A járvány kezelése és a puha hatalom

A járványra adott válasznak tehát geopolitikai relevanciája van. S itt nemcsak arra gondolunk, hogy a szükséges korlátozások az egyes országok gazdasági erejét milyen mértékben gyengítik meg, hanem arra a dimenzióra is, amelyet a neves amerikai politológus, Joseph Nye soft powerként (puha hatalomként) írt le. E fogalom tartalmát a katonai és gazdasági erővel azonosítható kemény hatalommal (hard power) szembeállítva érthetjük meg: lényegében azt a képességet jelöli, hogy céljainkat erőszak vagy kényszer nélkül érjük el. Vagyis vonzóvá tudjuk tenni a példánkat. Az, hogy egy állam miként birkózik meg a járvánnyal, mára egyértelműen a puha hatalom kulcsfontosságú elemévé vált.

Ha pedig e szemüvegen keresztül vizsgáljuk az eseményeket, szomorúan kell megállapítanunk, hogy a vírussal vívott küzdelemben a nyugati világ súlyos vereségeket szenvedett el, és ez sokak szemében jól illeszkedik a Nyugat hanyatlásáról régóta folytatott diskurzusba. E közkeletű vélekedésben kétségtelenül van igazság, még ha a térvesztés mértéke és üteme vitatható is. Az viszont egyértelmű, hogy olyan súlyú kihívás, mint a koronavírus-járvány a lehető legszorosabban összefonódik a Nyugat sorsával és ezáltal a civilizációk küzdelmével. Különösképp pedig a Nyugat vezető erejének, az Egyesült Államoknak és a szuperhatalmi státuszba emelkedő Kínának a vetélkedésével. A hidegháború vége 1989–90-ben lezárta a kétpólusú világrendet, de egyre több jel, sőt bizonyíték utal arra, hogy újra kialakul a bi-polaritás, ezúttal Kínával.

Kína új geopolitikai kódja

Pekinget nyilvánvaló felelősség terheli a világjárványért, és ezzel most egyáltalán nem azokra a bizonyítatlan feltevésekre utalunk, amelyek szerint a vuhani laboratórium fegyelmezetlensége robbantotta ki a pandémiát, hanem arra a bizonyított tényre, hogy Kína hosszú hetekig elhallgatta a ragály kitörését. (Eközben, ráadásul, túszul ejtette a WHO-t, amely független tájékoztatásként rendre a pekingi értékelést visszhangozta.) Jelenleg viszont mégis úgy néz ki, hogy Kína úrrá lett a járványon, és ezzel a világ szemében komoly erkölcsi tőkére tett szert. Nem lenne méltányos lebecsülni e teljesítményt, ezt azonban Peking minden jel szerint saját külpolitikai előrenyomulására kívánja felhasználni. Jól szolgálja e célt a bajba jutott országoknak segítséget ígérő maszk-diplomácia, amelynek még az is része, hogy Kína leggazdagabb emberének, a multimilliárdos Jack Mának a cége, az Alibaba (a Kelet Amazonja) százötven országba szállít orvosi védőeszközöket a pártsajtó éljenzése mellett. S ha a világgazdaság kényszerű lefagyasztásából Kína jön ki elsőként, amire minden esélye meg is van, az jelentős lépéselőnyt ígér neki. Egészen a közelmúltig úgy tűnt, az Új Selyemút gigaprojektjét meghirdető országnak inkább geoökonómiai, mint geopolitikai stratégiája van, sok minden jelzi azonban, hogy – a geopolitikából vett szakkifejezéssel – új geopolitikai kódot alkot magának, vagyis új külpolitikai orientációt alakít ki. Ennek a hírszerző tevékenység rohamos kibővítése éppúgy a része, mint a Dél-kínai-tenger militarizálása vagy a Hongkongnak ígért autonómia felszámolásával való fenyegetés. Teng Hsziao-ping, aki a maoizmus bukása után az 1970-es évek végétől hozzákezdett a gazdaság modernizálásához, azt az elvet vallotta, hogy „rejtsd el az erődet, és várd ki a pillanatot”. E pillanat talán épp most érkezett el: a járvány Kína Csernobiljából rendkívüli lehetőséggé vált.

A Nyugat defenzívában

Az Egyesült Államok viszont, épp ellenkezőleg, semmiképp sem tud egy sikertörténetet felmutatni, sőt a legtöbb fertőzöttel és a legtöbb halálesettel a világjárvány epicentrumává vált. A nemzetközi politikában az elvárásoknak való megfelelés gyakran a tényleges képességnél is többet számít, ám azoknak, akik a Nyugatot 1945 óta hatékonyan védelmező amerikaiaktól várták a járvány megtörését, csalódniuk kellett. Az USA egyelőre még a saját megoltalmazására sem képes, és az 1929–33-as nagy világválság óta nem tapasztalt mélységű recesszióba süllyedt. A kínai pártvezetés angol nyelvű lapja, a Global Times már azon gúnyolódik, hogy a vírussal szemben alul maradó amerikaiak okosabban tennék, ha többé nem foglalkoznának Tajvannal…

De nemcsak az Egyesült Államok vallott kudarcot, hiszen a Nyugat olyan magállamai, mint Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország vagy Spanyolország ugyancsak siralmas teljesítményt nyújtottak. S innen sokak számára már csak egy lépés annak a kérdésnek a felvetése, hogy vajon az egészségügyi rendszerek eredményessége milyen mértékben függ össze a kormányzati-politikai rendszer jellegével és működőképességével. Akárcsak az 1945 és 1990 közötti hidegháborúban, az új szuperhatalmi rivalizálásban ismét jelen van az ideológiai szembenállás, és a Nyugat ellenfelei sietnek levonni a konklúziót: az autokrácia hatékonyabb a demokráciánál és a jogállamnál. Peking olvasatában az erkölcsi dilemmáktól, az életvédelem és a gazdaság szempontjai közötti választás kényszerétől megbénuló Nyugat nemcsak a válság kezelésében vall kudarcot, hanem geopolitikailag is leértékelődik. Kína propaganda nélkül is rendszerszintű alternatívát ígér.

A nyugatiak eközben mintha most ébrednének a tudatára annak, hogy míg az utóbbi évtizedekben Kína tudatos politikát követett velük szemben, fordítva ez a legkevésbé sem mondható el. Sőt, az olcsó termelés és az olcsó áruk iránti mohó vágy csapdába ejtette a vallási gyökereitől elszakadó Nyugatot, és ezel igen kedvező helyzetbe hozta a Kínai Kommunista Pártot, amely rendkívüli ügyességgel használta ki partnerei rövidlátását. Az utóbbiak – legalábbis gazdasági-technológiai értelemben – de facto felfegyverezték Kínát, magukat pedig olyannyira kiszolgáltatták neki, hogy most már alapvető egészségügyi védőeszközökből sem tudják magukat ellátni Peking közreműködése nélkül. Abszurd helyzet.


/Grafika: Zsemberi-Szigyártó Miklós/


A COVID–19 és a nemzetállam

A koronavírus tehát kétségtelenül teszteli a Nyugat puha hatalmát – és nem állít ki róla kedvező bizonyítványt. A soft powerről összeállított nemzetközi rangsorban (Soft Power World Rankings) eddig Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok álltak az élen – a járvány valamennyiük esetében sokat rontott a róluk kialakított képen. Az Európai Unió különösképpen a puha hatalomra épül, és a COVID–19-es válságban ismét megmutatkozott hatékony cselekvőképességének a hiánya, a mérlegen pedig még az sem változtat érdemben, hogy néhány tagállam, így Németország és Ausztria a többieknél sikeresebbnek bizonyult. Mindez pedig arra figyelmeztet, hogy az EU-nak végre elvi síkon is tisztáznia kellene az őt alkotó nemzetállamokhoz fűződő viszonyát. A járványra adott válasz elsődleges terepévé a nemzetállam vált – emelte ki Horkay Hörcher Ferenc e lapban (Politikafilozófia járvány idején, március 27.), és ennek következtében megerősödött a nemzetállamok autonómiája, hiszen a védekezés kapcsán számos olyan jogosultságot visszavettek, amelyekről korábban már lemondtak (lásd határzár, utazáskorlátozás). Ne felejtsük el, hogy a Nyugat civilizációja – a Keletével ellentétben – magában foglalja a nemzetek eszméjét is; a nyugati hagyományban nemzet és demokrácia feltételezi egymást. Joggal írta Roger Scruton, hogy a nemzetállam ugyan nem az egyedül lehetséges formája a politikai tagságnak, ám messze a legtürelmesebb és legsikeresebb formája. Ez a Nyugat vívmánya, következésképp a nemzeti azonosulás megtagadása súlyos fenyegetés civilizációnk számára. A kiállás e tradíció mellett magyar nemzeti érdek is, hiszen hazánk – Közép-Európa egészével együtt – a zsidó-keresztény hagyományra épülő nyugati civilizáció része.

A szupranacionalista Európa és a szuverenista Amerika

A járványkezelés bírálata persze korántsem jelent egyet a Nyugat temetésének a szándékával. Ellenkezőleg. Egyébként is óvakodnunk kell a történelem olyasfajta determinista felfogásától, amely elkerülhetetlen folyamatokkal számol. A vírus elleni vakcina a Nyugattól remélhető, s ha meglesz, bizonyára ki fogja azt mozdítani pillanatnyi bénult állapotából. Kulcskérdés, hogy az átalakuló világrendben a Nyugat két magterülete, Észak-Amerika és Európa képes lesz-e az összefogásra. Ismeretes, hogy az amerikai külpolitikában jó ideje kiélezett küzdelem folyik az Európában riválist látó, attól elfordulni kívánók és az Európát biztos szövetségesnek tekintők között. 

E cikk amellett érvel, hogy valójában Amerikának éppúgy szüksége van Európára, mint fordítva. Ebből következően sem az USA magába fordulása, az America First Európáról lemondó elve, sem pedig az Európai Uniónak az olyasfajta önállósulási elképzelései, amelyek távlatilag szembefordítják Észak-Amerikával, nem segítik a nyugati civilizáció esélyeit.

A transzatlanti kapcsolatokban kiéleződött feszültségnek van azonban egy olyan tényezője is, amely többnyire rejtve marad, ez pedig a szuverenista és a szupranacionalista megközelítés különbsége. Az USA hagyományosan szuverenista álláspontot képvisel, azaz nem fogadja el saját szuverenitásának a korlátozását valamely nemzetközi szervezet javára, de hosszú ideig mégis Európa nemzetek fölötti integrációját pártolta. (Ez magyarázza, hogy a briteket, akik már a Brexit előtt is vonakodó európaiak voltak, mindig a bent maradásra intette.) A Trump-adminisztráció viszont szakított a szupranacionalista Európa eszméjének a felkarolásával, és ez számos súrlódáshoz vezetett Washington és Brüsszel között.
Egyelőre nem lehet kiszámítani, hogy a szuperhatalmi státuszát elveszítő és a járvány által alaposan meggyötört, ám nukleáris fegyverzete révén továbbra is világpolitikai tényezőnek számító Oroszországtól mi várható. A kiváló stratéga, a lengyel-amerikai Zbigniew Brzezinski joggal fejtette ki, hogy a Nyugat számára életveszélyes forgatókönyv lenne Moszkva és Peking szövetsége. Jelenleg a két ország viszonya szívélyesebb, mint valaha; Vlagyimir Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai államfő találkozóinak meglepő gyakorisága ezért számos nyugati megfigyelőt tölt el nyugtalansággal.

E sorok szerzője mégis úgy gondolja, hogy – noha nyilván vitatható az álláspontja –, hosszabb távon az orosz civilizáció európai és keresztény gyökerei lesznek a meghatározóak. 

A hagyományos geopolitikai szempontok is amellett szólnak, hogy a két szomszédos hatalom viszonyában nagyobb szerephez jut majd a konfliktus, mint az együttműködés.  (A túlnépesedett Kína például könnyen szemet vethet az alig lakott Szibériára.) A neves külügyi szakértő, John Mearsheimer már 2014-ben azt jósolta, hogy Kína ugyanúgy uralni fogja Ázsiát, ebbe Oroszországot is beleértve, mint ahogy az USA a nyugati világot. Márpedig aki Eurázsiát uralja, az a világ egészét uralni tudja – állította a modern geopolitikai gondolkodás egyik megalapozója, a brit Sir Halford Mackinder már 1919-ben. Macron francia elnök erre tekintettel ajánlott februárban partnerséget Moszkvának, és a Stratégiai vízió című könyvében már Brzezinski is a kiterjesztett Nyugat részeként szerette volna Oroszországot látni. Az orosz–amerikai konfliktusok mintha gyakran elfednék századunk egyre inkább meghatározó nemzetközi törésvonalát.



/Fotó: Pixabay/

Thuküdidész csapdája

E sorok szerzője tehát abból indul ki, hogy a járvány felgyorsítja a világ kétpólusúvá válását, és az elkövetkező években minden bizonnyal a biztonság iránti igény kerül a nemzetközi kapcsolatok középpontjába. A realitások figyelembevétele azt a követelményt támasztja, hogy a Nyugatnak fel kell adnia a saját elveinek univerzalitásába vetett hitét, és le kell mondania arról, hogy a világot a maga képére formálja. De abba sem kell belenyugodnia, hogy megfosszák saját karakterétől, és gazdasági tekintetben kiszolgáltassa magát bármely potenciálisan ellenséges civilizációnak. Az EU versenyjogi biztosa a közelmúltban már állami felvásárlásokat javasolt annak érdekében, hogy a koronavírus által megroppantott európai cégek ne kerülhessenek kínai kézbe. A legújabb, májusi közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak nagy többsége szankciókat követel a járványért felelőssé tett Kínával szemben, a döntéshozóknak azonban józannak kell maradniuk, hiszen feltétlenül el kell kerülniük azt a szituációt, amelyet Graham Allison Thuküdidész csapdájaként írt le. 

A tekintélyes kutató 2017-ben publikált könyvének (Destined for War: Can America and China Escape Thucydides’s Trap?) alaptétele szerint, amikor egy uralkodó nagyhatalmat kihívás ér egy „trónkövetelő” részéről, akkor nagy esélye van egy fegyveres konfliktus kirobbanásának, noha az valójában egyik félnek sem az érdeke. Így sodródott annak idején Athén és Spárta az egyikük által sem kívánt peloponnészoszi háborúba, amelynek történetét Thuküdidész dolgozta fel. A történelmi analógia érvényességét nehéz vitatni…

Mit tehát a válaszunk a cikk első mondatában feltett kérdésre? Az, hogy a járvány több tekintetben is meggyengítheti ugyan a Nyugatot, ám egy kulcsfontosságú vonatkozásban hatalmas szolgálatot tehet neki. Ráébresztheti a geopolitika könyörtelen logikájára, és ennek kapcsán arra, milyen kockázatokkal jár Kínától bármilyen tekintetben is függésbe kerülni. Kétségtelen, az utóbbi eddig túljárt a Nyugat eszén, kérdés viszont, hogy az kész-e ebből tanulni. A világjárvány révén most kapott erre egy nagy lehetőséget. A többi rajta áll.

/Indulókép: Világjárvány Fotó: Pixabay/