Rögvest bele is fogok a mű és az alkotó regényes hányattatásainak listázásába, előbb azonban meg kell okolnom, miért épp most hozakodom elő vele. Akár hiszik, akár nem, ez az 1858-ban fölállított horganyöntvény volt Magyarország első egész alakos köztéri szobra, legalábbis, ha az egyházi megbízásból készített alkotásokat nem számítjuk. Mert eredetileg köztéren állt, nem is akárhol: Pesten, a Nemzeti Színház előtt. Hiába előzte meg Ferenczy István közadakozásból készült 1845-ös Kölcsey-szobra, amelyet ráadásul márványból faragott, azt mégsem lehetett köztéren fölállítani. Na, nem azért, ami a hivatalos indok volt, hogy tudniillik az elvárt magyaros viselet helyett antik tógában üldögél az életnagyságú költő; nem is azért, mert Széchenyi valahogy nem állhatta a szerinte „kein Talent” Ferenczyt, akit pedig maga Canova ajánlott a figyelmébe, hanem azért, ahogyan a papírtekerccsé formált életnagyságú Himnuszt maga elé tartja a halhatatlan márványgéniusz. Mert akkoriban is szemet szúrt, még ha nem lehetett is decens szavakat találni rá, olyanokat, amelyek mondjuk a Pesti Divatlapban vagy az Életképek Hölgysalon rovatában kinyomtathatók, hogy egy jókora péniszre hajaz a papírrúd. (Az Arisztophanésszel küzdő Arany János is belepirult, amikor le kellett írnia: makkopáncs, makkverő, csek…) Aki akarja, ellenőrizze a Nemzeti Galériában (vagy a hetedikesek irodalmi munkafüzet címlapján – na, ez az apropó), én inkább a Katona-szoborral folytatom.

 

Ott tartottunk, hogy a Nemzeti Színház előtt állíttatott föl 1858. június első napjaiban. Két hét sem telik el, s máris kritikát közöl róla a Pesti Napló, magának Greguss Ágostnak, a Kisfaludy Társaság másodelnökének tollából. „Katona József szobra mind felfogás, mind kivitel tekintetében el van hibázva, és annyira, hogy aki dicsérni merné, az egész művelt világ előtt nevetségessé válnék” – kezdi Greguss, s vigyázván, nehogy nevetség tárgya legyen, egyetlen jó szót sem présel ki magából a négy kolumnát átívelő fogalmazványban. A cikk finoman szólva is a becsületsértés minősített esete.

Ilyen tekintélyes bírálatot követően kicsoda kortárs mert volna a szobor védelmére kelni. És ki merészelne manapság? Magam is csak a körülményekkel próbálom menteni. Szobrot állítani Katonának éppen tíz évvel a forradalom után – zsinóros mentében pózoló szobrot –, lehetett abban valami fölemelő. Ráadásul épp a Nemzeti előtt, ahol március 15-én az ő Bánk bánjával futottak csúcsra az események, annyira, hogy az előadás az idegen zsarnok leszúrásakor kirobbanó tapsvihart követően nem is folytatódott.

 

Illene szólni egy korábbi köztéri szoborról is, már hogyha köztérnek minősül a Múzeumkert és szobornak valami láthatatlan. Három hónappal Züllich szobra előtt, 1858. március 15-én állíttatott föl Washington láthatatlan szobra. A látható talapzaton. Úgy áll ott ma is, mint a Parthenón görög istenszobrai közt azé a bizonyos Agnosztosz Theoszé, a nem létező istené, aki miatt Pál apostol is megdicsérte az athéniakat. Köztéri volt, igaz, inkább emlékműnek mondanám a Szent György térre állított allegorikus Hentzi-oszlopot, amelynek avatására 1852-ben maga Ferenc József is átruccant, s amelyet aztán a népharag még a XX. század beköszönte előtt elsöpört. Ha manapság egy művelődéstörténészt megkérdeznének, melyik az első köztéri szobrunk, alighanem az 1869-ben felállított József nádort mondaná, legföljebb mi, Katonások hivalkodnánk a Züllich Rudolféval.

Ami azt illeti, következő szobrával, az 1860-ban Balatonfüreden fölállított Kisfaludy Sándorral sem lett nagyobb szerencséje Züllichnek. Azt egy Kakas Márton álnéven élcelődő újdonász kezdte ki (akiről persze mindenki tudta, hogy Jókaival azonos), olyannyira, hogy végül be is olvasztották. Katona-szobra sem maradt sokáig a színház előtt. Két év se telt el, s az öntést finanszírozó nagykőrösi tanár, a görög származású Tomori Anasztáz megunván a nem szűnő támadásokat tetétleni birtokára szállíttatta, majd onnan Kecskemétre, a költő szülővárosába. Először a művésztelepnek is helyet adó Műkertben állt, majd a színház melletti téren, ott, ahol most Vígh Tamás Katonája áll, pontosabban üldögél. (Itt ismerkedett meg vele jelen írás szerzője, akinek anyukája a szobor melletti lányiskolában, a Zrínyiben tanított történelmet és irodalmat.) 1962-ben cipelték tovább a Katonáról elnevezett gimnázium aulájába. A sok állomás ugyan arra utal, hogy nem mindenütt aratott osztatlan tetszést, de ott, a gimiben mintha jól ellennének vele. Nem egy Thorvaldsen, de mégiscsak az ország első köztéri szobra. A költő születésnapja táján (november 11.) eltávolítják róla a felesleges kiegészítőket (tüllszoknya, kamikáze bandázs, bohócorr), és a diákok illőn megkoszorúzzák. Meg az érettségi találkozón nosztalgiázó öregdiákok.

 

Ígértem néhány sort a sorsüldözött alkotóról is. A gyulafehérvári művész nem bírván tovább viselni magyarországi kudarcait, egyre távolabbra menekült. 1861-ben Párizsba költözött. Onnan Szicíliába, végül Egyiptomba. Majd harmincéves bolyongás után Kairóban halt meg 1890-ben, hetvenhét éves korában.

A szerző grafikusművész, író