Tavaly figyeltem fel először a galériára, amikor  egy ösztöndíjprogram keretében kerületlátogatást tettünk Zuglóban. Bemutatkoztak a XIV. kerület kulturális intézményei, amelyek közül a galéria magasan kitűnt. Molnár Veronika, a hely művészeti vezetője, kurátora vízióinak és világos céljainak köszönhetően rövid időn belül ráérzett a kulturális szcéna hiányosságaira, és azóta újabb és újabb hiánypótló kiállításokat rendez az Ajtósi Dürer soron.

 

Az intézmény kiemelten foglalkozik a többszintű kommunikációval, kiállításaikon pedig előtérbe kerülnek a társadalmi és környezetvédelmi problémák. Művészeiket gondosan válogatják, lehetőséget nyújtva különböző generációknak és etnikumoknak. Jelenleg futó No bread for us tárlatán Lilla Szász magyar fotográfus és Rita GT portugál interdiszciplináris művész alkotásai láthatók. A kiállítás nők eddig néma történeteit hangosítja ki. Fotón, videón és performanszon keresztül világítanak rá az őket érő elnyomó mechanizmusokra. Anélkül, hogy ítéletet hirdetnének, vagy pálcát törnének bárki felett, fedik fel legmélyebb titkaikat és vállalják sebezhetőségüket.  Szász Lilla fotóriportjai és a Rita GT performanszából hátrahagyott díszlet és videómunkája olyan természetességgel fér meg egymás mellett és épül organikusan egymásra, hogy az apró terem megtelik a kiállított alkotások történeteinek súlyával. Mégsem húz le magával a megannyi felszínre törő érzelem, sokkal inkább hálót formál és megtart. Felfedi a homályos múltat, és segít szembenézni vele.

 

Szász Lilla a Captured Liberties (2018) című projektjéből, valamint a No Bread for Us at Men's Tables (2023) című sorozatából mutat be néhány alkotást. A Captured Liberties a Salazar-korszaknak a nők életét meghatározó szokásait, érték- és normarendszerét dolgozza fel a portugál Maria Teresa Braz személyes történetén keresztül. Alapjául az a családi fotóalbum szolgál, amelyet nagyrészt édesapja fényképezett. A bensőséges kapcsolat apa és lánya között a képeken keresztül is felfedi magát. Maria egészen fiatal koráig a salazari diktatúra elnyomó rendszerében élt, amelynek szürke hétköznapjaiból apjának játékos életszemlélete és a film iránt tanúsított szeretete emelte ki, és tette lehetővé, hogy felhőtlen gyermekkora legyen. Egészséges/egészségesnek tűnő családi köteléket és egy pozitív példát, egy igazi apafigurát látunk, ami nekünk is valamiképp begyógyítja „belső gyermekünk” sebeit.

 

Az emberi viselkedésben talán az az egyik legidegesítőbb, hogy hiába tudjuk, hogy mi a rossz irány, a romboló kapcsolódás, akkor sem tudunk feltétlenül magunktól rájönni, hogyan lehet, ha egyáltalán lehet, jobban vagy jól csinálni. Ezért a történetek, amelyek okulásra adnak alkalmat, felbecsülhetetlen értékkel bírnak társadalmi szinten. Az installálásban semmi nagyzolót vagy mesterkéltet nem lehet felfedezni. Az apró képeket az 1972-es Új portugál levelek című gyűjteményből vett idézetek egészítik ki. A három szerző, Maria Isabel Barreno, Maria Teresa Horta és Maria Velho da Costa, röviden a három Maria írásait, esszéket, verseket, leveleket gyűjti össze a kötet, olyan témákban, mint például a katolikus egyház patriarchális rendszere a nőkre nézvést Portugáliában, vagy a kolonializáció háborúi miatt özvegységre jutott asszonyok sorsa. A művet a kiadás után igen hamar betiltották, a szerzőket pedig bebörtönözték. Ez is jól példázza a nők szólásszabadságának földbe tiprását, s a történelem meghamisítását az autotiter társadalmakban. Ezt, a Salazar-korszakbéli elnyomó rendszert köti össze a művész a mai magyar társadalom berendezkedésével.

 

Az elmúlt évben olyan nőket fotózott, és jegyezte le történetüket, akik hajlandók voltak megosztani a művésszel aggodalmaikat, bánatukat, titkaikat. Habár a tanulmányban szereplő nők társadalmi háttere, kora, személyisége sokszínű volt, mindegyik történetben megjelenik a sorstársi érzékenység és a tenni akarás. A képek prezentálása azonban véleményem szerint túl infografikus, inkább szociológiai terepgyakorlat mintsem alkotás, a korábban említett sorozat jól ellensúlyozza ezt az esztétikát.

 

Rita GT, a portugál művészt leginkább az emlékezet, az identitás és az emberi jogok témaköre mozgat. Szívesen emel be ételt vagy különböző ehető dolgokat performanszaiba, egyértelmű volt hát, hogy a Liget Galériában is valami hasonlóval készül. A galéria közepén álló asztalon kenyerekből maradt kisebb-nagyobb darabok állítanak emléket a performansznak. Félbehagyott vacsora, kenyértörés – megannyi jelentése van kultúránkban a kenyérnek. Játékos visszaköszönés ez kiállítótársa, Lilla Szász No bread for us című munkájára. Lehet kenyerünk, de magunknak kell megsütnünk.

 

A kiállításon Rita GT Unearthing (2021) című videója tiszteleg „minden nő előtt, akit a férfiak gyarmati terjeszkedése magával ragadott, akik kénytelenek voltak elhagyni otthonukat – azok előtt az énekesnők előtt, akik egész életüket a földeken töltötték munkával, akik dalokat hoztak, akik elmentek és nem tértek vissza.” Énekük több szólama külön-külön történettel ér fel. Csendesen duruzsol a háttérben, anélkül fonódik össze a képeken szereplő arcokkal, hogy elvonná a figyelmünket.

 

A kiállítás élménye hasonló ahhoz, amikor hosszan és jót beszélget az ember egy számára addig ismeretlennel. Aki olyan történeteket mesél az életéről, hogy azok mindig veled maradnak. Fel-feljönnek majd mondatok a beszélgetésből, váratlanul, miközben egyedül vacsorázol, hazasétálsz, vagy éppen egy busz ablakból nézel ki. A múltadról tudtál meg valamit valaki más szemén keresztül.