Ha szakmai tapasztalataim alapján próbálnám végiggondolni a rendszerváltás éveit – amelyek még nem is értek véget  –, a korszak hazai irodalmába fogódznék. A könyvszemlézői munka késztetett arra, hogy véleményemet mások szavaihoz, versben, esszében, regényben olvasott gondolataihoz mérjem, ha már hozzájuk láncolt a kritikusi hivatás. Gondolkodásom nagymértékben az irodalomtól befolyásoltan alakult és alakul ma is. Az illyési és a weöresi típusú művek egyforma erővel hatottak rám. Ellentétekként említem őket, de azzal a megfontolással, hogy közös bennük a magyar nyelv gyönyörűsége, a formai tökély és a morális tisztesség. Egyiktől sem „várható el”, hogy a másikhoz hasonuljon. Így vagyok az újabb nemzedékek alkotóival is: csakis a minőség győz meg. Más kérdés, hogy egy politikai korszak melyik típust érzi éppen aktuálisabbnak, illetve kívánatosabbnak, és ennek függvényében a kritikus mikor melyik típussal foglalkozik szívesebben.

Irodalmi véleményalkotóként a modern élet vadonában inkább a természetfotóshoz szerettem volna hasonlítani, mint a vadászra. Inkább választanám az exponálógombot, mint a puska ravaszát. Ezzel együtt én a fegyverropogásos októberi-novemberi népfölkelést hordozom szívemben, s nem a levesestányér nagyságú kokárdát viselő, 1989-es népszónokok gyorsan felejthető rögtönzéseit. Nem szívesen néznék utána, kinél mit takart a szíve fölött viselt jelkép.

Sok évtizede elkezdett könyvkritikusi és irodalomtörténeti iparkodásom levakarhatatlanul visszatérő kérdése volt, hogy a szépirodalmi művek mennyiben hordozhatnak társadalmi és politikai tartalmat. Az ember a történelem hajnala óta zoon politikon, társadalmi lény; az ógörög városállamok tudósaitól származik a gyakorlatban már jóval korábban létező fogalom. Hogy ez mire „kötelezi” az írás művészeit? Szerintem arra, hogy ha érzelmeiket és értelmüket olyan erősen foglalkoztatják a politika porondjára került kérdések, mint az életre-halálra szerelmes költőt a maga érzelmei, akkor írjon politikai verset. A társadalom életében vannak olyan pillanatok, amelyek napvilágra hozzák a társadalmicselekvés-értékű remekművet. Ilyen mű Illyés Gyulának az 50-es évek elejétől asztalfiókban őrzött verse, az Egy mondat a zsarnokságról, amely 1956 november elején jelent meg az Irodalmi Újságban, a forradalom egyik mámoros napján. Ez történetesen halottak napja volt, kis időre mégis az újjászületés ünnepévé vált. Az évekig, majd első megjelenése után további évtizedeken át búvópatakként élő költemény mit sem veszített művészi erejéből. Mint Petőfi forradalmi versei, az Egy mondat is az örök aktualitás példája lett, akár betiltva, akár az irodalmi pódiumokon vagy az iskolai szöveggyűjteményekben.


/Illyés Gyula és felesége, Kozmutza Flóra. Fotó: wikiwand/

Csak látszólag ellentétes ezzel, hogy Pilinszky János szerint az aktualitás a versnek állított csapda. Ezt a holokauszt emlékét egy-egy emlékünnepségre korlátozó kulturális bürokráciára értette; én legalábbis így értelmezem. Voltaképpen ő is az „örök időszerűség” híve. Ugyanúgy a kedvenceim közé tartozik, mint Csoóri Sándor vagy a forradalom után börtönbüntetést szenvedett Buda Ferenc. De Pilinszky költészetének is messzemenő politikai konzekvenciája van: aki az ő verseit szereti, az antiszemita nem lehet.

A politika iránt költőként sem közömbös Csoóri Sándorról jut eszembe: ha csak egyetlenegy nevet kellene kiválasztanom az 1989 körül (voltaképpen már évekkel korábban megindult) rendszerváltozás zászlóvivői közül, akkor őrá szavaznék. A politikát is lírikusként élte meg. Haragvásai, felháborodásai és a különösen érzékeny emberekre jellemző, vereségtudatba átcsapó elkeseredései arról vallottak verseiben tragikus hangvételükkel, hogy a költő, ha politizál, akkor ezt elsősorban etikus és érzelmi lényként tegye. Akkor is, ha tudván tudja: a politikai ellenfél, különösen, ha a magyar sorskérdésekről oktatja ki írásaiban, mindenekelőtt taktikus lény, a gondolkodás iróniával álcázott érdekembere, nem pedig a morál tisztán vágó fegyverének forgatója. Különösen az utóbbi évtizedekben, a különböző lejárató kampányok idején. Az őt érő pamfletek, paszkvillusok szerzőivel nem az volt a baj, hogy más elveket képviseltek, mint ő, hanem az, hogy a szellemi összecsapások alkalmával felismerték benne a számukra legveszélyesebb ellenfelet, és bármi áron le akarták vadászni. Ő az első számú erkölcsi tekintély a magyar sorskérdéseket napirenden tartó írók közül? Nosza, vegyük össztűz alá az erkölcsét. Így végre semlegesíthető lesz. Csoóri szinte életveszélyesen megsérült: késő öregkorában is ki-kiújultak ekkor szerzett lelki sebei. Pedig az igazság, amelyet képviselt, súlyosabb, mint egy nehéztüzérségi löveg bombája. A nemzet valóságos bajainak orvosolása helyett a szerzési düh harapódzott el a rendszerváltozás másodnapján összetáborozott szabadelvűek és alibiszocialisták között. Szemükbe mondták az igazságot, amelyet Csoóri például így fogalmazott meg a Szép versek 90 című antológia előszavában: „Ionescót, Örkényt, Mrožeket túlszárnyaló abszurd komédiákat lehetne írni azokból a helyzetekből, melyek hitelesen idéznék föl számunkra, hogy a leghívebb kommunistákból hogyan lettek a legügyesebb »újkapitalisták«.” És meg is nevezett néhány gyorsan meggazdagodott, még az előző rendszerben miniszteri vagy más tisztséget viselő kádert. Ma is előttem van a tévében nyilatkozó nagyvállalkozó, aki fölényesen mosolyogva jelentette ki: „Csak az első millióról ne kérdezzék, hogy honnan szereztem, a többi háromszázmillió már üzleti érzék és a moszkvai kapcsolat dolga volt.”

A közelibb múltban pedig a nemrég még elvtársnak nevezett előválasztási vetélytársának üzente kevélyen a nagykoalíciós önjelölt: „Botka László még életében nem látott annyi pénzt, amennyi nekem van!” Talán ezért gondolja magát „szocialista” vagy „demokratikus” tekintélynek? Nem zuhantak rá a csillárok meg a csillagos ég.

Hogyne politizálna a költő egy ilyen közéletben. Hogyne használná a neki is köszönhető költői és közírói szabadságot politikai élű művek alkotására is. Ravasz dolog az esztétikum, nagyon vissza lehet vele élni. Az egyik műsorban az arctalan, mégis nagy arcú megmondóember kijelenti, hogy mindenki elmondhatja a maga véleményét, de másnap agyoncsapja, aki ezt meg is teszi. Merthogy a művészet nem tűri meg a politikai, társadalmi tartalmat, ne adj isten, a nemzeti önvédelmet, például hazánk brüsszeli följelentgetőivel szemben, akikkel Csoórinak is jócskán meggyűlt a baja.

Ennyi talán elég ahhoz, hogy érzékeltessem: miért tartom irodalmárként félig sikerültnek a napjainkban is tartó, ki tudja, egyszer majd hogyan is végződő rendszerváltozást.

/Indulókép: Csoóri Sándor költő beszél egy beregszászi rendezvényen amelyen a Beregszászi Városi Tanács és az Illyés Gyula Magyar Irodalmi Klub meghívására vett részt  Fotó: Oláh Tibor/MTI /