A hazai és nemzetközi szinten egyaránt kiemelkedő filmrendezői pályát bejáró Szabó István 1956-ban kezdte meg tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legendás Máriássy-osztályban. Alig huszonhat évesen, sok más társát megelőzve 1963–64-ben elkészíthette a francia újhullám játékos stílusában első nagyjátékfilmjét, az Álmodozások korát (1965), amelyben már előkerültek azok a társadalmi és történelmi kérdések, amelyekkel későbbi alkotásiban részletesen foglalkozott. Szinte minden filmjében kisebb vagy nagyobb mértékben visszaköszön a hatalom és az egyén konfliktusa, az árulás, a kollaboráció, az (ön)becsapás és a szerepjátszás motívuma. A sokszor és sokféleképpen értékelt ügynökmúlt a Zárójelentés (2020) és Szabó István életműdíja kapcsán újra beszédtémává vált, elsősorban Schmidt Mária nyílt levele miatt, amelyben tiltakozott a rendező kitüntetése ellen. Szabó nem sokkal később bejelentette, hogy a Magyar Filmdíj 2020 – Magyar Mozgókép Szemlén nem veszi át az életműdíjat.


/Szabó István a Zárójelentés forgatásán - Fotó:Intercom/

Szabó Istvánt osztálytársaival, Kézdi-Kovács Zsolttal és Kardos Ferenccel együtt 1957 februárjában tartóztatták le. Gervai András tényfeltáró cikke után Kézdi-Kovács egy visszaemlékezésben, Szabó egy interjúban idézte fel, hogy a testi fenyítés és a börtön mellett a főiskoláról való kicsapással fenyegették őket. Végül mindkét alkotót sikeresen beszervezték, Szabó Képesi Endre fedőnéven II/5-ös ügynökként negyvennyolc jelentést írt 1963-ig. „Ártó szándékú mondatokat – szeretném hinni – magamtól nem mondtam soha” – kommentálta múltját Szabó István 2006-ban, aki akkor azt állította, hogy forradalmi szerep-

vállalása miatt életveszélyben levő osztálytársa, Gábor Pál filmrendező megmentése lebegett a szeme előtt a jelentések írásakor. Ám Gervai András Fedőneve: szocializmus című könyvében kimutatta, hogy Szabó tevékenysé-gének volt negatív hatása (például Pap Éva harmadéves  hallgató meghurcolása), de más források Kóti Árpád színész szilenciumát is Képesi jelentéseivel hozzák összefüggésbe. Gervai szerint tartótisztjei egy időben egyértelműen hasznosnak találták munkáját, néhány írását pedig kifejezetten a rosszindulat és az irigység vezérelte. Utólag nehéz megítélni, hogy Jancsó Miklósról komolyan vagy éppen a figyelemelterelés céljából írt-e így: „Jancsó egy kicsit a nem létező filmrendező, ha szóba kerül a neve, a legtöbben legyintenek, mosolyognak”. És sokak szerint az is „gyanús”, hogy Szabó István, „munkájának gyümölcseként” minden pályatársánál korábban kapott lehetőséget, hogy nagyjátékfilmet rendezhessen. Vitathatatlan tehetsége miatt az idősebb szakmabeliek, Nemes-kürty István és Herskó János is a pártfogói voltak.

Szabó István korai, a Bizalom (1980) előtti filmjeiben csak egy-egy, a későbbi alkotásokban előtérbe kerülő motívumban, burkoltan jelenik meg az ügynökmúlt. Az Álmodozások korában hangsúlyos, hogy a hangmérnök Jancsi (akit a fiatal rendező tulajdonképpeni alteregója, Bálint András formál meg) és csapata csak a diploma megszerzése után játsszák a nagy lázadókat, akik szembefordulnak a „nábobokkal” (az idősebb mérnökökkel), később azonban megkötik a maguk kompromisszumait a rendszer képviselőivel. A Szabó István gyerekkori és fiatalkori élményeiből táplálkozó Apában (1966) Takó Bence (Bálint András) a háború után, illetve az 50-es években mintegy meghamisítja a történelmet, idealizálja, háborús hősnek állítja be saját, egyébként szívelégtelenségben elhunyt édesapját, hogy osztálytársai felnézzenek rá. A Szerelmesfilm Jancsi nevű főhőse (Bálint András) még kamaszkorában kerül kínos szituációba szerelmével, Katával az 50-es években: az úttörőgyűlésen osztálytársaik abszurd módon pellengérre állítják őket, hogy miért szeretik jobban egymást az osztály többi tagjánál. A magyarság kollektív traumáival foglalkozó filmekben, a Tűzoltó utca 25.-ben és a Budapesti mesékben (1977) is feltűnnek kollaboránsok és árulók. A Tűzoltó utca 25. alapkonfliktusa, hogy a címszereplő bérház lakói nem tudnak aludni az őket nyomasztó közelmúlt emlékei miatt.


/Szabó István a filmfelvevőgépnél 1964. június 20. Fotó: MTI/Friedmann Endre/

A Bizalomban, a Mephistóban (1981), a Redl ezredesben (1985), a Hanussenben (1988), A napfény ízében (1999) az említett motívumok felerősödnek. A főhősök rendre az elnyomó rezsim pókhálójába ragadnak, amely rájuk kényszerít egy szerepet, amellyel ha eleinte nem is akarnak azonosulni, de később egyre inkább a magukévá válik. A Bizalomban Jánosnak (Andorai Péter) és Katának (Bánsági Ildikó) a nyilasok és a németek elől bujkálva azt kell eljátszaniuk, hogy házastársak. A szerep azonban „rájuk ég”, mert később tényleg egymásba szeretnek. A háború után egy vizsgálóbizottság számon is kéri a főhősnőt „szerepe” és „férje” miatt.

A „hatalom-trilógia” ennél jóval többet mutat meg e színjátékból. A Mephisto baloldali nézeteket valló színésze, Hendrik Höfgen és a Hanussen hipnotizőr-előadóművésze, Klaus Schneider egyaránt lepaktálnak a nácikkal. A gyerekkorától kezdve spicliszerepre kárhoztatott Alfred Redl az Osztrák–Magyar Monarchia magyarellenes trónörököse, Ferenc Ferdinánd abszurd kéréseinek tesz eleget: például keressen bűnbakot, és önmaga ellen folytasson nyomozást. Höfgen azt teszi, amivel Szabó István védekezett: pályája építése mellett azért kollaborál a diktatúrával, hogy megmentse művésztársait. A film végén azonban ráébred, hogy ő nem a bábjátékos, hanem a báb. A trilógia antihősei nagy árat fizetnek azért, hogy együttműködtekaz elnyomó hatalommal: szabadságukat, erkölcsi integritásukat veszítik el, Redlnek és Hanussennek pedig az életébe kerül a siker.

Egy zsidó család XX. századon átívelő történetét meséli el A napfény íze, amely a trilógia darabjait egy filmben egyesíti. A nagyapa, Ignác és az apa, Ádám Redl és Mephisto megfelelői, míg a történetet mesélő Iván bizonyos értelemben a haláltusájában a nácikkal szembeforduló Hanussen „sikeresebb” változata. Ignác és Ádám is feladták identitásukat: a Ferenc József bűvöletében élő nagyapa családnevet (Sonnenscheinről Sorsra) változtatott, az apa pedig kikeresztelkedett az antiszemita társadalmi-politikai rendszer nyomására, a siker és a hírnév reményében. A legnagyobb vesztes Ádám, akit annak ellenére gyilkolnak meg egy koncentrációs táborban, hogy teljes mértékben megtagadta zsidó identitását. Fia – a Szabó Istvánnál nem sokkal idősebb –, Iván filmet záró pozitív végkicsengésű története azt példázza, hogy az apák hibájából képesek a fiúk tanulni. Bár Iván eleinte az államvédelem katonájaként folytat bosszúhadjáratot a vélt vagy valós egykori nyilasok ellen, a mentora elleni koncepciós per hatására fellázad az antiszemita felhangú kommunista diktatúra ellen. 1956-ban már a forradalom élére áll, majd a börtönből szabadulva újra felveszi eredeti családnevét.

A rendező 1989 után készült filmjeiben jellemzően a múlt sötét titkainak leleplezése és a számonkérés válnak vezérmotívumokká. A főleg a rendszerváltással foglalkozó Találkozás Vénusszal (1991) és az Édes Emma, drága Böbe (1992) című filmekben egy-egy epizódban kerül elő a közel-múlt. Közvetlenül, sőt didaktikusan az utóbbi alkotásban, amelyben a tanári kar tagjai egymásra mutogatnak egy veszekedésben, hogy ki milyen szerepet vállalt, és a kollaborációért milyen kiváltságokban részesült a Kádár-korszakban. Azonban a beszédes című Szembesítés (2001) előlegezi meg a leginkább a 2006-os ügynökbotrányt. A film közvetlenül a II. világháború utáni Berlinben játszódik, ahol az amerikai részről a nácik felelősségre vonását végző Steve Arnold őrnagy vallatja Wilhelm Furtwängler karmestert. Furtwängler a Harmadik Birodalmat csak 1945 elején hagyta el, addig viszont ünnepelt művész volt, s képek sora bizonyítja, hogy a náci vezetőkkel is „barátkozott”. A Szembesítés fő kérdése az, hogy a karmester kényszerből vagy megalkuvásból maradt otthon. Furtwängler nem vallja magát bűnösnek, sőt, megpróbálja mentegetve átértelmezni a szerepét.

A vallatási jelenetekben az őrnagy agresszívnak tűnik, míg a karmester kétségbeesésében is higgadt marad, ezáltal vádlott létére ő válik a rokonszenvesebbé. Az őrnagy titkárnője a film végi vallatás után megjegyzi, hogy felettese eljárása a Gestapo módszereire emlékeztetik. Vagyis a Szembesítésben a hangsúly átkerül a bűnös felelősségéről a kompromittáló rezsimet csak kívülről ismerők érzéketlen ítélkezésére.

A II. világháború előestéjén játszódó Csodálatos Júliában (2004) és a Szabó Magda regényéből készült kamara-drámában, Az ajtóban (2012) is felfedezhető néhány, az ügynökmúlthoz kapcsolódó motívum: előbbiben a címszereplő színésznő érdekember szerelme és annak szeretője, utóbbiban a házvezetőnő, Emerenc ajtaja mögött rejlő, múltbeli sötét titkok. Szabó István legfrissebb művében, a Zárójelentésben szintén nagy hangsúlyt kap a hatalom és az egyén konfliktusa, illetve a szembesítés motívuma. A vidékre kényszerült idős orvos, Stephanus a falu polgármesterével kerül szembe, mert az profittermelő gyógyfürdőt akar a betegek kárára. A városatya bosszúból lejárató kampányt indít a doktor ellen annak 1956 utáni letartóztatására építve. A közösség tagjainak nem számít, hogy az orvos a kommunista diktatúra alatt ártatlanul ült börtönben, csak az, hogy a propagandaújság megírja: egy börtöntöltelék gyógyítja őket.

„A Bizalom, a Redl ezredes, a Szembesítés és A napfény íze bizonyos jelenetei és párbeszédei erről [az ügynökszerepről] szólnak” – ismerte el Szabó István a 2006-os ügynökbotrány után készült interjúban. Szabó filmjeiben összetett módon ábrázolja a témát, nem mutatja ártatlannak a hatalommal kollaboráló hőseit, s nem is mosdatja őket. Azt viszont hangsúlyozza, hogy többségük egyéni előrejutásuk érdekében válik az elnyomó rendszer cinkosává, mégis sodródnak az árral, nem urai sorsuknak. A Szabó-hősök sorsából kiolvashatónak látszik a rendező fiatalkori döntése mögötti motiváció (a megfélemlítés és a művészi pálya lehetősége). „Abban a hitben cselekedtem, hogy egy embert megmentettem, nekem pedig pokolra kellett mennem, hogy a későbbi filmjeim megszülessenek.”

„Ha most kellene döntenem, ugyanezt csinálnám” – nyilatkozta a rendező 2006-ban. Mindenesetre Szabó István filmjei arról tanúskodnak, hogy életútján végigkíséri, sőt végig kísérti az a bizonyos hat év, ami alatt jelentéseket írt tartótisztjeinek.

/Indulókép: Aczél György budapesti dolgozószobájában beszélget Szabó István filmrendezővel, mellette Pozsgay Imre (J) művelődési miniszter. 1982. április 5. Fotó: MTI/Soós Lajos/