Vajon tévedünk-e, ha azt gondoljuk, hogy Európa történetében a berlini fal 1989-es leomlása óta nem történt a Brexithez hasonlítható jelentőségű esemény? Aligha. Az európai egységmozgalom módszertani alapjául szolgáló neofunkcionalista iskola azt tartotta, hogy az integráció lépésről lépésre feltartóztathatatlanul halad előre – e tétel most látványosan megcáfolódott. Paradox módon azonban a britek távozása nemcsak a dezintegráció kezdetét jelentheti, hanem akár fel is gyorsíthatja az integrációt, hiszen 1973-as csatlakozása óta az Egyesült Királyság erősen és hatékonyan gátolta az unió nemzetek fölötti állammá válását. A britek nem kívántak belesimulni az EU „posztnacionális” közegébe. Velük a föderáció eszméjének a legkeményebb kritikusai lépnek ki a szervezetből, a legfontosabb szövetségesüktől fosztva meg a „nemzetek Európájának” híveit. A britek nélkül nem ugyanaz Európa, mint velük.

Az Európai Unióból való távozás ugyanakkor a szigetország történelmének is az egyik fordulópontja. Január 31-én este, a kilépés előtti órákban mondott beszédében Boris Johnson kiemelte: tudja, e pillanat sokakban nyugtalanságot és aggodalmat kelt. A Brexithez való viszony valóban példátlan mértékben hasította ketté a brit társadalmat, amely előtt most valószínűleg egyetlen sürgetőbb feladat sem áll, mint a küzdelemben ütött sebek begyógyítása. Ehhez friss adalék a Királyi Pénzverde által az EU-ból való távozás alkalmából kibocsátott 50 pennys érmék fogadtatása. A munkáspárti Lord Adonis azonnal, széles nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ő bizony soha nem fogja elfogadni ezt az érmét, és internetes követői nyomban jelezték, ők sem tartják törvényes fizetőeszköznek azt. Néhányan szinte a gonosz fizikai megtestesüléseként tekintenek rá, megesküdve, hogy vagy kidobják a szemétbe, vagy rávésik valahogy az „I love EU” feliratot. Közvélemény-kutatások sora jelzi, hogy a Brexit sokszor kettétört baráti kapcsolatokat – és ebben az ellenfelei kisebb megértést tanúsítottak, mint a hívei. A szükségesnél jóval kevesebb maradt tehát abból a „közös hűségből”, amelyet a nemrég elhunyt kiváló filozófus, Roger Scruton oly fontosnak tartott egy politikai közösség fennmaradása szempontjából.

Az EU-pártiak szomorkodása természetesen érthető, ám az efféle vad indulatok már kevésbé, hiszen sem a 2016-os referendum, sem pedig a 2019 decemberében tartott választás demokratikus legitimitásához nem férhet kétség. Igaz ugyan, hogy a 2016-os népszavazás formálisan nem írt elő jogi értelemben vett kötelezettséget, de egy demokráciában a kötelezettségek forrása nem szűkíthető le kizárólag a jogra. A parlament – David Cameron kezdeményezésére – végül is döntésre kérte a polgárokat, és ezért nehéz lenne vitatni, hogy a leadott voksoknak ténylegesen „ügydöntő” erejük volt. Bár igaz, hogy csak 52 százalékos többséget kapott a Brexit, de a szigetország történetében még soha ennyien – tizenhét és fél millióan – nem szavaztak egy ügy mellett. Meglepődtünk? A britek valójában sohasem tudtak azonosulni az európai integrációval: az identitásuk több tekintetben is éppen Európa ellenében kristályosodott ki a XVIII. századra. Sőt, valójában már az e szám címlapján szereplő VIII. Henrik alatt szakított Anglia a kontinenssel, amikor létrehozta saját nemzeti egyházát. Sokatmondó, hogy az Európai Egyesült Államok eszméjét 1946 szeptemberében első ízben felkaroló Churchill is úgy vélte, hogy az jó a kontinensnek – ám a saját hazájának nem szánt benne semmilyen szerepet.

A neves politológusprofesszor, Matthew Goodwin –az elmúlt években folytatott szociológiai kutatásokra alapozva – azt is bebizonyította, hogy egyszerűen nem áll meg a Brexit-ellenesek azon sokat hangoztatott állítása, miszerint a Leave-, vagyis a kilépéspárti tábor szavazói nem tudták, mire voksolnak. Egészen tömören két kívánságuk volt: egyrészt az, hogy saját maguk hozhassák meg az országukat érintő döntéseket, másrészt pedig az, hogy az államuk szabhassa meg, kit enged be, és kit nem. A demokratikus felhatalmazás nélküli intézmények elsőbbsége nem fért bele a nemzetről alkotott felfogásukba. A nemzeti önrendelkezés részeként ragaszkodtak a brit jogrend alapjául szolgáló szokásjoghoz, a commonlaw-hoz is, amelyet Scruton Anglia, egy eltűnő ideál című könyvében „kultúránk gyémántrelikviájának” nevezett, és amelynek érvényesülését az Európai Unió Bírósága alapjaiban fenyegette. Ezzel együtt tény, hogy a Brexitet felkaroló tory pártnak igencsak sok időbe telt, amíg végleg eldöntötte, mit is akar tenni – és ez angolosan fogalmazva sem válik a dicsőségére. Igaz, az EU erősen összezárt, és roppant keményen bánt a britekkel, nehogy a példájuk „ragadóssá” váljon. A többségi akaratot Theresa May kormánya mindenesetre nem tudta keresztülvinni; az Egyesült Királyságnak a kilépési kérelem benyújtásának második évfordulóján, 2019. március 29-én kellett volna az EU-ból távoznia, ám ez elmaradt.

Ha annak az okait keressük, hogy miért bizonyult a brit kormányzat oly hosszú ideig tehetetlennek, akkor mindenekelőtt az északír határ ügyét kell kiemelnünk. A hazai sajtó tudósításaiból ez ugyan sokáig nem jött át, de a Brexit-folyamat a lehető legszorosabban összefonódott Észak-Írország sorsával. Az EU és az Egyesült Királyság egyetlen szárazföldi határa az Ír Köztársaság és Észak-Írország között húzódik, és e körülmény olyan súlyú dilemmát vetett fel, amelyet a kör négyszögesítéséhez hasonlíthatunk. Egyrészt a brit kilépés elkerülhetetlenné teszi a vámhatárt, másrészt viszont határ mégsem jöhet létre a sziget két része között, mert ezt eleve kizárja az észak-írországi vallásközösségi konfliktust lezáró 1998-as „nagypénteki egyezmény”.

A kilépési tárgyalások első szakaszát 2017 decemberében London és Brüsszel azzal a fikcióval fejezte be, hogy elvi megegyezés született a határ kérdésében: végszükség esetén a britek saját vámszabályaikat az unióéhoz igazítják. De milyen területi hatállyal? Ezt nem mondták ki, noha tudták, hogy enélkül semmit sem értek el. Valójában kizárólag két út kínálkozott megoldásként, ám egyikük sem tűnt járhatónak. Az egyiket Brüsszel 2018 februárjában terjesztette elő, azt javasolva, hogy Észak-Írország – Angliával, Skóciával és Walesszel ellentétben – maradjon inkább az EU vámterületének a része. May válasza viszont az volt erre, hogy ilyet egyetlen brit miniszterelnök sem fogadhat el, hiszen Észak-Írország gazdasági leválasztása megbontaná az Egyesült Királyság integritását. Nehéz lenne tagadni, hogy ebben van igazság. A belfasti protestánsok legerősebb politikai pártja, a Demokratikus Unionista Párt, amely May kormányának nélkülözhetetlen támogatást nyújtott a westminsteri parlamentben, ugyancsak a leghatározottabban elzárkózott ettől.

De mi lehetett az elzárkózás alternatívája? A helyzet logikája szigorúan kijelölte  az elméletileg járható másik utat, és May ezt választotta. A 2018 novemberében általa kötött kilépési egyezményben az Egyesült Királyság azt vállalta, hogy az egész ország – tehát nemcsak Észak-Írország – mindaddig az EU vámuniójában marad, amíg gazdasági eszközökkel ki nem iktatják a határellenőrzés szükségességét. Ez volt az elhíresült backstop-megoldás, amely azonban túl sok volt a kemény Brexit híveinek, a DUP-ról nem is szólva! Ez magyarázza, hogy – sajátos koalíciót alkotva – az euroszkeptikus konzervatívok az ellenzéki pártokkal (Munkáspárt, Liberális Demokraták, Skót Nemzeti Párt) összefogva 2019 első negyedében három alkalommal is leszavazták a kilépési megállapodást. Végül 2019. október 31-ig kapott haladékot a szigetország ennek a pótlására.

Nick Timothy, May egykori tanácsadója azt vetette főnöke szemére, hogy alapjaiban passzív politikája csak a Brexit „kármentesítésére”, a kilépés teremtette nehézségek csökkentésére irányult. A May utódjává választott Boris Johnson más – offenzív – stratégiát választott: inkább a lehetséges előnyök maximalizálására törekedett, abból kiindulva, hogy kívülről többé nem szólhatnak bele abba, hogy mit akar tenni London. Azzal nyerte el párttársainak a bizalmát, hogy megígérte: a Brüsszeltől kapott hosszabbítás lejártával „ha törik, ha szakad”, tehát akár bármiféle megállapodás nélkül is kilépteti az országot. Már miniszter-
elnökségének másnapján, július 25-én felszólította az EU-t az északír határ rendezésére kidolgozott backstop eltörlésére, világossá téve, hogy elutasítás esetén habozás nélkül a megállapodás nélküli kilépést választja.

Bármekkora volt is azonban az elszántsága, a parlament már szeptemberben megfosztotta őt a „no deal” lehetőségétől az úgynevezett Benn-törvénnyel, amely előírta, hogy ha nem lesz elfogadott egyezmény október végéig, akkor, akarata ellenére is, újabb halasztást kell kérnie Brüsszeltől. Berlinből és Párizsból egyértelműen megüzenték neki, hogy a határkérdés rendezésére általa javasolt technológiai megoldások nem jöhetnek szóba. Ha tovább akart lépni, neki is a May előtt álló lehetőségek közül kellett választania – és elődje sorsából tanulva ő inkább Észak-Írország „feláldozását” fogadta el. Vagyis az EU által eredetileg javasolt „Northern Ireland only”-megoldást, amely ezt az országrészt külön kezelte a többitől, de facto bent hagyva az EU egységes piacában. Más kérdés, hogy október 31-ig ezt sem tudta elfogadtatni a törvényhozással, ahol ekkorra már kisebbségbe került – innentől fogva elkerülhetetlenné vált az új választás kiírása.

Ez nem sok jót ígért az ellenzéki pártoknak, amelyek eleinte nem is támogatták, de aztán október 29-én feladták ellenállásukat, és hozzájárultak, hogy december 12-én sor kerüljön az erőpróbára. Johnson kétségtelenül sokat kockáztatott, de sokat is nyert, hiszen pártja Thatcher harmadik, 1987-es választási győzelme óta nem ért el ilyen sikert – nyolcvanfős többséget szerzett az Alsóházban. Ezután már könnyű volt a kormányfőnek ratifikáltatni az országot az EU vámuniójából és egységes piacából egyaránt kiléptető egyezményét –még úgy is, hogy a magukat cserben hagyottnak érző északír protestánsok, a toryk hagyományos szövetségesei élesen szembefordultak vele. De ne feledjük, hogy nem Észak-Írország az egyetlen országrész, ahol a Brexit-alku kemény ellenállásba ütközött. Skóciában a kormányzó Skót Nemzeti Párt – arra hivatkozva, hogy a skótokat nem lehet akaratuk ellenére „kirángatni” az EU-ból – folyamatosan napirenden tartja egy újabb függetlenségi népszavazás követelését.

Ezzel együtt a decemberi eredményt nehéz lenne másként értelmezni, mint újabb népszavazást a Brexitről, hiszen a konzervatívokra adott szavazatok egyúttal a Johnson által kialkudott kilépési egyezményre adott voksoknak is tekinthetők. A tory kampány középpontjában mindvégig a „Vigyük végig a Brexitet” („Get Brexit Done”) üzenete állt – senki előtt sem maradt tehát rejtve, hogy a választás tétje a kilépés végrehajtása vagy elutasítása volt. Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy a meglehetősen keményre sikeredett szakításhoz a 2016-os referendum legitimitását harciasan megkérdőjelezők is hozzájárultak, hiszen a második népszavazást követelő People’s Vote-mozgalom – szándékaival épp ellentétesen – muníciót adott az EU-tagság ellenfeleinek, és a kemény Brexit felé tolta az eseményeket. A decemberi választás mindenesetre kifogta a szelet a Brexit-ellenes mozgalmak vitorláiból, és a huszonhét EU-tagállam itt élő polgárai sem kezdtek menekülni: a mintegy 3,4 millió főből már több mint 3 millióan kérték a letelepedett státuszt.

A Brexit-folyamat természetesen nem ért véget a januári kilépéssel. Az Európai Unióval kialakítandó jövőbeli gazdasági kapcsolatokról csak ezután indulnak meg a tárgyalások, és könnyen lehet, hogy a december végéig rendelkezésre álló, a jelenlegi status quót fenntartó „átmeneti periódus” kevésnek bizonyul a megállapodáshoz. A jelek szerint Johnson kész akár a „WTO-Brexitre” is, vagyis arra, hogy kudarc esetén privilegizált kapcsolatok, kölcsönös kedvezmények nélkül, pusztán a Világkereskedelmi Szervezet szabályai szerint kereskedjenek az EU-val. Éles küzdelem várható, de ha csak a gazdasági kérdésekre fordítjuk a figyelmünket, szem elől tévesztjük, hogy a Brexit valójában a brit politikai közösség jellegéről és sorsáról hozott kollektív döntés. Hogy negyvenhét évnyi tagság nem bizonyult elégségesnek a maradáshoz, az önmagában is sokat elmond a britek értékvilágáról és Európához való viszonyáról. Tulajdonképpen bármilyen kommentárnál többet.