A megelőző években az események elképzelhetetlen gyorsasággal követték egymást, az akkori nemzedék minden tekintetben példa nélküli feladattal szembesült: érdemi felkészülés lehetősége nélkül, a kitűzhető célok szempontjából alapvetően változó külső feltételek közepette a semmiből kellett új világot teremteni.

Jól szemlélteti ezt a feszültséget az az öt gépelt oldal terjedelmű feljegyzés, amelyet az alábbiakban betűhíven közlünk, és amelyet az akkor még csak baráti körében ismert Antall József kormányra lépése előtt egy bő évvel készített. Ez egyszerre stratégiai koncepció és politikatörténeti pillanatfelvétel: nemzetközi összefüggésekbe ágyazva különös élességgel rögzíti megírása idején a hazai politikai tájképet. Valódi jelentősége azonban csak akkor válik láthatóvá, ha szerzője átfogó politikai víziójának összefüggésébe helyezzük.

Az ifjabb Antall József különleges képességei és hajlamai, illetve családi háttere révén fiatalkorától kezdve potenciális polgári politikus volt. A Kádár-korszakban azonban csak az orvostörténet intézményi megalapozásával futhatott be figyelemre méltó szakmai karriert, jóllehet közben mindig a független és polgári Magyarország lehetőségeit fürkészte. Az 1980-as évek második felében a szovjet világbirodalom erőforrásainak egyre látványosabb kimerülésével párhuzamosan a politikusi és a nemzeti politikai kibontakozás egyre reálisabb lehetőségnek mutatkozott. Amint arra a feljegyzés is utal, 1989-ben már a politikai pártok működési feltételeinek megteremtése és belátható időn belül szabad választások megtartása reális céllá, egyszersmind sürgető feladattá vált. Amilyen könnyű ezt megállapítani, olyan nehéz volt akkor az ehhez vezető utat a társadalomnak és minden valós politikai tapasztalat nélkül kényszerűen politikai szereplővé előlépett, újdonsült szószólóinak megtalálni.

Miben álltak ezek a nehézségek?

Az éppen aktuális cselekvési tér szempontjából az első megválaszolandó kérdés az volt, hogy a gyorsan változó nagyhatalmi erőviszonyok mellett a választások eredményeként milyen magyar állam jöhet létre, és az miként illeszkedhet a nemzetközi kapcsolatrendszerbe?

A sok jelből érzékelhető, de nyíltan soha meg nem fogalmazott gorbacsovi ajánlat a finnlandizáció volt, vagyis a II. világháború utáni finn modellt követő megoldás: nagyfokú szabadság a politikai berendezkedés tekintetében, ugyanakkor pozitív semlegesség a Szovjetunió irányában. Ha a Szovjetunió világhatalmi befolyása megmarad, márpedig ez korántsem volt eleve kizárható, abból a demokratikus politika mozgásterét mindenképpen korlátozó bel- és külpolitikai kényszerek is következtek volna. A kérdés sokáig nem volt világosan megítélhető, és nemcsak Magyarországon.

A Nyugat, amely a kommunista országok illegális ellenzéki csoportjait korábban lelkesen támogatta, biztonságpolitikai szempontból érthetően még rendkívül óvatos volt ebben az időben. Nem számoltak a szovjet birodalom gyors felbomlásával, mindent megtettek tehát, hogy a folyamat, amennyire csak lehet, ellenőrzés alatt maradjon, ezért az elsőként Lengyelországban, majd Magyarországon színre lépő demokratikus kezdeményezéseket is rendre önmérsékletre intették.

1989 áprilisára azonban már világossá vált, hogy a többpártrendszerre való áttérés realitás, és ezért fel kell készülni a választásokra, túl kell lépni a politikai pluralizmus már megjelent, kezdetleges formáin, és a választásokon eredményesen szereplő, ütőképes pártalakzatot kell az akkor még regnáló állampárttal szemben létrehozni. Ha ez nem sikerül, „már előre használhatatlanná válik az egész magyar pluralizmus” – olvassuk a feljegyzésben. Ezzel az akkor még egyedüli tömegmozgalomban, a Magyar Demokrata Fórumban már sokan egyetértettek, de a párttá válás gondolatának, különféle megfontolásokból, még számosan ellenálltak. Egy évvel később Antall erről ezt mondta a Radics Péternek adott, csak 2003-ban megjelent interjújában: „Amikor az MDF-hez csatlakoztam, a Fórum egyáltalán nem tűnt pártnak, és nem is láttam biztosítottnak, hogy lehet belőle politikai pártot csinálni. Nagy pártellenes hangulat volt a társaságban és a vezetésben, s ez eltartott körülbelül 1989 nyaráig.”

Itt lép elő a második fogas kérdés: milyen is legyen ez a „pártalakzat”? Pártellenes hangulatban erre nehéz választ találni. Antall a javaslatában a közvetlenül időszerű feladatokra koncentrál, de a demokratikus berendezkedés általános követelményeit tartja szem előtt, és egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a várhatóan megváltozó nemzetközi rendszerben mindennek a szükségszerűen kiépítendő pártkapcsolatok szempontjából is világosan értelmezhetőnek kell lennie.

A feljegyzés a politikai párttagoltság általa kívánatosnak tartott állapota szempontjából három meghatározó körülményt mérlegel: a II. világháború után kialakult nyugat-európai pártstruktúrát, a szovjetizálás által megszakított, az előbbiekkel párhuzamba állítható magyarországi előzményeket, a részben messzebbre nyúló, a liberális jogállamisághoz köthető politikai hagyományokat, valamint az akkori hazai politikai szerveződéseket. Ennek alapján egy olyan keresztény, nemzeti és demokratikus alapokon álló középpárt megszervezését látja lehetségesnek és időszerűnek, amely az európai kereszténydemokrácia eszmeiségébe illeszkedve, kormányképes erőként esélyes lehet arra, hogy a választások után a magyar politika meghatározó tényezőjévé váljon.

Antall úgy látta, hogy a már meglévő pártszerű és nem pártszerű szervezetek politikai törekvéseiben az ilyen szintézis lehetősége megvan. Az antalli koncepcióban a nemzeti jelző a követésre méltó politikai hagyományok mellett az állami függetlenség visszaszerzését hangsúlyozza, a keresztény megjelölés pedig azt a kulturális örökséget, amely mindezeket a II. világháború után kialakult európai kereszténydemokrata és néppárti pártcsaládhoz kapcsolhatóvá teszi.

A gyökeres rendszerváltozás lehetőségét felvető világhelyzetben Antall a politikai útiterv ideális végcéljából, a szabad és független polgári Magyarországnak, az általa minden fontos részletében élete folyamán kimunkált elképzeléséből vezeti le az éppen aktuális és megvalósíthatónak ítélt feladatok rendszerét. Az akkor a közéletben meghatározóvá előlépett szereplők széles körével tartott kapcsolatot. Elgondolásait – nyilvános fellépését megelőzően – gyakran rögzítette írásban, és ezek célzott terjesztésével igyekezett azt elérni, hogy a számára politikai evidenciákat jelentő felismeréseket  mások is tegyék megfontolás tárgyává. Esetünkben is egy ilyen írásról van szó, amelyben, mintegy tárgyalási alapként, a pártosodással kapcsolatos elképzeléseinek a politikai lényegét rögzíti. Elkészítésének közvetlen előzménye, hogy az MDF elnökségének felkérésére 1989. március 11-én, a mozgalom első Országos Gyűlésének nyilvánossága előtt fejtette ki azt az álláspontját, hogy a politikai helyzet változásai sürgető szükségként vetik fel a szervezet szellemiségét képviselő politikai párt megszervezését. Ekkor még, amint utaltam rá, nem sok sikerrel.


/Antall József, az országgyűlési választásokon győztes MDF elnöke a nemzetközi választási sajtóközpontban tartott sajtótájékoztatón 1990-ben. Fotó: Soós Lajos/MTI /

Néhány hónap múlva azonban az Ellenzéki Kerekasztal, illetve a Nemzeti Kerekasztal keretében a békés átmenet alkotmányos feltételeiről szóló eredményes tárgyalások során főszereplővé lépett elő. Ekkor keríthetett sort az alkotmányos berendezkedésre vonatkozó koncepciójának kifejtésére és az események alakításában számára immár döntő befolyást eredményező érvényesítésére. A tárgyalások tematikájának kialakulása során hamar kiderült, hogy a szabad választások legitim feltételeinek megteremtéséhez az állam- és kormányzati formát érintő alkotmánymódosítás elkerülhetetlen. Antall a vitának először az Ellenzéki Kerekasztal július 6-án felvetett javaslatával szabott irányt.

Mi volt az akkor és ott sikerre vezető koncepció lényege?

Az új alkotmányos berendezkedésnek a demokratikus történeti folytonosság helyreállításán, az 1949-ben szovjet mintára megalkotott alkotmány felváltásával a Magyar Köztársaság jogaiban való visszaállításán kell alapulnia. Ezt Antall először olyan történelmi pillanatban fogalmazta meg, amikor ennek a nagyhatalmi erőviszonyok végül nem adtak esélyt, de amikor hasonló módon kellett számba venni a politikai legitimitás, illetve a kontinuitás és diszkontinuitás kérdését. 1956. november 16-án, a forradalom napjaiban a Kisgazdapárt korábbi főtitkárának, Kovács Bélának kérésére összefoglalta a politikai kibontakozást célzó elképzeléseit. A dokumentum III. fejezete így kezdődik: „A magyar politikai kibontakozás közjogi és kormányzati jogforrása az 1946-os alkotmányos status quo és az 1956. október 23-i forradalom. Magyarország államformája 1946: I. tc. alapján létrejött köztársaság; kormányformája az 1848: III. tc.-ben megállapított parlamenti kormányzás.” Antall ezt a javaslatot vette elő harminchárom év után, és a politikai rendszerváltozást célzó törekvéseket a magyar közjogi fejlődés ívébe illesztve döntő ponton járult hozzá az új magyar köztársaság alkotmányos alapjainak kidolgozásához.

Az 1946. évi I. törvény, amely maga is hivatkozik az 1848. évi III. törvénycikkre, 1989-ben nemcsak szellemében számított fontos előzménynek, hanem különös legitimációs jelentőségre is szert tett. Az azt megalkotó magyar parlament ugyanis kivételesen erős támogatottságot tudhatott maga mögött. Ezzel szemben 1989-ben komoly nehézség volt, hogy a népakarat érvényesítésének intézményes lehetősége még nem állt fenn, és így egy illegitim hatalom parlamentjének kellett a politikai rendszert változtató alkotmányról döntenie. Ily módon az új köztársaság alaptörvényének a Magyarország államformájáról szóló 1946. évi törvénycikkhez való kötése a négy évtizedes kényszerű megszakítottságot zárójelbe tette, és a rendszerváltoztatást a folytonosság egyértelmű vállalásával hitelesítette.

A kerekasztal-tárgyalások során nyújtott irányadó teljesítménye nyomán, a nyár folyamán párttá alakult MDF II. Országos Gyűlése szinte közfelkiáltással választotta meg Antall Józsefet elnökévé.

A választási kampányra szilárd kereszténydemokrata alapokon álló, néppárti jellegű, kormányzóképességet mutató átfogó programot dolgozott ki, egyszersmind sikeresen megkezdte pártja nemzetközi szövetségi kapcsolatainak kiépítését. Programja középpontjában az ember állt, akinek a közösségi szintű szükségleteit a politikai intézményrendszernek, benne a kormányzásnak a szubszidiaritás elve alapján kell majd szolgálnia. Ez jogállamot feltételez, amely arra hivatott, hogy az állam polgárai, valamint a gazdaság és a társadalom működő szervezetei nagy biztonsággal hosszabb távra kiszámíthassák magatartásuk jogszerű következményeit. A külpolitikai koncepció Magyarországot abba a nyugati szövetségi rendszerbe és értékközösségbe kapcsolta be, amelyből a szovjet birodalmi erőszak negyven évvel korábban kiszakította. A jószomszédi kapcsolatokat és a regionális együttműködést (visegrádi négyek stb.) a határon túli magyarságért való hangsúlyos felelősségvállalással stratégiai kérdésként kezelte.

Társadalompolitikai programjából kiemelendő az erős középosztály megteremtésének filozófiai alapú szorgalmazása. Erről 1990-ben megválasztott miniszterelnökként így beszélt: „… széles középosztályt kell teremteni, nem hivatalnok-középosztályi értelemben, hanem úgy, hogy a középosztálynak tagja legyen a farmer is, a jól képzett szakmunkás éppúgy, mint az egyetemi tanár, ha egy országban nincs ilyen széles középréteg – amelyik tulajdonosi adottságokkal is rendelkezik, akár mint munkás- vagy népi részvények tulajdonosa –, akkor azt mihamarabb meg kell teremteni. Enélkül ugyanis nem működhet tartósan egy parlamenti demokrácia.”


Antall József: A magyar pluralizmus és a pártok
(1989. április)

A magyar pluralizmus egyelőre kiforratlan, egymást „átfedő” szervezetek, szervezeti egységek jellemzik. Így a külső szemlélő számára meglehetősen kiismerhetetlen és ellentmondásos. Ez azonban szükségszerűen alakult így az elmúlt évtizedek totális pártállama és egypártrendszere következtében.

I./ Ma egymás mellett működnek politikai társaságok (Bajcsy-Zsilinszky Társaság stb.), mozgalmak (Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Szabad Kezdeményezések Hálózata /elhalóban az SZDSZ megalakulása miatt?!/), amelyek bizonyos ,,pártszerűséggel” rendelkeznek,  pártok (magukat pártként deklarálva, de esetleg kisebb befolyással és tagsággal, mint egyes társaságok és mozgalmak, így a Független Kisgazdapárt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, a Magyar Néppárt /volt Parasztpárt/, a Magyar Függetlenségi Párt /Pfeiffer-párt/, és bejelentette előkészületeit a Kereszténydemokrata Néppárt), érdekvédelmi és rétegszervezetek (FIDESZ mint ifjúsági szervezet, a Szabad Szakszervezetek Ligája, TDDSZ stb.), szakmai alapokon álló politikai képviseletek (Független Jogász Fórum stb.). Tulajdonképpen a társaságok közé sorolható az Új Márciusi Front, a Szárszói Front stb., illetve a társaságok és a mozgalmak között helyezkednek el. 

A tényleges politikai – mintegy pártszerű – képviseletben az elmúlt időszakban a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt jelentette a leghangsúlyozottabb tényezőt, amihez csatlakozott a FIDESZ is. Természetesen esetenként más szervezetek (Wallenberg Társaság, Márton Áron Társaság stb.) is jelentkeztek, illetve bizonyos kérdésekben a Jogász Fórum vagy a TDDSZ is. Továbbá a TIB.

II./ Az 1989 nyarára ígért párttörvény, illetve az 1990-re tervezett választás mellett ez nem tartható fenn hosszú ideig, az újrarendeződés elkerülhetetlen. Különben a „szalámipolitika” elvei szerint már előre használhatatlanná válik az egész magyar pluralizmus rendszere, ha nem kerül sor az újjászerveződésekre, újrarendezésre és integrálódásra. Az intenzívebb szellemi-politikai életnek jó műhelyei a politikai társaságok (ezek között az első volt a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, ma is a legnagyobb), de nem pótolhatják a pártokat. A fiatalabb generációnak inkább tetsző formát jelentettek az elmúlt időszakban az olyan lazább mozgalmak, mint a Demokrata Fórum vagy a Szabad Demokraták Szövetsége. Ugyanakkor – nyilvánvalóan az idősebb nemzedék kezdeményezésére – jöttek létre a volt vezetők még élő tagjainak irányítása alatt a régi pártok (Kisgazdapárt stb.), amelyeket sokan gúnyosan „nosztalgiapártoknak” neveznek. Ezek a pártok egyelőre nem lépték túl az első felbuzdulásban elért létszámokat (nem haladják meg a társaságok és mozgalmak létszámát, sőt a Demokrata Fórum sokkal nagyobb). A legnagyobb problémájuk az idősebb nemzedéken belüli korábbi konfliktusok napvilágra kerülése (régi ellentétek, személyi és politikai), majd az ifjabb nemzedékkel való „szembekerülésük” (a Kisgazdapártnál, a Szociáldemokrata Pártnál egyaránt).  

Ezekben a szervezetekben igen sok az azonos tag, ami természetes. Az aktívak részt vettek a Fórum, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság stb. szervezésében, majd egyes pártokban is. Sokan aszerint vándoroltak tovább, ha nem kaptak valahol vezető tisztséget – már vannak jellegzetes ilyen típusok. Ez nem probléma, ha nem pártról van szó. Politikai társaságok, egyes testületek (például a Történelmi Igazságtétel Bizottság, az 1956-os elítéltek szervezete) tagsága nem ellentétes. 

III./ Milyen magyar és európai politikai pártirányzatok képzelhetők el egymással „szinkronban” és partnerségben, hogyan kapcsolódik ez a jelenlegi helyzethez? Az MSZMP mellett nyilvánvalóan és egyértelműen létrejön a Szociáldemokrata Párt és valamilyen Liberális (Radikális) Párt, amelyek európai „betagolódása” egyértelmű. A komplikáltabb az egykori „agrárpártok” helyzete és öröksége.

A Parasztpárt utódaként a Veres Péter Társaság által szervezett „Magyar Néppárt” (a név nem illő, hiszen kereszténydemokrata indíttatású pártok neve volt mindig) erősen épül a Hazafias Népfront eddigi apparátusára és kádereire (S. Hegedűs stb.). A Kisgazdapárt ugyan nemcsak agrárpárt volt, de az ország átalakult társadalmi struktúrája miatt csak megfelelő átalakulással képzelhető el a nemzeti demokrata örökség továbbvitele. (A Bajcsy-Zsilinszky Társaság kapcsolódik ehhez az örökséghez, illetve a Parasztpárthoz is, főleg a centrumhoz és attól jobbra: Bibó stb. öröksége.) Végül a kereszténydemokrácia pártjai (Demokrata Néppárt stb.), amelyek korábban ténylegesen katolikus pártokat jelentettek. Külön kérdés a most újjászervezett Magyar Függetlenségi Párt, amely hangsúlyozott kereszténydemokrata örökséget vállal, korábban egymást kiegészítették a Néppárttal (1947-es választás). Ha ezt az európai párttagolódás szemszögéből vizsgáljuk, akkor egyértelműen megállapítható a Szociáldemokrata Párt, a Liberális (Radikális) Párt, a Demokrata Párt (keresztény indíttatású) helye. Az agrárpártok ma érdekvédelmi hangsúlyt kapnak (Parasztszövetség) és néppárti jellegük van, lásd Osztrák Néppárt stb. (Az MSZMP-ről nem szólunk, mert egyértelmű a helye.)

IV./ A magyar pártviszonyok alakulása szempontjából az a fő kérdés, hogy az a politikai „középerő”, amelyet a volt Parasztpárt centrumától jobbra (tehát nem Darvas, Erdei stb.) találunk (erősen protestáns jelleggel: Bibó stb.), a Kisgazdapárt centruma és esetleges „származékai”, mint a nemzeti demokrata (magyar és nem nyugat-európai szóhasználatban!) agrár és kispolgári örökség letéteményesei, hogyan kapcsolhatók össze az európai demokrata pártok uniójával, európai értelemben néppárti-keresztény-
demokrata jelleggel?

Ennek kétféle megoldása lehet, kétféle modellként képzelhető el:
A/ Létre kell hozni egy olyan Magyar Demokrata Pártot (nem végleges név, csak a közérthetőség miatt), amely tulajdonképpen keresztény-nemzeti demokrata pártszövetséget jelent. Ennek nagy pártnak kell lennie, hasonlóan az Osztrák Néppárthoz vagy a CDU-hoz. Nálunk a kereszténydemokrata szóval nehéz a katolikus-protestáns együttműködést megalkotni (szimbolizálja a „keresztyén” szó), ami pedig létkérdés! Különben katolikus párt marad. Ez úgy jöhetne létre, hogy a Parasztpárt nem „népfrontos” része (Bibó szelleme stb., Kovács Imre), a Kisgazdapárt, a Kereszténydemokrata Néppárt egyesülne, ehhez kapcsolódna a mindhárom örökséget vállaló Magyar Demokrata Fórum párt felé törekvő része, valamint egyes politikai társaságok (Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Kovács Béla Társaság, Márton Áron Társaság). Az egységes nagy párton belül (Egyesült Keresztény-Nemzeti Demokrata Párt) frakcióként és szellemi műhelyként megmaradnának önálló vezetőséggel, programmal a politikai társaságok: Bajcsy-Zsilinszky Társaság, Kovács Béla Társaság, Márton Áron Társaság, és amennyiben akarják, a Bibó István Társaság is létrehozható lenne. Természetesen ehhez kapcsolódhatna vertikálisan több érdekvédelmi szervezet (Gazda Szövetség, ifjúsági és nőszervezet stb.), valamint alapítvány a pénzügyi kérdések megoldására. Megítélésem szerint ez az egyetlen olyan megoldás, amely képes lenne stabilizálni a magyar belpolitikát, külföldi és magyar szempontból erőt jelentene, ha megfelelő egység és belátás érvényesül.
B/ Ugyanezekre az erőkre támaszkodva elképzelhető még a francia modell, mint választási pártszövetség a középpártok (Giscard d’Estaing) között, tehát egy federáció ugyanezek között az erők (pártok, mozgalmak, társaságok) között. Ez kevésbé lenne hatékony, noha a belső erőviszonyokat a frakciókhoz viszonyítva világosabbá tenné. De nem lenne egységes erő, könnyebben keverhető konfliktusokba, és nehezebben lépne fel itthon és külföldön. Úgy gondolom, hogy ez inkább akkor lenne megfelelő forma, ha a parlamentáris szisztéma megerősödik, „megmarad”, és a növekedés stb. ezt indokolttá teszi. De az első időben ezt el kellene kerülni. Annál inkább, mert kevés a politikusnak való ember, még nem fejlődött ki a politikai élet. Azokat, akik egyetértenek a demokrácia nemzeti és keresztény értékrendben való elhelyezésével, egyensúlyban látják ezeket az értékeket, egymás rovására elképzelt prioritások nélkül (például a Szabad Demokraták Szövetsége meghirdette az emberi jogok stb. előtérbe helyezését a nemzetiekkel szemben, amit mi egyensúlyban kívánnánk látni egymással és a keresztény értékekkel stb.).

Az első teendő a potenciális részvevők leültetése egy koordinációs bizottságban. A továbbiak ettől az állásfoglalástól függnek. Elvileg igen sokan értenek vele egyet, ezt ismertettem az MDF országos gyűlésén is.  

/Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád, az Országgyűlés elnöke, ideiglenes köztársasági elnök az Országgyűlés rendkívüli ülésszakán 1990-ben. Fotó: Kovács Attila/MTI/

 

Dr. Antall József: Független keresztény-nemzeti demokrata párt
(nem végleges pártnév)

Gyökerek (hagyomány):  
A magyar politikai élet igényli egy olyan centrum kialakítását, amely egyesíti azokat a politikai erőket, amelyek a kiegyensúlyozó, stabilizáló tényezőjét alkothatják a magyar politikának. A modern Magyarország megszületését jelző reformkor alakította ki a nemzeti liberalizmusnak azt az eszmekörét és politikai irányvonalát, amelytől távol állt a radikalizmus, a hagyományos nemzeti értékekkel együtt kívánta a modernizálódást, a keresztény ideálokkal egyeztette össze programját (Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös). A liberális jogállam megteremtése mellett konzervatívok tudtak lenni az értékek őrizetében, sohasem távolodtak el a szociális kérdésektől, ezzel összefüggésben az állami beavatkozástól sem, ha a közösségi érdek megkívánta. A jogállam mellett a szociális állam ideája is utat tört magának, aminek különböző szellemi és politikai mozgalmak voltak a hordozói. Részben a kereszténydemokrácia, részben pedig a népi-nemzeti mozgalom tűzte zászlajára a társadalom valóságának feltárását és a megoldás keresését. Közben pedig a nemzeti és liberális demokrata örökség együttes vállalásával került sor az agrárlakosság szervezésére és politikai érdekvédelmének megszervezésére. Így a nemzeti liberalizmus többszínű öröksége után a keresztény mozgalmak is idesorolhatók, amiben a katolikus és protestáns felekezetközi béke megteremtése régi cél volt. Ezeknek az irányoknak szervezeti megtestesítői több pártban és pártcsoportban jelentkeztek, így a Demokrata Néppártban (1947), a Független Kisgazdapártban, a Nemzeti Paraszt (Petőfi) Párt egyes frakcióiban, főleg centrumában.

A mai helyzet:
E középpárt ma a működését meghirdetett Kereszténydemokrata Néppártra, a Független Kisgazdapárt idecsatlakozó híveiből, a Nemzeti Parasztpárt centrumából (Kovács Imre, Bibó István, Németh László, Illyés Gyula), különböző nemzeti liberális csoportokból, politikai társaságokból és a Magyar Demokrata Fórum ez örökséget vállaló tagjaiból jöhet létre. Célszerű a frakciók keretében a politikai társaságok fenntartása, a saját identitás, a program megalkotására, a hagyomány megőrzésére. Ezekhez csatlakozhatnak azután a közvetlen érdekvédelmi szervezetek. 
Független Keresztény-Nemzeti Demokrata Párt
Bajcsy-Zsilinszky Társaság,
Bibó István Társaság,
Kovács Béla Társaság, 
Magyar Gazda Szövetség,
Keresztény-Nemzeti Ifjúsági Szövetség


/Indulókép: Antall József, a Magyar demokrata Fórum (MDF) tagja beszél az MDF II. Országos Kongresszusán a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában, jobbra Szabad György és Für Lajos, a párt alapító tagjai Fotó: Kerekes Tamás/MTI /