Több évtizedes tapasztalatukról, a gyűjtő szerepéről, valamint a közelmúltban megnyitott saját kiállító Nánási40 galériájukról beszélgethettünk.
Mi indította el Önöket a gyűjtés útján? – kérdezem őket a Római-parthoz közelében található galériájukban egy szép, napos januári délelőtt.
Családi hátteremben is jelen volt a műtárgyak szeretete – szólal meg először Skonda Mária. –Fiatalon kerültünk össze, és mindig célunk volt, hogy közös otthonunkban eredeti műtárgyak között éljünk. Hasonló családi miliőben, szellemiségben nőttünk fel.
Én alapvetően mindig gyűjtöttem valamit gyerekorom óta, gyufa címkét, kártyát, bélyeget. Bennem volt a gyűjtői attitűd, szenvedélyem a tárgyak iránt – eleveníti fel saját történetét Völgyi Miklós.
Ebből a szempontból is szerencsés találkozás kettejük kapcsolata, hisz így összegezték a műgyűjtői pályájuk kezdetét:
Szerettünk volna, ha műtárgyak között tudunk élni, körülvesznek minket olyan alkotások, amelyek más-más élményt, hangulatot sugároznak, akárhányszor rájuk tekintünk.
Ezt sikerült az elmúlt évtizedekben lépésről lépésre megvalósítani hisz saját otthonuk mellett ma már Nánási40 néven futó galériájuk falán is megcsodálhatjuk a gyűjteményük tematikus válogatását. Igazán sokat tudnak a gyűjtői attitűdről, annak szerepéről, megjelenéséről a hazai képzőművészeti világban. Gyűjteményük építése röviddel a rendszerváltás előtt indult, azóta aktívan vásárolnak különböző műtárgyakat, főként festményeket, szobrokat.
Eleinte rengeteget kellett tanulniuk. A rendszerváltás után, amikor kezdték felfedezni a műtárgypiacot, itthon a kortárs művészet légüres térben lebegett, alig akadtak galériák, aukciós házak. Így, ha a művészet iránt érdeklődő képet akart vásárolni, nem volt más mód, mint hogy felkeresse a művészt a műtermében. Elbeszélgetett vele, jobban megismerte a munkásságát, s a találkozások során bizalmi kapcsolat alakult ki gyűjtő és művész között, mely kapcsolatok máig tartanak.
A kilencvenes években minden pénteken Pátzay Vilma Kossuth Lajos utcai galériájában volt árverés – eleveníti fel Völgyi Miklós. – Itt indultunk, itt vásároltuk gyűjteményünk első darabjait. Akkoriban csak néhány galéria volt Budapesten, mint például Virág Judité vagy a Kieselbach Galéria. A mi gyűjtésünk kezdetben Szőnyi István körére fókuszált. Először az ő, majd a tanítványai, majd a tanítványok tanítványainak képeit vásároltuk. Legalább négy generáció művei reprezentálják ezt az iskolát a gyűjteményünkben.
Hogyan született a saját galéria ötlete és mi volt a koncepciója?
Viszonylag kevés lehetőség, kiállítótér van a gyűjtők számára, hogy gyűjteményük darabjaiból egyéni kiállítást rendezhessenek. Nyolc gyűjtőtársunkkal öt évvel ezelőtt alapítottuk meg a Műgyűjtők Klubját, összefogva könnyebb létrehozni egy-egy közös kiállítást. Számunkra lehetőség adódódott, hogy egy galériának alkalmas térben berendezhettük a saját galériánkat, ahol tematikus kiállításokon saját gyűjteményünk darabjait tudjuk bemutatni.
Ez egyben szabadság is, hiszen máshol kurátor vagy épp művészeti vezető dönt a kiállítás anyagáról, berendezéséről. Szeretünk mindent mi magunk csinálni a téma kigondolásától kezdve a képek válogatásán át a képek elrendezéséig a galéria falain. Közösségépítő szerepet is szánunk ennek a térnek, igyekszünk a kiállításmegnyitókon kívül is felolvasásokat, könyvbemutatókat vagy éppen beszélgetéseket szervezni az érdeklődők számára. Lassan itt, a Római-parton művészeti-kulturális szalon alakul – foglalja össze Völgyi Miklós.
Hogyan érdemes elindulni a gyűjtés útján? – kérdezem a házaspárt, akik mára már számában ezres nagyságrendű műtárgy büszke tulajdonosai. Gyűjteményüket tudatosan építik, gondozzák és dokumentálják.
Az előttünk járó gyűjtőgeneráció tagjai nekünk azt ajánlották, hogy válogatásaink során koncentráljunk a saját kortársainkra, hiszen ők hasonló életeseményeken mennek keresztül, mint mi, így ezek az élmények visszaköszönnek alkotásaikon is. Ezt a tanácsot követve egyre szélesebb körét ismertük meg a saját kortársainknak, egyre többet tanultunk, beleláttunk az újabb és újabb generációk munkájába is. Számunkra rendkívül érdekes folyamat kortársakkal együtt felnőni, változni és formálódni.
Érdemes elfogadni, odafigyelni az esetleges útmutatásokra, tapasztalatokra a már előttünk járóktól. Mi is ezt tettük, sokat beszélgettünk gyűjőtársainkkal. Ahogy mondani szokás: a gyűjtőtársad a betegtársad, könnyű egymást megfertőzni ezzel a csodálatos szenvedéllyel. Azonban fontos a saját látásmód kialakítása, nem hagyatkozhatunk csupán mások véleményére csupán.
Mit gondolnak, milyen a jó gyűjtői attitűd?
A művészet iránt érdeklődő, amikor már nem csupán az otthona falaira vesz képeket, akkor válik gyűjtővé. Ha valaki csak a befektetés megtérülését keresi vásárlásaiban, abból sem válik igazi gyűjtő, nagy kockázatokba futhat bele, megfoszthatja magát a szenvedély élményétől.
Akkor válik gyűjtővé az ember, ha megérinti, rabbá teszi, ez a világ, kíváncsi lesz, hogyan fejlődik az adott művész az évek során, hogyan alakul stílusa, kifejezésmódja – fűzi hozzá Skonda Mária. – Azaz együtt él, lélegzik a kortársművészeti szcénával.
Hogyan látják, miben változott az elmúlt időben a hazai képzőművészeti szcéna?
Amikor mi elkezdtünk jobban belemerülni a gyűjtésben, akkoriban alig akadt olyan ünnepelt művész, aki ne töltötte volna már be a negyvenet. Ma azt tapasztaljuk, hogy sokszor idősebb alkotók már alig jutnak kiállítóhelyhez. Jönnek az egyre fiatalabb, frissebb generációk, sokszor már egyetem alatt nagy sikereket érve el.
Régen több művészcsoport volt, szerveződések, ma már ebből kevesebbet látunk. Több fiatal művész, olyanok is, akiknek képei akár a saját gyűjteményünkben is megtalálhatók, gyakran küszködnek önmaguk kifejezésmódjának és a témának megtalálásával, Ezt csak tovább erősíti az a terjedő felfogás, miszerint a mostani kortárs művészetben az ötlet többet ér, mint maga az alkotás. Erre egyesek túlságosan rágörcsölhetnek, elveszíthetik egyéniségüket.
Mi jellemzi a gyűjteményüket? – kérdezem, hiszen a nagyszámú alkotás között kell lennie közös jellemzőnek.
„Mindenevők” vagyunk, gyakran így jellemeznek minket – pillantanak egyetértésben egymásra. – Széles spektrumon mozgunk, nem skatulyázzuk be magunkat, most már vannak például absztrakt képeink is, eddig ezek nem voltak jellemzők a kollekciónkra. Közös jellemzője az alkotásoknak a figuralitás és koloralitás. Megkaptuk már, hogy konzervatív a gyűjteményünk. Igyekszünk nagyon nyitottak maradni. Jelenleg több mint háromszáz művésztől van alkotásunk, sokoldalú gyűjteményt tudhatunk magunkénak.
Mi a felelőssége a gyűjtőnek egy mű életében?
Ha nem foglalkoznak egy alkotással, egy alkotóval, az elsikkad, elfelejtődik, bezáródhat egy gyűjteménybe. Mindenképpen gondozni kell, itt jövünk mi képbe. Élve tartjuk, bemutatjuk, dokumentáljuk a gyűjteményünkben megtalálható alkotásokat. Végső soron „etetni kell a gyűjteményt, mint a tamagocsit” – vallja Skonda Mária.
Azokkal a művészekkel, akiknek az alkotásaiból felépítettük a gyűjtemény törzsanyagát, jó emberi kapcsolatunk is van – teszi hozzá Völgyi Miklós. – Ezek a kapcsolatok folyamatos párbeszédet jelentenek gyűjtő és alkotó között. A művész gyakran magányos, ezért szüksége van, hogy a kételyei meghallgatásra találjanak, és visszacsatolásra, külső hangra, amely érdek nélküli és valós.
