Art of the 20th Century. Ez a címe egy Barabás Márton opusnak, habár fölösleges címnek nevezni, sőt indokolatlan egyáltalán címet adni a műnek (noha Barabás akkurátusan megtette), mert az alkotás maga sem egyéb, mint cím, egy méretes felirat, amely így szól: Art of the 20th Century, vagyis A 20. század művészete. Már javában tapostuk a huszonegyediket, amikor elkészítette, mégsem a nosztalgiát kapcsolnám hozzá első gondolatként. Inkább valami rezignált metafizika érintett meg, amikor megláttam. Vagy a korszakváltások sajgó melankóliája. A művészet évezredes alakváltozásai közé egyre határozottabban furakodott be, tudatosult, majd vált elfogadottá az idea, mely szerint a művészetről való elmélkedés is tárgya lehet a művészetnek, sőt épp a XX. század volt, amely először zárójelbe tette a megengedő is szócskát, majd egy könnyed mozdulattal kiiktatta: a művészetről való filozofálás a művészetek legfőbb tárgya lett.
Nyolcvanas évek Art Cologne
Kortársaim közül csak keveset tudnék megnevezni, aki annyira komolyan venné hivatását, mint Barabás Márton; olyat pedig, aki nála következetesebben építené életművét, talán egyet sem. Így aztán nem könnyű föltételezni róla, hogy valami ironikus gesztussal idézőjelbe tenné a művét, vagy valami szarkasztikus üzenetet bízna rá. Ha mégis ilyesmit kísérelnék meg keresni, vagy próbálnék meg belelátni, arra egy Barabás-interjú néhány mondatát használom ürügyül. Művészettörténészekkel találkozva mindig meglepte, ha korszakhatárok közé próbálták szorítani a művészet organikusan mozgó folyamatát – nyilatkozta Wehner Tibornak. Ezt a megosztást önkényesnek, mesterkéltnek ítélem – teszi hozzá. – És – folytatja – ami igazán zavar, hogy már én is a közkézen forgó klisék alapján gondolok a festészet, a művészet közelmúltjára és szereplőire. Tehát mégiscsak egyfajta önirónia lenne, amit megfogalmaz az Art of the 20th Century című műben? A bennünk rögzült klisékkel való leszámolásra buzdít, miközben műalkotássá magasztalva közszemlére teszi őket. Ínyenceknek való posztmodern duplacsavar. Érdemes átgondolni újra.
Arte povera Der Grosse Aufbruch
Könnyen rekonstruálható az Art of the 20th Century című mű technikája: az azonos című kétkötetes képzőművészeti könyv makettjéből készült az első két betű. A további tizenöt darab művészeti folyóiratokból lett kiszabva. Végül a keretbe illesztett, önálló tárggyá változó könyvek és folyóiratok olvasható mondattá rendeződtek a kiállítóterem falán. Nevezhetjük akár könyves installációnak is ezt a mondatot. A szakkatalógusok a könyves installáció terminus technicust illesztik mellé.
Utazás Északon, 1979
A mű művészetfilozófiai megközelítése korántsem ennyire egyszerű. Az átvágott lapok mögül felszínre tolakvó részletek, művek és nevek sokfelé indíthatják el a képzettársítást. Mindenki a maga által hozott háttértudásra támaszkodva másként viszonyul a műhöz, amelyet – duchampi értelemben nem a művész, hanem az alkotótárssá emelt néző „fejez be”. Már a képekből (a könyvbeli reprodukciókból és a könyvtárgyként manifesztált tárgyakból) kimetszett negatívok is sugározzák a dilemmát: a művészetből kiemelt művészet hiányt jelent-e, vagy inkább többletet? Profetikus okoskodással vagy ready-made produktummal állunk-e szemben? És persze földereng valami dantói utalás a művészetek végét illetően is.
Nagy facsigák az Origóval, Műcsarnok, 2022
A XX. század művészete kapcsán (természetesen továbbra se a nagy hóbelevancra koncentráljunk, hanem a Barabás-műre), támadhat egy igencsak kézenfekvő asszociációnk: Barabás sajátjának tekinti az egészet. Kisajátítja, mondhatnánk, ahogy az „appropriation art” teszi idézőjelek közé az eredetiség fogalmát, s kérdőjelezi meg a hagyományos értelemben vett alkotás amúgy is foszladozó tekintélyét. A „kisajátítás” barabási processzusába beleillene, hogy alkotónk szisztematikusan végigpróbálja maga is az idevágó „izmusokat” és „artokat”, és memóriánk fölturbózásával, meg persze némi webszörföző buzgalommal talán igazolható is a feltételezés. Az, hogy akadémikus képzettsége és manuális felkészültsége révén kapcsolatba került a hiper- vagy szuperrealizmusnak nevezett áramlattal, logikusnak mondható. Hűvös, olykor kritikus, személytelenséget is vállaló előadásmódjához jól is állt ezen korszakának elegáns tárgyilagossága. Hogy a realizmus ellentételezéseként megjelent műveiben a Magyarországra szinte ugyanakkor begyűrűző konceptművészet hatása voltaképp kiszámítható fejlemény volt, és abban is volt ráció, hogy a kvázi háromdimenziósnak tűnő festett világból kilépjen a valódi térbe.
Lánctalpas zongora
Az environmentek magasába és a junk culture (vagy „kacat-art”, hogy Homolya Gábortól kölcsönözzem a szót) mélyébe. Majd tovább, az idő dimenzióját is használó process art-művek (hadd szúrjam ide első nagy kedvencemet, az 1982-es Mindennapi kenyerünket) és performance-ok világába. Noha Barabás életműve ezer szállal kapcsolható az elmúlt század legradikálisabb törekvéseihez, és tudatos alkotóként fel is akarja mutatni, született művészként meg is akarja élni ezeket a kapcsolatokat, mégis, minden újszerűség dacára a klasszikus formákat is használja, a hagyományos képzőművészet technikai és gondolati örökségéhez is ragaszkodik. És mintha kedvét is lelné ebben a kettősségben. Meg abban, hogy olykor a kívülálló fölényes szemszögébe is képes emelkedni, hogy onnan lásson rá választott hivatására: hol a természettudományok prizmáján keresztül, hol a zeneművészet átlényegítő távolából, hol meg abból a parnasszusinak képzelt nézőpontból, ahonnan a költők szokták szemlélni a világot.
De vissza a XX. századhoz! Most ne a műre, inkább a korszakra fókuszáljunk, ami leginkább arról volt nevezetes (egyéb, szóra alig érdemes dolgok mellett), hogy megtörtént a nagy fordulat. Magánszámításaim szerint ekkor, a század közepe táján érkezett el az a kivételes pillanat (örvendetesnek talán nem nevezném), amikor átfordult a világ. Eladdig több volt a szemekbe jutó természetes kép, ettől az időszaktól kezdve túltesz rajtuk a művi. Korábbi életünket vagy elődeinkét az jellemezte, hogy fellegen, búzatáblán, délibábon vagy leánykeblen legeltették tekintetüket, a nevezetes XX. századi pillanattól kezdve plakátok, újságoldalak, mozivásznak, mobilkijelzők, orvosi röntgenfelvételek mesterségesen előállított, hogy ne mondjam, koholt képei helyettesítik mindezt. Legalábbis 50,0001 százalékban. És ott vannak a műalkotások. Azaz hogy itt. Bent, a lelkinek nevezett szemek előtt pörög a digitális számláló; naná, hogy az is művi, és elképedve látjuk, ahogy a tizedesvessző után villognak a nullák, az egyesek…
Vajon Barabás gesztusában, a hiány betűkből szerkesztett feliratában, a század művészetét negatív képletté forgató logotípiában ott munkál-e valóban a ready-made-ként elnyert (elveszített?) új világ panorámaképe, vagy csupán én képzelem mögé? A második megközelítés, ami A 20. század művészete (megint az installáció) kapcsán fölmerülhet, a mű matériájából fakad. Tudniillik a könyvekből; a Gutenberg-galaxisnak a digitális kor által átértékelődő hordalékából. Könyvművészet, egyszerűsíthetnénk le a képletet, persze nem a hagyományos értelemben közelítve hozzá, nota bene, Barabásnak lenne éppen képesítése a könyvekkel mint grafikai formatervező is foglalkozni. A könyv azonban művészünk számára asszociációkat generáló forma. És az asszociációkat fölélő tartalom. Tárgyi metafora és személyhez kötött objektum.
Hangár, 2005
Könyvben közölni valamit a világról, az teljesen rendjén való – fogalmaz Barabás. – Könyvvel, a könyv testével, korpuszával közölni valamit a világról, az kevésbé magától értetődő. (…) A művészkönyv a múzeumi tárlókban kiállított tárgyegyüttesek közeli rokona. Egymással rendhagyó módon találkozó tárgyak, szövegek továbbalakított együttese, akár egy szóbeli metafora.
Könyv a könyvről
2000-től foglalkozik könyvtárgyak készítésével. Az addig szinte egyeduralkodó zongorák mellett jelentek meg műveiben a könyvek; nem helyettük, mert a könyvek és a zongorabillentyűk ma már egyre kevésbé „véletlen találkozása” az eisensteini montázsos maxima és a lautréamont-i bonmot értelmében is gyakran teremt új minőséget a Barabás-tárlatokon. 1995-ben a házunkban lévő nagy utazási iroda felszámolta az érvényüket vesztett, felhőpapírba kötött kereskedelmi értesítőit, jogi közlönyeit, és szinte az ajtónk elé lett kitéve egy köbméter szépen bekötött, de használhatatlan könyv – magyarázta Barabás Márton, amikor segítségét kértem e dolgozathoz. – Tudtam a műfaj létezéséről. Hogy a nyersanyag szinte házhoz jött, nem térhettem ki a saját könyvművek készítése elől.
Vendégség, 2002
A zongoraszobrokhoz használt eszközökkel, lombfűrészgéppel, szalagfűrésszel és hasonló szemlélettel fogott neki a könyvek feldolgozásának is. Könyvkúttá állt össze a sok különálló kötet vagy betűsorozattá, a kör mentén billenő tárgycsoporttá. Sarkukra álltak a könyvek, elindultak valamerre a maguk tárgyi világában. Később rátaláltam a kottakönyvekre és a zongorabillentyűkkel kapcsolatos munkáim közvetlenül folytatódtak a könyvtárgyakban. A kották, húrok, elefántcsont billentyűk, facsigává tekeredő zongorakalapácsok között talán nem véletlen, hogy zenei szakkifejezés jut eszembe Barabás tárgyegyüttesei kapcsán: quodlibet. Két vagy több, egymástól független dallam egyidejű megszólaltatására használják a muzsikusok, de fel-felbukkant a képzőművészetek világában is. A barokk grafika illuzórikus lapjait, a manierista festészet szembecsapós, anamorfikus vagy trompel’œil képeit jelölték a szóval (mondhatom-e a kisökör korom óta ismert kifejezést ilyen fellengzősen: terminus technicus?), olyan csendéletekre használták, amelyeken a rafináltan egymás mellé tett tárgyak folytattak párbeszédet. Amit szabad… vagy ahogy tetszik… Egymást ellenpontozó vagy kiegészítő motívumokból épülő kompozíciók. És a kompozíciók szervezett együttese. A Barabás-műveket jó együtt szemlélni. A szavakat mondatokká egészíteni ki. Több-kevesebb rendszerességgel ismétlődő önálló kiállításai élményszámba mennek, mert a művek egymással is dialogizálnak, az installációk a galériák asszociációs lehetőségeit is bekapcsolják a kompozícióba. A kiállítóterekben zajló quodlibetjáték része az érzékek sajátos keveredése.
Rózsavölgyi karácsony
A zenei motívumok láthatóvá válása, a vizuális elemek meghallása. Egyfajta Gesamtkunstwerk, annak, aki rászánja magát.
Hogy a saját szemével hallja…
Hogy a saját fülével lássa…
A szerző grafikusművész, író
