Egyes rendezvényekre azért hívják meg az előadókat, mert azt fogják elmondani, amit a szervezők hallani akarnak. Másokra azért, hogy a nem feltétlenül azonos gondolkodásmódjukkal és értelmezéseikkel új megvilágításba helyezzék a terítéken lévő témát, és így gazdagítsák a tudományos eszmecserét. Pető Andrea professzor asszony (Central European University, Budapest) 2020. január 23-ai regensburgi bemutatkozása újabb bizonyítéka volt annak, hogy a Regensburgi Egyetem Magyar Intézete a rendezvényszervezők utóbbi csoportjához tartozik.

Az esemény előzetes bejelentése meglepetést okozott a Magyar Intézet „Hungaricum”-hallgatói körében: „– Micsoda, Pető Andrea ebben a konzervatív intézményben?” A rendező szűkebb környezetében az ellentétes ideológiai alapirány egyes képviselői pedig mindjárt azt szűrték le, hogy „új szelek kezdenek fújni” a Magyar Intézetben a budapesti egyetemi tanár meghívásával. Ezek a megnyilvánulások azt szemléltetik, hogy mi történhet manapság azzal az intézménnyel, amely a tudományt a baloldali és a jobboldali erővonalak fölött, tehát régimódi értelemben műveli: magára vonja azon kollégák gyanúját s bizalmatlanságát, akiket nem tudományos érdekek vezérelnek, illetve nem hajlandóak elismerni, hogy vannak a felsőoktatásban és a kutatásban olyanok, akik nem követik ezt az áldatlan szokást.

A Genderkutatás Magyarországon. Tudománytörténete és tematikai súlypontjai című német nyelvű előadás kielégítette a hallgatói várakozásokat. A közönségben találkozhattunk a gendertanulmányok ellenfeleivel és barátaival, valamint azokkal is, akik a kollegiális szolidaritás jegyében aggódnak e stúdiumok mai helyzete miatt és jövőjéért. Sajnálatos, hogy Pető Andrea regensburgi fellépéséről szóló Facebook-bejegyzése csak egy elutasító hozzászólást említ, jóllehet az előadást többségükben baráti vagy aggódó hangon fogadták a jelenlévők. Mindenesetre a helyszínen e három felfogás javarészt jó modorú vitája folyt. Az egyik szerint a genderszak nem tudomány, hanem a politikai baloldal aktivizmusának eszköze. A második úgy véli, a társadalomtörténet azon munkaterületéről kell beszélnünk, amely azért jött létre, hogy tárgyilagosan feltárja és elemezze a női nemmel szemben elkövetett igazságtalanságokat, illetve ezekkel kapcsolatos össztársadalmi reformjavaslatokat dolgozzon ki. A harmadik álláspont óva int a jelenség ilyen vagy olyan egyszerűsítésétől: a „társadalmi nem” tanulmányozása Magyarországon alig három évtizedes múltra tekint vissza, a kezdeti, a rendszerváltozás idején való megalapozása olyan önábrázolásra, illetőleg önérvényesítésre késztette, amely természetszerűen és döntő mértékben a tudományon kívüli közegben zajlott le. Ám politikai bevetése, amely lendített ugyan fejlődésén, egyúttal meggátolta abban, hogy olyan szakággá érjen, amelynek tudományos megalapozottságát mindenütt kétségbevonhatatlannak tartják. Így félő, hogy a közéleti viták sodrásában még az elfogulatlan szemlélők sem veszik észre a társadalomtörténet-írás számára értékes tartalmi elemeit.

A magyar genderkutatás a késői Kádár-korszakban született. S Pető Andrea bábáskodott körülötte. Hat monográfiával, kétszázat jóval meghaladó tanulmánnyal, számos szerkesztőségi közreműködéssel, vendégoktatói tevékenységgel, interjúval és nyilvános fellépéssel, végül – de nem utolsósorban – a Central European University Gender Studies tanszékén tartott óráin az elsők között képviseli a mai Magyarországon a nőkutatás tudományosságának az eszméjét. Annál inkább feltűnt, hogy regensburgi előadásában mintegy átmenet nélkül váltott át – majd vissza – a tudomány elvontságából a politika szókészletébe. Ugyanígy vegyítette a műfajokat is: hol tudománytörténeti fejtegetéseket tálalt – amire a rendező kérte –, hol úgy beszélt, mintha Magyarországnak az Orbán Viktor-i „illiberális fordulatával” szembeni tüntetés alaphangját adná meg, vagy egy kampánygyűlésen programbeszédet tartana „a nő politikai mozgósítását ellenző konzervatív családértelmezéssel” szemben, amely a „genderellenes támadást” a magyar kormány „nacionalista, neokonzervatív válaszaként” akar-ja leleplezni. A II. világháborúban kiagyalt s terjesztett, ma már jóformán kimondhatatlan sztereotípiákra emlékeztetett, s német fülek számára különösen bántóan hangozhatott az „illiberális vagy taplógombaállam” kifejezés. A „Fidesz–KDNP az utóbbi időben” olyan rendszert épített ki, szólt e minősítés magyarázata, amelyben gombák, „parazita ellenségek” belülről megtámadják a demokrácia egészséges fáját: élősködők, „amelyek a fatörzsön ingyen élnek, és semmi mást nem termelnek, mint új taplógombát”. A fa törzséből „kiszívják azt, amire szükségük van, és csak saját létükről gondoskodnak”.

A „gyűlöletbeszéd”-et Pető Andrea a gender-ellenes mozgalom egyik eszközének nevezte. A józan szemlélőnek azonban elég egy pillantást vetnie a vonatkozó publicisztikákba, hogy meggyőződjék: ezzel a szemrehányással a másik irányt is szokás illetni, mégpedig joggal. A baloldal harci retorikájában a „gender”, amelyet a jobboldal szitokszóként használ, a „nemzet” rágalomszóban leli ellentétpárját. Így máris a politika sűrűjében találja magát a magyar genderkutatás, ahol – alig meglepő módon – a budapesti kormány ellenzékeként nyilvánul meg, és kelti fel a külvilág figyelmét. E kettős szereptudatából következnek jelenlegi viszályai a magyar-országi felsőoktatásban.

A magyar genderkutatás nemzetközi porondon is hangadó főiránya egyszerre két nyelvezetet használ: tudományosat és politikai-ideológiait. Következésképpen két identitást hordoz bensőjében: a társadalomtudományét és a baloldali aktivizmus populizmusáét. E két tudatszintet azonban még nem hangolta össze. Vajon – tűnődött a hallgatóság egyik része – a szaknak továbbra is törekednie kellene a mindmáig elmulasztott belső összhang megteremtésére? Vagy inkább döntsön egyik identitása mellett, és vesse le a másikat? Pető Andrea mindkét szempontból gondolatgazdag előadása egyéb kulcskérdéseket is felvetett, amelyeket elfogulatlan vizsgálattal bizonyára gyümölcsözően lehetne tisztázni. Erre a feladatra ösztökél például a genderkutatás eredendő paradoxona: hogyan oldható fel az önellentmondás, amelybe akkor botlunk, amikor egyrészt a nő vagy egy társadalmi kisebbség tagjainak – Pető által is hangsúlyozott – egyéni szabadságát követelik, másrészt azonban a nők vagy a homoszexuálisok csoportjának közérzetével érvelnek? Ha e példa okán feltehető, hogy a genderkutatás nem szakított teljesen a közösséggel, akkor mivel magyarázható, hogy éppen a nemzettől idegenkedik? Hogyan befolyásolja e tulajdonsága saját értékét és helyét a magyar társadalomban?

Azok a regensburgi egyetemi kollégák, akik egyébként élénken érdeklődnek a budapesti Central European University sorsa iránt, csoportosan távol maradtak ettől az előadástól. Ezzel a párbeszédre való képtelenségének beszédes jelét adta az a kör, amely könnyen becsmérli más államok kutatási és felsőoktatási rendszerét, miközben otthon kisajátítja az egyetemi autonó-mia alapelvét a maga és engedelmes küzdőtársai számára. Ez a szűk, de kötetlen befolyást gyakorló hálózat nehezen viselte el, hogy a Magyar Intézet nemcsak bemerészkedett véleményirányítási felségterületére, hanem ott a kölcsönös megértés lehetőségét fürkészve tárgyszerű vitát bonyolított le az egyet nem értő felek között. Így a regensburgi előadás másoknak is üzent. Például megszólította a bajor egyetem történeti és filológiai karának azon tagjait, akik a Magyar Intézet működését biztosító, 2019 decemberében továbbfejlesztett változatban aláírt új magyar–bajor államközi szerződés megszegésének az árán is háttéralkukat igyekeznek kötni az értelmes együttműködés, közelebbről a korszerűen művelt magyarságtudomány kárára – és e fondorlataikat az egyetemi önkormányzati jog megvalósulásaként próbálják feltüntetni. Akik Regensburgban a Magyar Intézet hívó szavára elzárkózó hallgatással, majd a nyilvánosság mögött egyre erőteljesebb álhírterjesztéssel és hangulatkeltéssel válaszoltak, azért táplálnak az intézettel szemben előítéleteket, mert voltaképpen így töltik ki a CEU-t Budapestről osztrák „emigrációba üldöző” kormány elleni indulataikat.

Ennek az összefüggésnek a második Orbán-kormány 2010. évi megalakulásától több bizonyítéka akad a Münchenből röviddel azelőtt, 2009 őszén Regensburgba költöztetett Magyar Intézet legújabb történetében. A mostani eset különlegessége, hogy az előadó és egy magyar diplomata szóbeli párharcát is eredményezte. Ebben mindkét fél hozta a formáját, ki-ki a maga mércéje szerint. A hivatali beosztásából felszólaló hiánytalan és nyomatékos egyet nem értése senkit sem lepett meg a közönségben, annál is inkább, mivel mondandójában több mérlegelésre, mi több, helyeslésre érdemes elem volt. Arra viszont igen kevesen figyelhettek fel, hogy a diplomata a rendező intézet legalább megértést kereső kezdeményezésében az ellenféllel való „cimborálás” vétségét vélte felfedezni. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha visszatértek volna azok az idők, amelyekben egykor doktriner kommunisták a belső elhajlás veszélyével dacoltak.

Pető Andrea pontosan észlelte a közönség soraiban a hiányzásokat, de a diplomatafelhangot is. Előadása végén megkísérelte átugrani a genderszak árnyékát: kiemelte a párbeszéd szükségességét bármilyen természetű, vélt vagy valódi határok ellenére, és a „demokratikus tudomány” javát szolgáló összefogásra szólított fel. Majd bejelentette a „gendertudomány kritikai önvizsgálatát”, annak érdekében, hogy a szak „új szövetségesekkel karöltve elvegye a növekvő gyűlölet és kirekesztés társadalmi terét”. Ekképp az est egyfajta szorongásban egyesített budapesti és regens-
burgi hangulatokat. Ez a nyugtalanság alkotó erőket fejthetne ki, ha a „különbözőségek elismerésének és elfogadásának” Pető Andrea által méltán hangoztatott követelményét mindkét helyszínen valamennyi oldal érvényesnek tartaná.