Leonardo da Vinci az ember fantasztikus anatómiájának első számú kutatója volt, aki a testet nem csupán csontokként, izmokként, szervenként látta külön-külön, hanem ezek szoros összekapcsolódását, nagyobb rendszerbe való tagolódását is felfedezte. Így nem hiába ő jutott először az eszembe, amint beléptem Fusz Mátyás Határfeszültség című kiállítására.
A többségükben installációkkal és szobrokkal dolgozó művész, a 2023-as Leopold Bloom Képzőművészeti Díj nyertese és a Magyar Képzőművészeti Egyetem adjunktusa az utóbbi időben főként az észlelés szubjektív és objektív oldalait vizsgálja. A tárlat az analitikus szemlélet és az érzékelés közötti határvonalakat mossa össze.
„Ha felismerjük az átjárhatóságot az adatvizualizáció és a képzőművészet inspirációi és eszközei között, lehetőséget kapunk arra, hogy materializáljuk és elérhetővé tegyük a valóság egy addig alaktalan darabját” – vallja Fusz Mátyás.
És valóban, az alkotó itt mérnökként is jelen van, hidat képezve a szociálpszichológiai kérdéskörök és a képzőművészet között. Újraszerkeszti a valóságot, és megrajzolja eddig láthatatlan, legalábbis adathalmazokba rendezett aspektusait. Foglalkoztatja az egyéneket összefűző kapcsolatok dinamikája, ahogy ez személyesen és csoportszinten kollektívan formálódik. A látóhatár, mint alapvető dilemma vetődik fel: meddig és milyen mértékben vagyunk képesek érzékelni a minket körülvevő világot, miként formálják a külső impulzusok a személyes tapasztalás lehetőségeit.
A tárlat a Függelék sorozattal indít, melyben a művész kívülállóként vizsgálja a belső érzékelést. A tanulmányrajzokra és bizonyos, Da Vinci naplójára emlékeztető alkotások alapot kínálnak a kiállítás további anyagához. Bevezetnek az alkotó világába, mégsem tekinthetjük őket pusztán információnak, gondolatkísérletek ezek, amelyek önmagukban is művészi értékkel bírnak. A papír, a vas és a porcelán együttes alkalmazása letisztult és időtlen megjelenést kölcsönöz az installációknak. A kurátornak, Hermann Júliának köszönhetően a kiállított alkotások összekapcsolódása és egymásutánisága organikus egységet alkot. Teremről teremre bontakozik ki az alkotó egyértelmű érdeklődése az elmúlt idők művészeti korszakai iránt. Anyagválasztása a múltat idézi, témái pedig a jelen kor problémáira reflektálnak.
A buborék, mint visszatérő motívum, több alkotásának is középpontjában áll. Ez az irizáló gömb, ahogy legtöbben gondolunk rá, bár fizikailag könnyen értelmezhető jelenség, szimbolikáját tekintve lelki síkon reflektálhat az ártalmatlanságra, játékosságra, de a sebezhetőségre és a múlékonyságra is. A gömb az isteni tökéletesség, a megbonthatatlan örök egység, a művészettörténet egyik legismertebb szimbóluma – írja Szirmai Panni a szappanbuborékok kultúrtörténetét feltáró írásában. Gondoljunk csak a transzcendens oldalát megragadó Hieronymus Bosch vagy a korabeli hétköznapi jelenetet ábrázoló Fiú buborékokat fúj című Manet-festményre.
Itt a buborék társadalmi kontextusok leképezésére is szolgál. „Különböző számú emberek csoportjai különféle formájú buborékokat képesek létrehozni, a csoporttagok számától és erőviszonyaitól függően” – állítja a művész a Függelék sorozat kapcsán. A vas alapokon nyugvó Buborékképződés című szobra anyag és jelentés konfliktusát ábrázolja. Kontrasztba állítja a tartósságot a pillanat illékonyságával és könnyedségével.
Ősi görög domborműveket idéző monumentális betonból és már korábban is feltűnő vasból készült installációi szintén az emberi érzékelés megélését tanulmányozzák. Az arctalan alakok mögé bárkit képzelhetünk, a testek mintha buborékokból állnának; határvonalaik semmiképp sem állandók, akarva-akaratlanul is hatnak egymásra.
Tövishúzó fiú című szobra, mely a kiállítás csúcspontjaként is értelmezhető, nem egyszerű parafrázis. Miközben stílusához igazítja a Krisztus előtti évszázadban először feltűnt alkotást, sajátos interpretáción keresztül új jelentéssel is ruházza fel, mindeközben megőrizve az eredeti mondanivalóját.
„A tövis, mint aktuális problémáink forrásának jelképe, és az eltávolítás aktusa, mint a konfliktus feloldásának metaforája, ismerős lehet akár az Aiszóposznak tulajdonított meséből. Fusz munkájában azonban a saját fájdalmunk megszüntetése – az önreflexió – kerül előtérbe” – olvashatjuk a tárlaton. A szobor elülső rétege mintha leválna saját magáról, ezzel is megerősítve az alkotó álláspontját: Ha szembe tudunk nézni a fájdalommal, akár újjá is születhetünk. Bármennyire befolyásoló erővel bír is a külvilág, ha képesek vagyunk ezzel a széllel szemben állni, felfedezhetjük benne saját csendünket, ezzel együtt igazunkat.
Fotók: Budapest Galéria
