Harminc évvel ezelőtt, 1990. május 23-án lépett hivatalba a négy évtizedes szovjet uralom alól szabad választással kilépő Magyarország Antall József vezette kormánya.

Nem tudjuk napra pontosan, hogy Erkel Ferenc mikor zenésítette meg Kölcsey Ferenc Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. Nemzeti himnuszunk születésnapjaként 1844. június 15-ét szoktuk említeni, ugyanis ekkor döntött úgy a Kölcsey-vers megzenésítésére kiírt pályázat bíráló bizottsága, hogy Erkel zenéjének ítéli a pálmát. A szöveg és a dallam azóta sem változott, azonban a nyertes zenemű csak hosszú idő elteltével lett Magyarország hivatalos himnusza és a nemzeti összetartozás jelképe.

Az első részben áttekintettük a magyar filmpolitika rendszerváltást megelőző éveit, a csendes változásokat és a lázongásokat. Következik a rendszerváltás utáni két év története, a Magyar Mozgókép Alapítvány születése, dicsérete és bírálata.

A kérdés mindenképpen jogos, hiszen a koronavírus-járvány a nemzetközi kapcsolatokra is minden várakozást felülmúló hatást gyakorol, aláaknázva a XX. század második felében kialakult világrendet. Eddig jószerével úgy tűnt, ennek még az alternatíváját sem tudjuk elképzelni – most pedig már korszakfordulóról beszélünk. A Covid-19 olyannyira a világpolitika középpontjába került, hogy minden mást háttérbe szorított – elég csak a nemzetközi híradókat nézni, hogy erről meggyőződjünk.

„Minden könyvnek, minden kötetnek, amit látsz, lelke van. Annak a lelke van bennük, aki írta, azoké, akik olvasták, akik velük éltek és álmodtak” – írja A szél árnyéka című, negyven nyelvre lefordított, félszáznál is több országban publikált fő művében Carlos Ruiz Zafón, aki hosszú, súlyos betegség után június 19-én meghalt Los Angeles-i otthonában.

Milyen magyar filmgyártás, milyen magyar filmművészet? Milyen rendszerből? Milyen rendszerbe? A történésznek elemeznie kell, hogy milyen népköztársaságból váltottunk 1989–90-ben, és milyen köztársaság jött létre. A filmtörténész feladata hasonló.

A negyven évből, amit a médiában töltöttem, négy esztendőt tekinthetek fenntartás nélkül, szabad lélekkel, a szó nemes értelmében újságírásnak. Életem tragikomikuma, hogy ez az én olimpiai ciklusom a Kádár-korszak végelgyengülésére esett. Lehettünk talán százan az országban, akik komolyan gondoltuk, hogy a fórumokat, ahova bejutottunk, annak felmutatására használjuk, hogy mi van itt valójában. Rendszerkritika szóba se jöhetett az első nyilvánosságban, nekünk a jelenségek feltárása kínált egérutat. Zsigereinkben volt a nagy elődök kettős beszéde, a sorok között írás művészete.

A rendszerváltozás folyamata 1990. május 2-án, az első demokratikusan megválasztott Országgyűlés megalakulásával lényegében lezárult. E folyamat ugyanakkor egyszerre több társadalmi rendszer összefüggő megváltoztatását jelentette. A politikai rendszer autokratikusból demokratikus lett (az egypártendszer valódi, versengő többpártrendszerré alakult), a jogrendszer diktatorikusból jogállamivá, a gazdasági rendszer pedig tervutasításon alapulóból piacgazdaságivá vált (a szabadversenyt szociális garanciák egészítik ki). Végül: az állami totalitarizmust (a Kádár-rendszer „féltotalitarizmusát” vagy autoritarianizmusát) felváltotta a liberalizmus: a klasszikus (XVII–XIX. századi) liberális alapértékek (tulajdonosi autonómia, egyéni felelősség, emberi jogok, jogegyenlőség) az állami és társadalmi berendezkedés, a mindmáig liberális (parlamenti) demokrácia hivatalos eszmei alapjai lettek.

A COVID–19-es járvány derült égből villámcsapásként érte a világot. Egészségügyi krízisként indult, de – amint a korlátozó intézkedések életbe léptek – két hónap alatt világméretű gazdasági válsággá alakult.

A német Alkotmánybíróság deklarálta, hogy az emberi önrendelkezés magában foglalja az öngyilkossághoz való jogot is, és a gyakorlásában segítséget nyújtó személyek és szervezetek büntetéssel való fenyegetése szintén alkotmányellenes.

Nem kell nagy bölcsesség annak megállapításához, hogy a művészet évezredek óta erős hatást gyakorol az emberiség, az együtt élő közösségek, a nemzetek önmeghatározására. A magyarság esetében különösen erős ez a kapcsolat, ezeréves történelmünk, nemzeti kultúránk kimeríthetetlen forrásként szolgál drámai és megrendítő, felemelő és példát mutató történeteivel, kiemelkedő hőseivel az alkotóművészet számára. Az irodalom, a festészet, a színház, s nem utolsósorban a legfiatalabb művészeti ág, a filmművészet is előszeretettel merít a történelemből.

Régóta temetik a zenekritikát. Ha nem is a műfaj születése, de az ifjabb műítész generáció megjelenése óta biztosan. Temetik tárgyával, a zenével és az előadó-művészettel együtt, mivel a 90-es évekre jórészt megszűntek a kritikaírás intézményi feltételei. Sokak szerint jogos a borúlátás, míg mások úgy vélik, hogy csupán a világ természetes átalakulásának lehetünk tanúi.

Szabó István egész életművét meghatározta ügynökmúltja, talán ezért filmjei egyik fő kérdése, hogy a mindenkori értelmiségi egyezkedhet-e a mindenkori hatalommal.

Következmények  nélküli mondatok áradatában telnek mindennapjaink – milyen jó és mennyire illő hát most, a Magyar Demokrata Fórum választási győzelmének 30. évfordulóján, Antall József 88. születésnapján, a szavak súlyáról és a belső erőről tűnődni! Két államférfiről, Antall Józsefről és Ronald Reaganről, akiknek e két dolog olyan fontos volt.

A rendszerváltozás előtti magyar filmek a történelmi múltat a jelen kommentálására használták fel. Ezt a hagyományt a kortárs filmalkotók is ápolják.

Mi történhet manapság azzal az intézménnyel, amely a tudományt a baloldali és a jobboldali erővonalak fölött, tehát régimódi értelemben műveli? A kérdés Pető Andrea professzor asszony bajorországi egyetemi bemutatkozása kapcsán is felvetődött, és – egyebek mellett – az előadó és egy magyar diplomata szóbeli párharcát is eredményezte.

Ha az előadások között keresgél, egy átlagos nézőnek is az lehet a benyomása, hogy a színházakban – ellentétben a filmmel és az irodalommal – viszonylag ritkán jelennek meg kortárs történetek. Úgy tűnik, a társulatok többsége ragaszkodik a már bevált művekhez, folyton ugyanazok a darabok kerülnek újabb és újabb előadásokban műsorra. Csak kevesekben él a repertoár megújításának szándéka, és alig akad színház, amely arra vállalkozik, hogy újonnan született kortárs darabokat mutasson be (vagy újból műsorra tűzze az elmúlt években született maradandó alkotásokat).

2012 óta a Magyar PEN Club Janus Pannonius Alapítványa évente ítéli oda a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat és a vele járó, világviszonylatban is tekintélyt parancsoló, kormány- és magánforrásból származó ötvenezer eurót az arra érdemes, nemzetközileg jegyzett költőnek.