Jancsó Miklós Szegénylegények (1966) című történelmi parabolája műfajteremtő alkotás. Bár a rendező azt nyilatkozta, hogy az 1849-es szabadságharc bukása utáni megtorlásoknak nincs köze az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő „rendteremtéshez” – valójában mindenki tudta, hogy Jancsó műve 56-ról szól. Az 1968–1969-es eseményeket (a „prágai tavasz” vérbe fojtását, a magyarországi reformok megtorpanását, a filmbetiltásokat) követően számos magyar rendező készített allegorikus, 56-ra és 68-ra utaló történelmi drámákat és kalandfilmeket (Kósa Ferenc: Ítélet, 1970; Kardos Ferenc: Petőfi ’73, 1973; Sára Sándor: 80 huszár, 1978; Szomjas György: Rosszemberek, 1979).
A rendszerváltozást követően a magyar történelemnek már aligha vannak tabutémái, ezért a filmalkotókat kevéssé érdekli a parabolikus-allegorikus beszédmód vagy a közvetlen politizálás. A 2000-es évek filmes szerzői gyakran fordultak a közelmúlthoz (Pálfi György: Taxidermia, 2006; Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér, 2006, Török Ferenc: Apacsok, 2010), de nem a múlt és a jelen közötti történelmi párhuzamok bemutatása, hanem a személyes drámák vagy elvontabb (történelmi) filozófiai problémák vizsgálata céljából. A 2010-es években – részben a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásának hatására – megsokasodtak a „szórakoztató, de különleges élményt nyújtó” filmek és a történelmi témájú, sokszor populáris műfajokat (melodráma, thriller, horror, western) is felhasználó filmek (Bergendy Péter: A vizsga, 2011; Szász Attila: A berni követ, 2014; Apró mesék, 2019; Nemes Jeles László: Saul fia, 2015, Napszállta, 2018; Sopsits Árpád: A martfűi rém, 2016; Török Ferenc: 1945, 2017; Herendi Gábor: Kincsem, 2017; Kárpáti György Mór: Guerilla, 2019; Tóth Barnabás: Akik maradtak, 2019; Deák Kristóf: Foglyok, 2019; Bodzsár Márk: Drakulics elvtárs, 2019). Közös jellemzőjük, hogy a XIX–XX. század korszakaiban (1848–49, kiegyezés, Rákosi- és Kádár-diktatúra) játszódnak, és többségükben jól felismerhetők XXI. századi (magyar) társadalmi problémák, illetve politikai-közéleti történések is. A nándorfehérvári csatát rendhagyó módon feldolgozó Az utolsó bástya forgatókönyvét azért bírálta a közelmúltban például Deák-Sárosi László, mert „anakronizmusokat” fedezett fel (például a főszereplő testvérpár vetélkedése), amelyek – szerinte – kifejezetten rombolják a magyar nemzeti identitást. Ám éppen azért fontos tudatosítani, hogy a 2010-es években készült történelmi témájú filmek több évtizedes filmtörténeti hagyományt örökítenek tovább, amelyet néhány előzmény után (például Banovich Tamástól az 1956-ban betiltott Az eltüsszentett birodalom) Jancsó Miklós indított el. A parabolikus vagy allegorikus történelmi filmekben a történelem eseményei kiindulópontok és sorvezetők az alkotók számára, de kisebb vagy nagyobb mértékben eltérnek a tényektől az érvényes társadalmi-politikai kommentár céljából. (A Szegénylegényekben a zsarnokságot szimbolizáló sánc is kitalált, „történelmietlen” motívum.) Köbli Norbert forgatókönyvíró (A vizsga, A berni követ, Apró mesék) elsősorban azért nem Nagy Imréről, hanem kisemberekről írt történelmi thrillereket (bár Nagyról is van filmterve), mert sokkal inkább érdekelték a mindenkori politikai hatalom által becsapott és kizsákmányolt „alattvalók” hőstettei. Az Apró mesék és Török Ferenc 1945 című filmje egyaránt a II. világháború utáni hónapokban játszódik, azonban mindkettő utal az 1989-es rendszerváltozás máig ható ellentmondásaira. A hatalmas hazai és nemzetközi sikert aratott Örök tél (Szász Attila–Köbli Norbert, 2018) bár kétségtelenül nagyon fontos film a Gulag-Gupvi áldozatainak emlékezete miatt, azonban egy mindenkor aktuális téma is erősen jelen van benne. Az eleinte naiv főhősnőt, Irént a rafinált és tapasztalt Rajmund vezeti rá, hogyan lehet megtalálni a mindenkori rendszer kiskapuit, hogyan lehet kijátszani a hatalom embereit a túlélés és a viszonylagos jólét érdekében.
A filmtörténeti hagyományt viszik tovább a fiatal, eddig egy-két nagyjátékfilmet forgató alkotók művei is. Tóth Barnabás az Oscar-díjra is nevezett, de végül jelölést nem kapott filmje, az Akik maradtak a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben mesél el egy szokatlan szerelmi történetet, valójában a Kelet-Európában mindig aktuális kérdést elemzi: „Menni vagy maradni?” A cím is arra utal, hogy a filmbeli szerelmesek elmehettek volna, de – és ez a film pozitív üzenete – a kemény diktatúra ellenére is megőrzik erkölcsi tartásukat, és maradnak.
/Fotó: Részlet Deák Kristóf Foglyok című filmjéből/
Az Oscar-díjas, erősen allegorikus rövidfilmet, a Mindenkit (2016) rendező Deák Kristóf első nagyjátékfilmje, a Foglyok az 50-es éveken keresztül egész más, inkább az Örök téléhez hasonló témával foglalkozik. A Foglyokban, amelyben az ÁVH különféle társadalmi státuszú és foglalkozású embereket ejt foglyul egy lefoglalt lakásban, a magyar társadalom és a mindenkori hatalom viszonyrendszere „kicsiben” képződik le. Deák műve különböző, ma is ismerős magatartásformákat és típusokat vonultat fel. A háború előtt még a nyilasokhoz dörgölőző házmester most az ávósoknál próbál pozíciót nyerni. A főhősnő, Sára a hatalom ideológiájában hívő naiv idealista, aki az igazságtalanságokat, jogtalanságokat látva kiábrándul a rendszerből. A lakás tulajdonosai a „passzív ellenálló” értelmiségiek, akik szemben állnak a rezsimmel, de passzivitásuk végül kollaboránsokká teszi őket.
A 2010-es évek egyik legellentmondásosabb filmjét, a Napszálltát esztétikai és ideológiai szempontból is sok bírálat érte. Még azzal is vádolták utolsó képe miatt (egy lövészárokban a főhősnő Írisz belenéz a kamerába, így a nézők szemébe), hogy „hamis bűntudatot ébreszt” a magyarokban (avagy: többek között miattunk robbant ki az I. világháború), ilyen módon pedig az igazságtalan trianoni békediktátumot legitimálja. Azonban sok kritikusa elvétette Nemes Jeles László művét. Az 1913-as Budapest nem elsősorban egy konkrét magyar helyszínként, hanem – a rendező és írótársa, Clara Royer szándéka szerint is – egy európai nagyvárosként van jelen, amelynek káoszában a helyét nem találó naiv Írisz szó szerint testközelből nézheti végig, ahogy a régi világrend lassan, de biztosan felbomlik a nagy kataklizma „előestéjén”. Sok, a filmben látott esemény köztudottan nem így és nem itt történt meg, azonban ezen csak akkor akadhatunk fenn, ha nem történelmi allegóriaként nézzük, amelynek alkotói szánták. Nemes Jeles László is allegóriaként értelmezi a Napszálltát, amelyben fontosak a párhuzamok a XX. század eleji és a mai események között, mert az alkotó szerint sok globális, aktuálpolitikai hír arra utal, hogy a száz évvel korábbihoz hasonló kataklizma előtt állunk.
Hogy folytatódhat-e a történelmi parabolikus-allegorikus filmek sora, az a támogató intézményeken, valamint az alkotók és a nézők érdeklődésén is múlik. Annyi bizonyos: a magyar kultúrát és nemzeti identitást ápoló hagyományosabb történelmi filmek mellett szükség van olyan alkotásokra is, amelyek a múltat tükörként használják, hogy meglássuk benne jelenünk problémáit.
/Címlapfotó: Jelenet Sára Sándor: 80 huszár című filmjéből. A képen a film egyik főszereplője, Tordy Géza./
