt szépműkereskedő, a pesti Műegylet műtárosa, hangjegy- s kőnyomdász, ki a Wurmban ügyvédirodát tartó Kossuthnak titkon körleveleket is sokszoroz.
Megérne tán egy bekezdést az is, hogy a Café de la Régence-ben kik bontották ki a pesti envelopokat, Pierre de Saint-Amant, Ignazio Calvi, Jean Adolphe Laroche mellett egy darabig ott ült Alexandre Deschapelles is. Sakkalmanachokban csillogó nevek, ám az utókor számára tán érdekesebb említeni egy távoli asztalnál szivarozó két szakállas német kibicet, kikre akkor még senki sem figyelt: Marx Károlyt s Engels Frigyest.
A partikat, mert valójában két párhuzamosan zajló játszma lépéseivel jöttek és mentek a pecsétes borítékok, Pest nyerte, ami világszerte nagy respektust hozott a Grimm vezette társaságnak, hogy mekkorát, arra még visszatérek, de elébb az Életképek rejtvényét idézem újra föl. Nehéz hinni, hogy a lapot szerkesztő huszonhárom éves Jókai, miután Jelačić parafrázisa kapcsán tiszteletét teszi a hozzá képest igencsak bácsinak számító Grimmnél, ne ajánlja föl lapját sakkfeladványok számára. Grimm rááll, s egy serház asztalszögleten papírra veti a fenti feladványt, ami passzol a Pán Jellasicz mellé, s ígéri, békésebb időkben, valamely következő számba már szerkeszt szabályos feladványt is, hisz alighanem a lipcsei Schachaufgabenek közt is van, ami övé, noha név nélkül közlik azokat is, mint ami az Életképekben lejött. Megfogadja tehát, de ígéretét nem tudja tartani, két hétre rá már Windisch-Grätz diktál Pest-Budán.
1848 utolsó hetei nem kedveztek annak a láblógató, időmúlató esztétizálásnak, ami egy „igazi” sakkfeladványhoz tartozik; a történelem viszont maga is óriás sakkjátszma. Próbáljuk ilyen nézőpontból vizsgálni az állást. Ki és hogyan lépeget? Mily húzások s ellenhúzások foroghattak Grimm fejében, s mily esélyeket láthatott a háromszín meg a fekete-sárga oldalon – legalábbis, ha jól okoskodom, és tényleg ő a feladvány kiötlője?
Egy jókora paradoxon már a színek elosztását bonyolítja: a Jelačić vezette horvát támadás I. Ferdinánd császár nevében indul, de mivel a parancs hivatalosan nem létezik, Batthyány kormánya úgy érezheti, V. Ferdinánd magyar király nevében jogosan védekezhet és ellentámadhat, ami igencsak megosztja az uralkodóra fölesküdött tiszteket, nem tudván, pontosan melyik Ferdinánd, a császár vagy a király mellett érvényes az esküjük.
E képtelen helyzet miatt lesz oda az egyetlen mattveszéllyel kecsegtető támadás. Amikor Móga János serege a Pákozdnál megvert Jelačićot üldözve a Lajtához ér, hirtelen megáll, holott ha föladná az uralkodó iránti lojalitást, a bécsi felkelőkkel egyesülve győzelemig vihetné a játszmát. (Jókai itt maga is képbe kerül, hisz őt küldte követként Kossuth a bécsi forradalmárokhoz, „egy erélyes sakkhúzást” kérve tőlük, azt, hogy a magyar haddal együtt kétoldalról szorongassák a bánt.) Móga háromhetes hezitálása után már nincs esély a győzelemre; a Prágából visszarendelt Windisch-Grätz Jelačić-csal egyesülve Schwehatnál megveri a magyar sereget, majd ellentámadásba fejlődik, s két hónap múlva övé a főváros, ahol az Életképek utolsó száma még közkézen forog. Nem bátornak, inkább vakmerőnek kell neveznünk a Jelačić, a Kamarilla, sőt az újdonat császár rovására szerzett gúnyeposzt – s német párdarabját.
Az országgyűlés ugyan még küldöttséget meneszt Windisch-Grätzhez, a fölajánlott „remit” azonban a herceg visszautasítja. A partie tehát, midőn az 1848-as év a 49-esbe fordul, inkább a feketesárgáknak áll. De az írás hogyan folytatódjék?
Jókai Pestről Debrecenbe fut, szintúgy Grimm Vince is. Utóbbi fontos megbízással, hisz litográfsajtóit is viszi, melyek a Kossuth-bankók nyomásához kellenek – s a nyomtatott pénz a harcok folytatásához. Fél év még hátravan a háborúból. Májusban, miután Görgei visszaveszi Budát, Grimm is Pesten lehet, hisz ekkor nyomtatja Heckenast és Landerer Theorie der nützlichen Künste címmel írt verses esztétikáját és Kozma a Jellacsichiadét, ami egy évre rá Lipcsében újra megjelenik, igaz, ott már a szerző nem lehet jelen. Világos után menekülnie kell, a Szemere Bertalan vezette különítmény tagja lesz, kiknek dolga a koronát elrejteni. Orsovánál ássa végül el Lóródi Ede, Batthyány Kázmér s Házmán Ferenc; a helyszín titkos térképét Grimmel készíttetik. Az emigránsok utóhadával Törökországba menekül, s felveszi az iszlám hitet, hogy ne adhassák ki Haynaunak. Bem társaságában Aleppóig jut, ahol a török térképészeti intézet vezetője lesz, majd az oszmán bankjegynyomda igazgatója, mihez Kossuth ajánlólevele is segítségére van: „Bizonyítvány, melynek erejével ezennel tanusitom, hogy Grimm Vince ur a magyar pénzügy min. bankjegyintézeténél, mint igazgató (mely hivatal alezredesi ranggal purifikálható) és e szakban kitűnő tehetsége, ügyessége és fáradhatatlan szorgalmával párosult hü szolgálata által megelégedésemet és méltánylatomat teljes mértékben kiérdemelte.”
Grimm-rajza (8 Órai Ujság, 1929. május 16., 5. oldal)
Aleppóban, Stamma Fülöp városában sem hagy föl a sakkal, megtanul az európaitól némileg különböző keleti szabályok szerint is játszani, és megnyert fogadásaival segíti emigráns társait, akik a március 15-i emléknapokon a forradalom ünneplése mellett őt is köszöntik: ez a nap a születésnapja is. Épp ötvenéves 1851-ben, amikor a londoni világkiállítás részeként az első sakkvilágbajnokságot szervezi Howard Staunton (igen, a jeles Shakespeare-szakértő!). A tizenhat legjobb közé magától értetődő természetességgel hívja meg a Párizs-verő három magyart, mert Grimmet is úgy tartják számon már, mint magyar sakkozót. Levelét, melyben kimenti magát, maga Staunton olvassa föl a megnyitón. „A Párizs ellenében vívott játszma óta igencsak más természetű partikban vettünk részt, amelyekben a fejünk volt a tét. Vesztettünk! A fejemet ugyan sikerült megmentenem, de elküldtek Stamma szülővárosába, hogy itt gondolhassam át elkövetett hibáinkat…” Úgy hírlik, a verseny végéig ott állt egy üres fotel a Crystal Palace színpadán, hogy a hiányzó mesterre emlékeztesse a résztvevőket.
A szerző képzőművész
Nyitókép: Grimm 1850-ben (részlet), fametszet, Elke Rehdergyűjtemény, Barsbüttelsbüttel, Németország
