Születésnapomra című verse kapcsán beszélgettünk vele, amely kordokumentumnak és művészi panoptikumnak egyaránt nevezhető.

„…harminc éves lettem.” zárul a vers, vagyis tudható, hogy az 1969. augusztus 22-éről 23-ára virradó éjszakára fűzted föl a sorokat. Próbáljuk meg rekonstruálni. A helyszín Budapest, péntek este, szombat hajnal: Szív utca, Rózsa utca, Duna-part, egy híd (talán a nemrég átadott Erzsébet), a Vár, a Gellérthegy és az Olimpia bár. Az újság szerint változóan felhős idő, élénk nyugati széllel. A húsz fok körüli hőmérséklet éjjel bizonyára lehűl.

Ha egy dátummal indítunk, adjuk meg a mait is: 2023. április 29-e van, délelőtt 11-kor kezdünk beszélgetni. Ez legyen a csapó!

Köszönöm, így már mondanom sem kell, hogy filmrendezővel készítek interjút.

Ez egy összegereblyézett mese. Évtizedekkel később írtam meg. Sok minden, csakugyan akkor történt, más dolgok meg akkor is történhettek volna. Az összefüggéseket utólag teremtettem meg, úgy, ahogy az ember forgatókönyvet ír. Emlékek, történetek, kitalált motívumok kapcsolódnak össze, lesz belőlük egy érthető és szerencsés esetben értékelhető forgatókönyv, vagy regény, vagy vers. Hát ebben az esetben vers lett a sok apróságból…

A bemutatott helyszínek, meg persze az ismerősök, kollégák, barátok révén akár kulcsversnek is mondhatnám, de az irodalmi motívumok, a megidézett költők is sokat elárulnak rólad: kikhez vonzódsz, milyen formákat szeretsz. A cím és a mellékdallal történő lezárás József Attilára utal, az első sor játékos felütése viszont Petőfié… A könnyen megfejthető utalások mellett mire hívnád még föl a figyelmet?

A számokra. Volt egy osztálytársam, Ventilla Pista, Szegeden jártunk elemibe, aztán a Színművészetin felújítottuk a barátságunkat. Kiderült, hogy bizonyos matematikai formulák őt is érdeklik, engem is. Leginkább az aranymetszés. Első játékfilmem, a Lássátok feleim forgatókönyvét már e szerint szerkesztettem, ez volt, ami nem hagyott elkalandozni, szembesítette a motívumokat, vagy elválasztotta, amik nem tartoztak össze. Ez a számmisztika ott van a versben is. A harmincadik születésnap miatt áll hatvan sorból. És a forradalom miatt ér a versbéli vándorút az ötvenhatodik sorban véget; ott mondatik ki: „megérkeztem haza”. Hát ennyi a matek, de úgy hiszem, te érted, (elég az anamorfózisaidra utalnom), hogy nekem sem rács az aranymetszés, amibe bele kell, hogy feszüljön valami, hanem az alkotó gondolkodás iránya.

Hadd hozzak elő egy hasonló formulát: a szimmetriát. A középre zárt sorok egy tengelyen állnak, vagyis talán nem légből kapott a hasonlat, hogy a vers a múlt és jövő közé állított koordinátatengelyen egyensúlyoz. Ha hajlandó vagy elfogadni, ez rendszert is adhatna beszélgetésünknek. Tegyük tükörré az 1969-es éjszakát; s abból a nézőpontból vizsgáljuk életed előző és későbbi szakaszait, ahogyan a vers felől látszanak. Először lépjünk vissza két évet, hogy a vers eleji beszélgetést értelmezzük. Bíró Yvettről, a kor jeles filmkritikusáról van szó ugyebár.

Róla. És az első filmemről, a Lássátok feleimről. Akkortájt fejeztük be a főiskolát. Herskó János osztályába jártam. Megtanított egy magatartást: hogy érdemes a témát körbejárni, kivel lehet róla konzultálni, s azt is, hogy mi az, amit titkolni kell belőle. Ilyesmit mástól nem lehetett tanulni, mert az összes tanár remek szakember volt, de nem a rendezés lelkét, hanem a praktikus tudnivalókat magyarázták. Herskó azt kérte, hogy aki játékfilmet csinálna, legyen kész első forgatókönyvével, mire megkapjuk a diplomát. Majdnem mindnyájan komolyan vettük, én is. Akkoriban divat volt az önéletrajzi film. Szabó Pista volt az első az Álmodozások korával, és aztán sok mindenki csinált még ilyen első filmet, hogy elszámoljon addigi életével.

Tehát amikor a Lássátok feleimben Huszti Pétert látjuk, Fazekas Lajosra kell gondolnunk?

Igen. Péternek minden titkom elmondtam, és ő is kénytelen volt kiadni minden titkát, hogy lássuk, mi egyezik, mi különbözik, és ezekből az egyezésekből és különbözőségekből hogy lehet létrehozni egy harmadik minőséget, ami még megfelel annak, amit szeretnék, de már annak is, amit ő el akar játszani. A következő filmemben is játszott, mert megszerettük egymást…

Akkor beszélj, kérlek, erről a következőről, hogy a virtuális szimmetriatengely innenső oldalára is átléphessünk. Ha jól számolom, öt évet, mert 1974-ben készült …

Ámokfutás a címe. Kertész Ákossal írtuk a történetet, a lényeg, hogy lehet-e egyszerre két nőt szeretni. Adva van egy férfi (Darvas Iván), egy feleség (Gyöngyössy Kati) s a húga (Máriáss Melinda). A férfi mindkettejükbe szerelmes. A feleség elhagyja a háromszemélyes otthont, összeakad egy régi baráttal, őt játssza Huszti, megpróbálják együtt, de nem megy…

A Lássátok feleimmel szemben ez már színes mozi volt.

Amitől hosszú ideig idegenkedtem, számomra a film fekete-fehér, s a lelkem mélyén mind a mai napig az. Elég sok filmet fotografáltam, de a fekete-fehéreket mindig jobban szerettem.

A filmek mellett írtál-e verseket is?

Akkor már nem. A filmes pálya előtt költőnek készültem, de rájöttem, hogy egy seggel két lovat nem lehet megülni. Valamiből filmet csinálni nagyon más, mint valamiből verset. Pár éve kezdtem újra, mert öt éve megvakultam, és bár kísérleteket tettem rá, hogy vakon is csináljak filmet, csináltam is, de ez már nem okozott sok örömöt, és nem is foglalta le annyi vegyértékem, hogy ne tellett volna másra. És ez a más a vers lett. Valahogy elkezdtek eszembe jutni… Elsők között épp a Születésnapomra.

Hogyan írsz verset? Amikor fejben összeáll, lediktálod Évának?

Igen, sőt az egyik legkedvesebb versem épp róla, a vele való kapcsolatomról írtam. Normafa anakreon a címe.

Elmondanád?

„Az ősz meleg zománca, / Az édes rétes-illat / Bevonja Hegyvidékünk. / Ülünk az égi fényben / A déli napsütésben / A megszokott padunkon, / Fejem szívedre hajtom, / A szél hajamba fújja / Az elmúlás igéit, / De szíved azt dobogja, / Ne féljek, mert mi ketten, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten…”

Kötött formákat könnyebb írni fejben? Könnyebb úgy, ha ritmusa van és a sorok végére rímeket találsz? És könnyebb megjegyezni?

Kitalálni is, megjegyezni is. Akkor kész egy sor, ha kötődik egy másikhoz. Mindig is könnyen rímeltem. Ez nem tehetség, inkább valami auditív megközelítés. Amikor a hangok és a ritmus révén jut eszembe valami, akkor a forma előbb van meg, és csak később töltődik meg tartalommal.

Vagyis nem az a sorrend, amit az iskolás esztétikák sulykolnak. Kanyarodjunk most vissza ahhoz a gimnazista fiúhoz, aki verseket ír. Szeged? Makó? Kecskemét?

Apámmal kell kezdenem, aki Makó rendőrkapitányaként élte meg, hogy 56 októberében a fia, vagyis én vezetem nemzeti lobogóval a kezemben a város gimnazistáinak felvonulását. A Kossuth-szobornál elhangzott a Talpra magyar és elénekeltük a Szózatot. Bekerültem a forradalmi bizottságba is, szóval érthető, hogy a bukás és az események pártolásával megvádolt apám letartóztatása után el kellett tűnnöm a városból. Kecskemétre kerültem, ahol a Katona József Gimnáziumban apád, Orosz László osztályába jártam, egyelőre anélkül, hogy beiratkoztam volna, nehogy nyomot hagyjunk.

Ott is érettségiztél…

…mégpedig kitűnőre. Mégsem tanulhattam tovább, mert apám börtönben volt.

És a Főiskola?

Akkor már mindenhova jelentkeztem, orvosnak, bölcsésznek, a képzőre, a zeneművészetire, de annak rendje-módja szerint mindig elutasítottak. Volt egy barátom, Juhász Sanyi, akit te is ismertél…

Igen, a rajzfilmstúdióból…

Ő találta a hirdetést a filmes felvételiről. Elmentem, bár a film nem különösebben érdekelt, moziba, ahol többnyire a zsdanovi eszméket párolták filmmé, nem jártam. A Vas utcában zajlott a sokfordulós vizsga: irodalom, zene, forgatókönyvírás, filmelemzés… és egyre kevesebben maradtunk. A vége a káderezés volt, ahova megborotválkozva és Juhász Sanyi két számmal kisebb öltönyében érkeztem. Csak annyit kérdeztek, mit szólok ahhoz, ami apámmal történt. Fölment a pumpa bennem, hogy egy őrületes felvételi tortúra végén, ahol szakmailag megfeleltem, képesek olyan kérdéssel előjönni, ami csak arra való, hogy kirúgjanak. Annyit válaszoltam, hogy igaza volt. Utólag kiderült, mégsem vágtam el magam, Herskó fölvett, méghozzá épp azért, mert nem adtam el egy tál lencséért az apámat.

A korai filmjeidről már volt szó, de arról még nem, hogy mások filmjeiben is részt vettél. Például lovagoltál. Szóval ugrassunk megint előre.

Ott kezdem, hogy a Rákosi-időkben a polgári csökevénynek számító versenylovaglást fölszámolták s a lovakat szétküldték a vidéki rendőrőrsökre, hogy a járőrözésnél hasznukat vegyék. Makóra is került nyolc-tíz gyönyörű paripa. Az őrmesterré kinevezett egykori zsokék a lószerszám-tisztogatás fejében hagyták, hogy öcséimmel a Maros-parton lovagoljunk. Még ugratni is megtanultam.

És ezt Jancsónak elmesélted?

Neki vagy az asszisztensének, Kézdi-Kovács Zsoltnak. A Sirokkóba hívtak először, aztán több filmbe. Jancsó szeretett olyanokat tudni maga körül, akikkel esténként leült elemezni a musztereket és együtt készülni a másnapi forgatásra.

A versben is felbukkan Mészáros Mártával és Hernádival…, de mondj valamit a későbbi filmjeidről. A tévés munkákról. Azt hiszem, nem nagyon van olyan tévés, aki több filmet rendezett volna nálad.

Nem nagyon? Nincs! Éjjel-nappal tévéztem, holott magától a technikától undorodtam. A sorbontás, a katódcső alakú kompozíció, az igazi fekete és fehér szín hiánya, mindez taszított; a munka viszont érdekelt, mert olyan feladatokkal találkoztam, amivel korábban nem. Megtanultam a stúdiómunkát, az élő közvetítést, tudtam montírozni; és olyan munkatársakkal dolgozhattam, akikkel élvezet volt. Ráday Misi volt az egyik, akivel olyan sorozatokat csináltam, mint a Világ metrói, vagy az ő városvédő műsora, de tévéfilmet is forgattam vele, mégpedig Benedek Pista forgatókönyvéből. A rendszerváltás órái voltak. Reggel, mikor dolgozni kezdtünk, azt hittük, hihetetlenül bátrak vagyunk, és estére kiderült, hogy a történelem túllép a fikciónkon.

Mi volt a címe?

Holnapra a világ. Van egy jelenete, amelyben a reformkommunistát játszó Usztics Mátyás fölkap egy Lenin-szobrot, hogy kivágja az ablakon.

Benedek István Gábort, akit BIG néven tartott számon a szakma, szintén Kecskemétről ismerted.

Eggyel járt fölöttem. 1956. december 31-én a Petőfi Népe kapujában ismerkedtünk össze, újságíró volt, őt sem vették föl sehova Izraelbe disszidált bátyja miatt. Megszerettük egymást. Ő vallásos zsidó én meg vallásos keresztény család gyermeke vagyok, de ez inkább vonzott bennünket egymáshoz.

Mondj valamit, kérlek az utolsó filmedről, amelyhez neki is köze volt, s ami attól különös, hogy már vakon rendezted.

Bejártam Pistához a rabbiszemináriumba (a katonaság elöl menekült oda, mint én a felcserképzőbe), ott ismertem meg Scheiber Sándort, aki az akkori neológ zsidóság szellemi vezetője volt. Olyan erős hatással volt rám, hogy egy életen át készültem filmet csinálni róla, a magyar kultúra jelentős alakjának tartom; kultúránk integráns részeként gondolok ugyanis a magyar askenázi zsidó kultúrára.

Nem faggatlak tovább, mert tudom, hogy egy nyakadba ültetett producer és dramaturg mesterkedése folytán a film végső stádiumát nem tartod vállalhatónak. Nekem szerencsére a korábbi, az általad kigondolt verziót mutattad meg. Különös érzés volt úgy beszélgetnünk róla, hogy ha mondtam valamit egy jelenetről, amit csak én láttam, az pontosan megjelent előtted is. Szívesen kérdeznélek a terveidről, tudom, hogy kész forgatókönyveket őrzöl a fejedben – és Éva computerében; memorizálod a verseidet is, a régieket és az újakat, de már most is hosszabbra nyúlt az interjú, mint a hely, amit kaptunk.

Van egy német közmondás: Alles hat ein Ende nur die Wurst hat zwei. Vagyis mindennek van egy vége; csak a kolbásznak van kettő.

A szerző grafikusművész, író