A díjátadó ünnepségek az első ismert magyar költő születésnapján, Pécsett a Csontváry-múzeum roppant vásznai alatt, illetve a fővárosban zajlanak. 2019-ben Clara Janés Nadal spanyol költőnő kapta a kitüntetést, de betegsége miatt személyesen nem vehette át.

Már 2014-ben a The New York Times nekrológszerzője, Douglas Martin a 2013-as jutalmazott, Szimin Behbaháni iráni költőnőről szóló megemlékezésében ezt jegyezte meg a magyar jutalomról: „Időnként költészeti Nobel-díjnak is nevezik.” Az érintettek ismételten erre hivatkoznak, de nekünk ott motoszkál a fejünkben a kérdés, vajon joggal-e. Adunk-e mi, magyarok valóban a Nobel-díjhoz fogható költészeti jutalmat? A bennünk bujkáló, igazában marxista kisördög mondathatja velünk: a Szőcs Géza költő kijárta elismerés nem egyéb, mint egy belső kör pénz- és befolyásosztó játszmája, összesúgása, akárcsak a többi nagy díj. Bármilyen keserű tapasztalatokat tükröz is, ez az ellenvetés abból az eszményítésből is táplálkozik, hogy a költő önmagáért való szellemi értéket hoz létre, egyáltalán nem szorul királyok, politikusok, pénzemberek és az általuk működtetett testületek méltatására – attól csak megromlik. Ezért hadakozott az 1820-as években Walter Scott az ellen, hogy a megalakuló Királyi Irodalmi Társaság díjazza az írókat. Rosszul döntene, a hozzáértők meg távol tartanák magukat a zsűritől – figyelmeztetett látszólag máig érvényesen a regényíró. Nyolcvan évvel később az a Lev Tolsztoj mondta károsnak az irodalmi pénzjutalmakat, akit az akkor megalakuló Nobel Alapítvány elmulasztott kitüntetni. A Nobel-díjban nem részesített írónagyságok hosszú sora, Prousttól Rilkén át Joyce-ig vagy Juhász Ferencig, minden ilyen kitüntetés elleni súlyos érvként nyom a latban.

Igen ám, de a műveket mégis el kell juttatni valahogy az olvasókhoz, akik választásukat többnyire, ha műveltebbek, a kritikára, ha pedig kevésbé azok, a szóbeszédre alapozzák. Márpedig ezeken kívül leginkább a díjakkal lehet befolyásolni az olvasókat. Innen az írók elemi érdeke, hogy esetleges fenntartásaik ellenére díjakat gyűjtsenek, a döntéshozó testületekre így vagy úgy nyomást gyakoroljanak. Nem merő anyagi érdekük, pénzéhségük vezérli őket, hanem hogy látomásukat, létélményüket, leleményüket eljuttassák a közönségükhöz. A díjosztók pedig ebben kívánnak közreműködni tekintélyük és tőkéjük révén. Az is nyilvánvaló, hogy nemcsak a díj, hanem annak elmaradása is jótékonyan befolyásolja a kanonizáló eszmecserét: maga a vita, hogy Tolsztoj és más nagyságok nem kapták meg, felhívja a figyelmet műveikre.

Magyar nagydíjunk – teszem hozzá sietve, hála Istennek – eddig nem a botrányaival tűnt ki, bár az első díjazás kissé kínosan alakult. A zsűri Lawrence Ferlinghetti elsőrangú modernista amerikai költőt, a beatnemzedék kiadóját és korábban anarchista, mára rózsaszínűvé szelídült aktivistát szemelte ki a kitüntetésre. Ferlinghetti először elfogadta, majd utóbb – feltehetőleg politikai nyomásra – visszautasította a jobboldali magyar kormánnyal így vagy úgy társítható választás szellemi nagyvonalúságát. Ártani nem ártott az alapítványnak, mert a kitűnő, nemzetközileg elismert zsűri – Bollobás Enikő irodalomtörténész, Tomaso Kemény magyar származású, olaszul alkotó költő, Marjorie Perloff amerikai irodalomtudós-akadémikusnő, Szőcs Géza zsűrielnök, Edwin Thumboo szingapúri költő-irodalmár és Dorin Tudoran román költő, az USA-ban élő esszéista – nem esett zavarba, folytatta a munkát, s jobbnál jobb, rangosabbnál rangosabb költőket jelölt ki: 2014-ben a francia Yves Bonnefoy-t és a szír Ali Esbert (Adonist), 2015-ben az amerikai Charles Bernsteint és az olasz Giuseppe Contét (nem a politikust), 2016-ban a lengyel Adam Zagajewskit, 2017-ben a brazil Augusto de Campost, 2018-ban pedig a kínai Yang Liant. Évről évre biztosították tehát az elismerés szakmai és nemzetközi rangját.

A 1970-es évektől megsokasodtak az irodalmi (és művészeti) díjak. A Times Literary Supplement, a legjobb angol nyelvű irodalmi hetilap a hátsó oldalát All Must Have Prizes (Kapjon díjat mindenki) címmel különféle jutalmazások ismertetésének-kigúnyolásának szenteli. A szakmai megfigyelők a díjpiac telítettségéről, a díjverseny túlfűtöttségéről, várható és egyben kívánatos szűküléséről értekeznek. A magyar nagydíj ilyen körülmények között ígéretes piaci rést választott. Tisztán költészeti és ekkora pénzjutalommal járó elismerés valóban kevés akad. Csakugyan kitűnhet azzal, hogy a költészet jelentőségét ünnepli a költészettől idegenkedő világunkban. Ez önmagában becsülni való. Másfelől minden nagy irodalmi díj nemzeti intézmény, a mintaadó Nobel-, a Goncourt-, a Pulitzer-, a Booker-díjat és a National Book Awardsot is beleértve. Valamennyi a maga nemzetének a világirodalmi kánonhoz való hozzájárulását akarja előmozdítani, akármit hangoztat is közben a nemzetfölöttiség értékeiről. A Janus Pannonius-díj a maga szellemi bőkezűségével, a nagy költészet iránti elkötelezettségével éppen ennek tesz eleget: jelzi a világkultúra folyamataiban való magyar részvétel igényét és törekvését. A magyar – Janusszal szólva – eredetét tekintve vad, „medvetejen nevelkedett”, de elsajátította a részvétel csínját-bínját. Hogy ezt a nemzeti hivatást sikeresen teljesíti-e a magyar elismerés, azt talán a díjátadók remek hangulata, a külhoni vendégek elragadtatása tanúsítja.

Az alapítvány legfőbb tevékenységét, a jelölést és kiválasztást a zsűri végzi, túlnyomórészt kifogástalanul. A működés többi részében a fej-nehézség gyakori magyar betegsége tapasztalható: túl sok múlik a költő-elnökön, ami kiigazítás és az intézmény megerősítése után kiált. Számottevő nemzetközi és hazai visszhangot pedig az eddigieknél több tudományos igényű és idegen nyelvű háttértanulmány biztosíthat.

A Janus Pannonius Alapítvány két fordítói életműdíjat is ad, tavaly Paszkal Gilevszki macedón költőt ismerte el magyar irodalmi, illetve Vihar Juditot japán irodalmi fordításaiért. A medve jegyében Filius Ursae- (Medvefia-) díjat Győrei Zsolt, első könyves szerzőként Khelidón- (Első fecske-) díjat Bék Timur és Marcsák Gergely kapott.

/Foto: Szőcs Géza zsürielnök átadja a 2019-es díjat ; Magyar Pen Club/