Ara Güler (1928–2018) Törökország kevés fotósainak egyike, aki nemzetközileg is ismertté vált. Barátságban állt Henri Cartier-Bressonnal, és bár kilépett a legendás fotósszövetkezetből, volt Magnum-tag is. Fotóriporteri munkája során szinte észrevétlenül merült el a hatalmas török város utcáinak szédítő kavalkádjában.

Változatos technikák, karakteres művészek és átgondolt alkotások jellemzik az Apropó, Kertész című kiállítást. 

Skonda Mária és Völgyi Miklós gyűjtő házaspár jelenléte megkerülhetetlen a mai magyar műgyűjtésben és a magánmecenatúrában. Számtalan csoportos kiállításhoz kölcsönözték gyűjteményük darabjait, mintegy ötven egyéni kiállítást rendeztek eddig, szakmai folyóiratokban-kiadványokban publikáltak és szerepeltek. 

Kivételes érzékenységgel fordult a világ felé. Képzelőereje életre keltette a látszólag élettelent, munkájában nem csupán arcot adott a tájnak, hanem bevezetett erdők sosem látott sűrűjébe. Összefonta kezünket egy szörnnyel, akivel utoljára egészen kicsi gyermekként volt szerencsénk találkozni. A szörnytől ugyanis nem kell félni, hiszen ahogy a kiállítás címe is cseng: Minden szépből van.

Számos őslakos nyelvben a természetre nem találunk külön szót. Van szavuk a fák mozgására, az időjárás megannyi arcára, a hold összes apró változására. A természetet azonban nem különböztetik meg az embertől, még a nyelvükben sem szakadnak el tőle.

Az egyre sűrűsödő év vége meghozta bennem az érzést, hogy mást sem akarok, csak egy kihalt mezőn állni, ahol meredhetek a fakó semmiségbe, miközben egyedül a szelet hallom kívülről zúgni, sálba burkolt fejemmel. Hasonló érzések fogtak el, miközben a Faur Zsófia Galéria Privát táj című tárlatán jártam.

Egy mű életében bizonyos mérföldkő az a pillanat, amikor tulajdonosra talál. Hogyan befolyásolja egy gyűjtő a műnek nem csupán az értékét, hanem a társadalmi ismertségét? Stomp Sárával és Kozák Gáborral beszélgettünk a gyűjtői attitűdről, a felelősségvállalásról.

A Városliget oldalában egy kicsiny helyiség üvegablakai mögött mindig történik valami érdekes, ami arra sarkallja a hobbikocogót, az elhivatott futót, a trolira várakozót vagy a gyerek kezét fogó szülőt, hogy megálljon egy pillanatra és bepillantson a Liget Galéria ablakán, amely úgy kommunikál a magas művészetről, hogy az mindenki számára érthető és elérhető legyen.

Vonaton ülök, vidékről Budapestre tartok. Ahogy elfut mellettem a táj, elmosódnak a falvak, a kisvárosok, melankolikus bájuk láttán Bukta Imre képei jutnak eszembe. A festőművész, olyan realisztikus álomképeket fest, amelyek láttán megáll az idő.

Női kvóta címmel nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban. A kvóta arányos részt, hányadot jelent. Mondhatni, az egyenlőségre való törekvés folyamán pozitívan diszkriminálja a kisebbséget, a hátrányosan megkülönböztetett csoportot. Nőként azt mondom, elég volt a sajnálatból, művészetünk gettósításából.

Fogjuk a bőröndöt, bepakoljuk azt a kevés tárgyat, amelyhez ragaszkodunk, majd egy ismeretlen országban új életet kezdünk. Ilyen egyszerű lenne ez? A tárgyakon, ruhákon és könyveken kívül láthatatlan dolgokat is magunkkal viszünk.

Mindenki eljátszott már a gondolattal, miket mentene ki egy égő házból. Számomra ezek közül a tárgyak közül – minden ember, kutya, macska már biztonságban – mindig előkelő helyen szerepelt a fényképalbumom. A képekről legtöbbször kicsit esetlenül komponált, családtagjaink, barátaink vagy éppen idegenek megmerevedett arcképe néz vissza ránk.