Az emberi nyomorúságról (de miseria humana) – nevezhetnénk így a középkori irodalomnak egy mára elfelejtett műfaját. Bíboros korában III. Ince pápa is ezt művelte, amikor háromkötetes, Az emberi lét nyomorúságáról című munkájában a hiábavalóságról, a gyötrelemről és a bűnről értekezett, ahogy Hugo de Miramar XIII. századi karthauzi szerzetes is Az ember nyomorúságáról címmel hagyta ránk érzékeny fejtegetéseit.

A Párizsba települt román gondolkodó, Emil(e) Cioran írásai is bizonyos értelemben ebbe a régi európai hagyományba illeszkednek. Akár filozófusnak, akár „ellenfilozófusnak” tekintjük, ő az emberi nyomorúságot, a semmit és a fájdalmat énekli meg lírai teoretikusként.

Az embert „értelmes semminek” tartó szerző ritkán elmélkedik azon, amit a klasszikus hagyomány emberi szubsztanciának nevezne, és ha mégis, akkor olyasmi jár a fejében, ami elidegenít bennünket önmagunktól.
A szubsztanciában, amelyből lettünk, állítja, a keserűség elve lakozik, és csak a könnyek révén édesedhet meg.

Aforisztikusan-töredékesen ír, mert a költészet éltető elemének a befejezetlenséget tartja, tulajdon gondolkodása pedig a befejezetlenségből él. Keserűsége azonban végtelen. Ismer valaki vidám igazságot, kérdezi. Csak úgy lehetünk hűek magunkhoz, véli, ha iszonyodunk valónktól.

Az undort mint módszert, ha ritkán is, de alkalmazza. Stilizált, rögeszmés halálvágyát és kérkedő mindentagadását megtaláljuk az ókori bölcselőknél, a középkori aszkétáknál, éspedig alighanem éppen azért, mert mint
A bomlás kézikönyvében megállapítja, az életnek, akárcsak a teológiának, vannak megváltoztathatatlan dogmái. Ezek egyike a szenvedés. A világot a könnyek gyűjtőmedencéjének mondja.

Mindentagadása olykor még-
is gyönyörködtet: Bach zenéje számára nem más, mint a könnyek létrája, melyen istenvágyunk felkapaszkodik, törékenységeink épülete, s egyedüli módja annak, hogy összeomlás nélkül pusztítsuk el, halál nélkül semmisítsük meg magunkat.

Mitől volna modern Cioran? A mindentagadás művelése merő romantika. Magát is a „kiábrándulás romantikusai” közé sorolja. Mint a keresztény misztikusokat (akiket nagyra tart), őt is a végtelen vonzza.
De a romantikusokkal együtt csak a melankólia végtelenségében tud hinni. Legbensőbb tagadásunk nagyobb a világnál is. Ő a „visszájára fordított”, az emberi, nem pedig az isteni, a jó világot teremtő végtelent akarja érzékelni. Semmi sem bizonyítja, hogy többek vagyunk a semminél, hacsak az a „fekete dicsfény” nem, amelyet akkor viselünk, amikor megvetjük a világot, és szembesülünk a semmivel.

Cioran, a Szeben megyei Resinár ortodox pópájának fiaként „az üresség ortodoxiájának” mondja ateizmusát.
A Megváltó untatja. Egyedül azt tartja őszinte imádságnak, amely senkihez nem szól. A háború utáni Párizsban olyan világról álmodik, amelyet nem mérgez menny, és amely ment hittől és kereszttől – ezt a vágyát valóra is váltja a mostani Európa. Ateizmusa mégis kereszténynek hat.
A teológiával határos az, magyarázza, ami a létezést magát elutasítja, ahogy ő szenvedélyesen teszi. Visszájára fordítja a platonikus keresztény tételt: a lét jobb, mint a nemlét.
A lét tragédia. Az embert az állattól nem az értelem, hanem az öngyilkosság különbözteti meg. A ciorani ember önpusztító állat.

Mi jót kínál tehát az az író, aki 1949-ben a nemzés megtagadását tartja kívánatosnak – e másik sötét óhaja is teljesül a mai Európában. Mélyen megveti
a haladás modern illúzióját, elbizakodottságát.

Megdöbbenti, hogy felvilágosultabbnak, mélyebbnek képzeljük magunkat a régieknél. Ha az életnek megváltozhatatlan dogmái vannak, akkor haladás sincs. Attól, hogy fogalmakkal helyettesítettük mítoszainkat és szimbólumainkat, igazságaink nem érnek többet. A jó és a rossz mitológiai alakzatai ugyanazt teszik, mint a jó és a rossz az etikában. A tudás, ha mély, nem változik.

Az élet mélységei, hirdeti Cioran, soha nem változnak, és ezeket a mélységeket az emberi hiába-
valóságról, gyötrelemről és bűnről való nagyon is korszerűtlen elmélkedés nélkül megismerni nem lehet.
A fájdalom nem csupán enyhítésre, a bűntudat pedig nem elfojtásra, letagadásra vár. Könnyeink révén, emlékeztet
a keserűség bölcselője, ismerjük meg magunkat.

 

A szerző eszmetörténész, a budapesti Danube Institute vendégkutatója


Fordította: Pásztor Péter