Engem 1984-ben még a pártbizottság vett fel a Magyar Hírlaphoz, holott sosem voltam párttag. Beiskoláztak egyetemi végzettségem ellenére az úgynevezett foxi-maxi (értsd: marxista–leninista) esti egyetemre, csak aztán a nagy rendetlenségben ez is füstbe ment. Eleinte nem jelent meg semmi tőlem, mert azt mondták a polgári és katonai elhárítás országos napilap élére kinevezett, alig fedett tisztjei, hogy gyanúsan írok. Szerencsére az akkori Magyar Hírlapnál, amely a kormány félhivatalos lapja volt – mintha ez a megjelölés bármit is jelentett volna – hat-nyolc hasonló fiatalember gyűlt össze, úgyhogy megoszlott a figyelem közöttünk. Ahogy haladtunk kifelé a faltól falig szocializmusból, úgy jöttek az egyre szókimondóbb tényfeltáró riportok. Kíséretemmel így jutott a parlamenti panaszirodáig Jakab Ernő cigány hajléktalan, akit szívesen kilakoltattak volna, ha van bármiféle lakhatása. A jászsági kiscselédek nyomorítása is napfényre került. A Mosonmagyaróváron állomásoztatott osztrák háztartási szemétről szóló írást a postavonatról vitték a zúzdába, csakhogy a helyi környezetvédők Győrben vették a lapot, és fénymásolva terjesztették városszerte.

Elfogyott a dugóra a pénz, szivárgott kifelé a szellem a palackból. És jöttek a négykezes riportkönyvek Zelei Miklóssal, a 86-os szépségkirálynő haláláról, a politikai pszichiátriáról, az elrabolt emberöltőkről. Az emberek mindent megvettek, ami újat, mást ígért, habzsolták a tényeket mindarról, amiről nem is olyan rég még kérdezni sem volt szabad, nemhogy kijelenteni.

Az újságírószakma ázsiója sem előtte, sem azóta nem látott mértékben emelkedett, miközben a rendszer papíron a régi volt még. Ez a respekt olvadt el leghamarabb a kényszeresen kétosztatú, öncenzurált handabandázás elszabadult világában. (Balogh Sándor történész mondta az idő tájt: ebben az országban az a baj, hogy a népiesek és az urbánusok egyaránt provinciálisak.)

Bekalkulált haladók

Mese habbal – mondhatja erre a kedves kétkedő. Az nem létezik, hogy a komcsik, a hatalom birtokában, ölbe tett kézzel tűrték, amint a fejükre pottyantunk. Mi, akik nem húztuk meg magunkat a pártállami sajtó akolmelegében, akkoriban nem törődtünk semmivel, hanem mámorosan mentünk előre. „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen” – dúdoltuk Cseh Tamással, és akkor még egyek voltunk a meghaladásban. Jártuk az országot, megijedni sem volt időnk. Azt sem vettük észre, hogy szép fokozatosan bekalkuláltak bennünket a változások folyamatába. Azt követően, hogy egy máltai hadihajón (1989. december 2–3. – a szerk.) – ha igaz – eldöntötték a kétpólusú világrendszer lezárását, a jövő hatalmi mérnökei rájöhettek, hogy az úgynevezett progresszív értelmiség, benne a tényfeltáró lánglelkűek a vasfüggöny túloldalán legitimálhatják a változásokat.

Aczél György a Népszabadságot olvassa a Parlamentben, 1987-ben Fotó: Kallus György/MTI 

A gyeplőt a titkosszolgálatok rég kipróbált szakemberei fogták, úgyhogy műszaki hibától nem kellett tartani. Mi meg csak szárnyaljunk, ha a lényeget, a változások rendszer-szintű mikéntjét nem piszkáljuk, azaz nem ütjük bele az orrunkat a nagyok dolgába, a történeteink még segíthetnek is az átmenet mentális megágyazásában. Cinikus, de okos gondolkodás. Ellenpróba nincs, mert hisz senkit se vittek el közülünk, szilenciumot se kaptunk, vagy ha mégis, az sajátos körülmények között történt, ami sok mindent megmagyaráz.

Rádiójegyzetemben – szerdánként a déli harangszó előtt – Bibót idézve bemondtam a Kossuthon, hogy „fojtogat bennünket a szabadság kis köreinek hiánya”. A dúvad modoráról ismert Lakatos elvtárs a pártközpontból – érzékelve az idők szavát – szeretett volna a Magyar Rádió élére helyezkedni, ezért a véletlenül elcsípett jegyzettel kívánta igazolni, hogy nincs éberség a Rádióban. Tájékoztatta erről a Politikai Bizottság tagjait, az ügy kivizsgálásával Bajnok Zsolt álláshalmozót bízták meg, aki egy személyben volt a Magyar Hírlap főszerkesztője és kormányszóvivő. Elvégre amúgy is az újság kötelékébe tartozom, statuáljon példát velem a főnököm. Behívatott, lemart, fenyegetőzött, ahogy illik, majd közölte, hogy azonnal fogalmazzak egy szigorú fegyelmi megrovást magam ellen, utolsó figyelmeztetéssel és háromhavi teljesítményprémium-megvonással. Legyen benne az is, hogy politikai-közéleti rendezvényeket nem látogathatok. Megkérdeztem, hogy mért velem íratja a fegyelmit. Azt felelte, azért, hogy egy életre megtanuljam a leckét. Felvetettem, hogy aligha kaphatok fegyelmit a Magyar Hírlapnál, hiszen a jegyzet a Rádióban hangzott el. Bajnok éktelen haragra gerjedt: „Mi itt azon vagyunk, hogy megmentsünk, pedig meg sem érdemled, és akkor jogászkodsz nekem?! Takarodj fegyelmit írni, különben örökre kirúgatlak a sajtóból!”

Szilenciumot kaptam, amit alkotói szabadságként éltem meg. Három hónap múlva, amikor már újra publikáltam, beoldalogtam hozzá, hogy megkérdezzem: kiadná-e a páncélszekrényéből a fegyelmi papírt? Neki már úgysem kell, ráadásul idejétmúlt. Rám nézett nagy szemekkel: Milyen fegyelmi? Milyen papír?... Gondolom, a rendszerváltozáskor a megrovásom valamelyik iratmegsemmisítőben végezte. Sűrűn kattogtak akkoriban azok a gépek.

Szóval, így ment ez, mire eljutottunk az új kor hajnalára. Addigra a Nyilvánosság Klubot, amely látszólag a progresszív, rendszerváltó újságírók gyűjtőhelye volt, magunk között nyilvánvalóság klubnak becéztük. Kiderült, hogy ez is csak egy hadicsel a hatalomátmentők részéről. A Nyilvánosság Klub egyébként oda züllött, hogy Kenedi János lakásán találkozgatott a nyolc-tíz fős keménymag. Kenedi minden munkát magára vállalt a sok elfoglalt ember között, így lényegében paktum se kellett hozzá, hogy okkupálja a kezdeményezést. Hagytuk a fenébe az egészet, mentünk a magunk dolgára.

Talonban a Függetlenség

Nekünk, Zelei Miklóssal például – miután otthagytuk a balliberális központi lappá vedlett Magyar Hírlapot – az volt a dolgunk, hogy régóta dédelgetett tervünk megvalósuljon. Létrehozzuk a rendszerváltás napilapját, amely színvonalban, tisztességben legyűri a bűnben fogant Népszabadságot. Törekvésünk szerencsésen egybeesett a politikai szándékkal. Új, konzervatív napilapot kívánt akkoriban Antall József miniszterelnöktől az MDF elárvult mozgalmi szárnyán át a parlamenti frakcióig a jobboldal és szellemi holdudvara. Megvolt a háttér, a támogatás, az ígéret a szükséges anyagiak előteremtésére.

Nem volt könnyű dolgunk a hangzavarban. Abban az időben az újságírók között is százával tűntek elő a nagy ellenállók, mintha mindannyian 1990-ben látták volna meg a napvilágot. Kupa Mihály szellemes mondását idézve: „Úgy látszik, itt mindenki fizetés nélküli szabadságon volt az elmúlt negyven évben.”
Szerencsére ismertük a szóba jöhető emberek előéletét és munkásságát, úgyhogy összeállt a hetvennyolc nevet tartalmazó erős lista, a lapterv, a szerkesztőség felépítése. Értékválasztásában kereszténydemokrata, modern konzervatív, a pártlapok megszokott világához képest független újságról álmodtunk. Egybevágott ez a törekvés azzal, amit Lezsák Sándor így összegzett 1990-ben: „Szerintem a többpártrendszer sajtója nem lehet azonos több párt sajtójával.” (Ne feledjük, a globalizmus szárba szökkenéséről akkoriban még senki sem tájékoztatta a publikumot. Ezek szerint vezető politikusainkat sem.)

Engem felkértek, biztattak, támogattak. Végül is örökre talonban maradt a Függetlenség. Lett helyette Új Magyarország, élén Albert Gáborral, a derék, tisztességes, de hozzá nem értő emberrel, akit aztán csak rosszabb minőségűek követtek a főszerkesztői székben. Az Új Magyarországhoz rendelkezésre állt névleg 480 millió forint, a fele annak az összegnek, ami jól forgatva, hirdetésekkel megerősítve, többtermékes nemzeti sajtóvállalatot építve biztosította volna a napilap életképességét hosszú távon.

A kudarc be volt kalkulálva, hiszen nemzeti tőke nem létezett, a támogatásra jelentkező külföldi magyarok többségéről pedig kiderült, hogy merőben más érdekek mentén mozognak, vagy szélhámosok. 1991. március 15-ére, amikor az Új Magyarország mutatványszáma megjelent, már dúlt a médiaháború, a lövészárkok két oldalát megtöltötték az ide vagy oda helyezkedő muskétások. Úgyhogy az értékrendben és a nagy célokban egy, de a világról többféleképpen gondolkodó – ezáltal hiteles és izgalmas újságot alkotni képes – írástudók gyűjtőhelyének mítosza szertefoszlott. Eltelt pár hónap, és már Antall József miniszterelnök sem nyilatkozott szívesen az „újmaóba”, annyira érdektelennek találta.

A kommunistáknál az újságíró pártmunkásnak számított, megítélésében első helyen a politikai megbízhatóság szerepelt. Nem véletlen, hogy a magunkféle „bomlás virágai” csak a végjátékban juthattak szóhoz. Ez a díszes, pártpropagandában megedződött társaság a szó szoros értelmében becsomagolt a szerkesztőségekben, távozni készültek. Mivel nem szólt hozzájuk senki, szép csöndben kicsomagoltak, és folytatták, ügyesen alkalmazkodva az új idők új dalaihoz. Maradtak a nyakunkon.

Ők nyilvánvalóan nem támogatták az első szabadon választott kormányt, amelytől az elbocsátásukat várták. Aki veszi a fáradságot és tüzetesen átnézi a korszak újságjait, mai fejjel elborzad attól a fékevesztett gyűlölettől, amely Antall és kormánya felé áradt. Versengtek a gyalázkodásban, az útszéli támadásokban, a félelemkeltésben. Mindezt a demokrácia féltésének jegyében tették a korábbi pártmunkások.
A szellemi bitófát olyanok ácsolták, mint az a munkásőr múlttal rendelkező egykori pártkatona, aki nem sokra rá egy országos hetilap főszerkesztője lehetett. Természetesen egy külföldi tulajdonban lévő lapnál.

A nagy kiárusítás

Mire az első szabadon választott kormány az Országgyűlés előtt letette az esküt, a nyomtatott sajtó szinte minden értékét „megbízható” nyugati sajtókonszernek kezére adták a kommunista utódpárt emberei. Így került Bertelsmann-tulajdonba a Népszabadság, a Kritika és sok más lap. Még az is a kikötések között szerepelt, hogy a főszerkesztők két évig nem válthatók le.

Az országgyűlési választások két fordulója között robbant a hír, hogy az MSZP (közkeletű nevén maszop) hét megyei lapot eladott az Axel Springer német kiadóvállalatnak. Ez úgy működött, hogy a Springer nem a lapokat vette meg, hanem egyetlen nap alatt átigazoltatta az újságírókat, és apró névváltoztatással új lapokat hozott létre. Az előfizetőket – egyébként törvénytelenül – átvették, így az olvasók egyik napról a másikra már egy „új sajtóterméket” találtak a postaládájukban. A Springer fizetett, a maszop pedig ott maradt a hét üres médiummal, amit aztán szépen bezárt.

A többi megyei lapot – a Pest Megyei Hírlap kivételével – a parlamenti választások után, de még az állampárti vagyont zár alá helyező törvény elfogadása előtt az MSZP német, osztrák, francia és brit befektetőknek értékesítette. Nem mese ez, hisz a főszereplők még nyilatkoztak is róla. Visszakereshető. „Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe” – mondta Fabriczky András pártpénztáros a spontán magánosításról (Magyar Média, 2000/2. szám). Utóda, Máté László, aki szintén részt vett a privatizációban, így emlékezett: „Ezekre a lapokra rá akart tenyerelni a Csurka: tudomásunk volt róla, hogy készül egy ilyen parlamenti indítvány. Akkor én kidolgoztam a privatizáció javaslatát, amit a pártelnökség elfogadott. […] Ebből szanáltam a pártot.” (Idézi Bossányi Katalin: Felszabadítási háborúnk, avagy butaságom története. A Magyar Hírlap részvénytársasággá szervezése (1989–1990). = Kísérlet. Szerk. Verő László, Héttornyú Kiadó, Budapest, 2000)

Ha leltárt készítünk, az épphogy összeálló polgári oldal médiaalapító/-átformáló szerepe a rendszerváltozás egyik kudarctörténete. Tényleges eredmény csak a Duna TV elindítása volt. Csellel, trükkel, szinte az illegalitás szabályai szerint zajlottak az előkészületek, így indulhatott el a multimédia korszakának hajnalán a Duna Televízió – tőke- és eszközhiányosan. A magyar állami műholdas televízió először II. János Pál pápa karácsonyi miséjét sugározta 1992. de-cember 24-én a Szent Péter-bazilikából, ahol a pápa magyarul köszöntötte az új televíziót. Ez akkorát szólt, mint a mozsárágyú. A magyarság határon innen és túl hamar a szívébe fogadta a Dunát. Képtelenség volt ebben a légkörben tenni ellene, ezért megmaradhatott.

 

A médiaegyensúly kezdetektől felbillent helyzetén azonban a Duna sem tudott érdemben változtatni. A médiapluralizmus nálunk politikai kérdéssé vált. Aki megbolygatta az éppen hatalmon lévő kisebbség vagy az értelmiség oldaláról, azonnal az állami kényszer vádjával szembesült.

A sok lúd disznót győzött, mert a sajtóban sem valósult meg a lusztráció, így a kádárista pártmunkások zavartalanul folytatták működésüket, csak éppen kinevezték magukat demokratáknak. A múlttal való őszinte szembenézés ezért szóba sem jöhetett. Megmerevedtek a sértődés és gyűlölet arcvonalai. Ebből következett, hogy az 1988-as médiatörvény egészen 1996-ig életben maradt, mondhatni alulmúlta korát.

Innen indultunk. Nem sokra rá az infosztrádán történelmi változások zajlottak, az internet korszaka mindenre alakítóan hatott. Mi sem maradtunk ki ebből, csak éppen médiaviszonyainkban maradt, ami volt: a lövészárkok világa. Ez a szomorújáték Kusturica Underground című filmjére emlékeztet, amelyben a felek nem vesznek tudomást arról, hogy véget ért a világháború, szenvedélyesen konspirálnak, és küszködnek tovább. Mígnem valaki, az 1990 után születettekből egyszer fel nem világosítja őket, hogy hé, papa, ez a harc rég kiment
a divatból, már merőben újak vannak, például a virtuális térben.

/Indulókép: Fotó: Fortepan Adományozó: Chuckyeager Tumlr/