Átmegy azon a természetes metamorfózison, melynek végén az eredetileg a grand art magasztos kategóriájába tartozó elem immár az alkalmazott művészetek talán kevésbé elegánsnak tartott területén köt ki. Értéke egyfelől növekszik, legalábbis a sznob gyűjtők számára, hisz mentül több helyen publikáltatott a kép, annál értékesebb, másfelől épp a kommersz „bűnébe esés” miatt csökken is a mű értéke, hisz elveszíti azt a hamvas eredetiséget, ami miatt azt mondanánk rá, egyedi s megismételhetetlen.
Vajon ilyesmi járhatott-e művészünk fejében, amikor a mű – reprodukció folyamatot újabb elemmel toldotta meg. Harapjon a kígyó a farkába! Igen! Barabás úgy tiltakozik a kommersz ellen, úgy üzen hadat a művészetet aprópénzre váltó, a tömegtermékekre koncentráló, üzleti szempontok szerint átrendeződő világnak, hogy idézőjelek közé téve megismétli, sőt a méreteket megnövelve piedesztálra emeli azt. Sőt továbbmegy. Egy kiállításon orrunkba üt vele.
„Eredeti, egyedülálló, hiteles és másolat, mindez csak szószaporítás. Tautológia – hirdeti Elaine Frances Sturtevant. – A másolat ugyanaz, de korántsem azonos. Semmi sem lehet azonos a véges és végtelen világban. De reprezentálhatja az azonost és lehet egyforma vele. Továbbá az egyforma jelenthet homlokegyenest ellentétest is. Az olyan ábrázolás, amelyik nem duplázza tovább önmagát elrejt valamit, a láthatóból a láthatatlanba vezet. A külvilágból a belső világba.” A híres-hírhedt „kisajátító művész”, elegánsabban mondva „appropriation artist” provokatív gondolatai jutnak eszembe Barabás Márton új kiállítása kapcsán, meg persze régi mániám, René Magritte s az ő Nem másolhatója. A La reproduction interdite, a Not to be reproduced.
A Nem másolható mellett olykor az Utánozni tilos, a Tilos másolat, a Reprodukálhatatlan címfordítások is fel-felbukkannak, amelyek akár magyarázatkísérletként is értelmezhetők, hiszen nem is jelentéktelen tartalmi különbség is kikövetkeztethető a csak látszólag azonos címek közötti eltérésből. Azzal, hogy végül A tiltott másolást választottam, elfogadtam, hogy az aktus, vagyis a másolás cselekedete ellen emel szót Magritte. És nyilván Edward James, aki megrendelőként jóváhagyta, hacsak nem eleve ő ajánlotta az újraalkotást jelentő, a latin reproductio szóból származó kifejezést. A copyright szóban megjelenő copy, azaz kópia mást jelent, az újraalkotás folyamatával ellentétben magára a tárgyra vonatkozik, a cselekvés eredményére. Másolás, utánzás, ismétlés, sokszorozás, imitálás, mímelés, idézés, replikázás, kopírozás.
Fogjuk-e föl úgy, hogy a kép címe ezen cselekedetek képzőművészeti jogosultságát is firtatja, s azt taglalja, hogy a hasonlóság, illetve az azonosság hogyan viszonyul ahhoz, amit eredetinek képzelünk és valóságosnak nevezünk? A fölcserélhetetlen fölcseréléséből, a helyettesíthetetlen helyettesítéséből, a kiválthatatlan kiváltásából kreált festői programot Magritte, vagy legalábbis ezek fölött meditált, s alighanem ilyesmik forogtak Barabás Márton fejében is, amikor jeles munkáinak reprodukciójával ékesített folyóiratcímlapokat újrafestett.
Másolásnak, kisajátításnak, idézésnek, többszörözéseknek, mint a kortárs művészet új paradigmáinak gesztusát kell-e keresnünk a Barabás-tárlaton? Vagy már ezen új művészi irányzatok fölötti ironizálást? Tovább bogozva olyan kérdések kerülhetnének elő, amelyeket a művészet önmagára történő mutatása, azonosulása saját magyarázatával, magába való bezárkózása, sőt önmegszüntetése szlogenekhez társítva szoktak citálni. Nem mondható váratlannak Barabás életművében az új képsorozat, megkockáztatom, várható volt, kiszámítható, ahogy az ismeretlen elemek megjelenése a Mengyelejev-rendszerben.
Akik emlékeznek Art of the 20th Century című opusára, habár fölösleges címnek nevezni, sőt indokolatlan egyáltalán címet adni a műnek (noha Barabás akkurátusan megtette), mert az alkotás maga sem egyéb, mint cím, egy méretes felirat, ami így szól: Art of the 20th Century, vagyis A 20. század művészete. Már javában tapostuk a huszonegyediket, amikor elkészítette, mégsem a nosztalgiát kapcsolnám hozzá első gondolatként. Inkább valami rezignált metafizika érintett meg, amikor megláttam.
Vagy a korszakváltások sajgó melankóliája. A művészet évezredes alakváltozásai közé egyre határozottabban furakodott be, tudatosult, majd vált elfogadottá az idea, mely szerint a művészetről való elmélkedés is tárgya lehet művészetnek, sőt épp a XX. század volt, amely először zárójelbe tette a megengedő is szócskát, majd egy könnyed mozdulattal kiiktatta: a művészetről való filozofálás a művészetek legfőbb tárgya lett.
Kortársaim közül csak keveseket tudnék megnevezni, akik olyan komolyan vennék hivatásukat, mint Barabás Márton; olyat pedig, aki nála következetesebben építené életművét, talán egyet sem. Így aztán nem könnyű föltételezni róla, hogy ironikus gesztussal idézőjelbe tenné az itt kiállított műveket, vagy holmi szarkasztikus üzenetet bízna rájuk. Ha mégis ilyesmit kísérelnék meg keresni, vagy próbálnék meg belelátni, arra egy Barabás-interjú néhány mondatát használom ürügyül. Művészettörténészekkel találkozva mindig meglepte, ha korszakhatárok közé próbálták szorítani a művészet organikusan mozgó, folyamatát, nyilatkozta Wehner Tibornak. Ezt a megosztást önkényesnek, mesterkéltnek ítélem – tette hozzá. – És – folytatja – ami igazán zavar, hogy már én is a közkézen forgó klisék alapján gondolok a festészet, a művészet közelmúltjára és szereplőire. Tehát mégiscsak egyfajta önirónia lenne, amit megfogalmaz? A bennünk rögzült klisékkel való leszámolásra buzdít, miközben műalkotássá magasztalva közszemlére teszi őket. Ínyenceknek való posztmodern duplacsavar. Érdemes a kérdést újragondolni mindegyik kiállított kép előtt. Ne siessenek tehát, álljanak a vásznak elé, s ne csak nézzenek.
A művészt ismerve, s a maguk által hozott háttértudásra támaszkodva keressék a kapcsolatot a művekkel, amelyet – duchamp-i értelemben nem a művész, hanem az alkotótárssá emelt néző „fejez be” – esetünkben, megkockáztatom, úgy, hogy önök, a nézők is szerves, már eredetileg is odatervezett részei a kompozícióknak, ahogy ott állnak előttük és nézik. És persze érezzék át a dilemmát: a művészetből idéző-, gondolat- vagy zárójelek közt kiemelt mutatványszegmens hiányt jelent-e vagy inkább többletet? Profetikus okoskodással vagy ready-made produktummal állunk-e szemben? És persze ha földereng valami dantói utalás a művészetek végét, vagy ahogy ő mondaná, a véghez-való-megérkezettségét illetően, talán az sem jön véletlenül.
