Hiszen ki az ember a természet nélkül. A kert a modern ember lehetősége a vadonra. Gondozza, figyeli, hogy az a talpalatnyi föld, amely az övé, virágba boruljon és gyümölcsöt hozzon. A Hungarian Art and Buisnessben – rövidebben HAB-ban – rendezett Kert – az élet lehetősége című kiállítás is ezt a motívumot sokoldalúan ízlelgeti és közelíti meg.
Mit is kell tudnunk erről Andrássy úti kiállítótérről? Hisz amióta megnyílt, számos minőségi, izgalmas tárlatot láthattunk náluk. Az ingyenesen látogatható galéria szomszédságában kávézó található, a földszinten workshoptermet és egy művészeti kiadványokat árusító boltot fedezhetünk fel.
Küldetésük a hazai és régiós kortárs művészeti szcéna helyzetének elősegítése: ehhez a látogatóknak minőségi kulturális és társasági programokat, a művészeknek pedig kiállítóteret, alkotóműhelyeket, valamint rezidencia- és ösztöndíjprogramot is biztosítanak. Továbbá kiemelt céljuk, hogy hozzájáruljanak a magyar kortárs képzőművészet kiteljesítéséhez, a művészet társadalmasításához, valamint a művészeten keresztüli párbeszéd megteremtéséhez.
A tárlaton magyar és külföldi alkotók egyaránt fellelhetők. Míg a lenti Fény térben található Madárkalitka című videóinstalláció David Claerbout 2023-as alkotása, melyet a 2024-es Art Basel Unlimiteden mutattak be, addig a művek nagy része specifikusan erre a tárlatra készült. Be kell ismerjem szkeptikusan állok azokhoz a tárlatokhoz, amelyekre előzetesen felkérték a művészeket, hiszen így elmarad az alkotás egyik organikus fázisa. Az önálló első lépés. Aggódtam, nem lesz-e majd kötelező jellege a kiállított festményeknek, szobroknak, textilmunkáknak. Feltehetően más eredményt kapunk, amennyiben már meglévő alkotásokat rendezünk kiállítássá, azonban így is rendkívül sokoldalú és gondolatgazdag válogatást láthatunk.
Hangulatkeltésben, látványra megállta a helyét a fentebb említett Madárkalitka, azonban tartalmilag nincs a kiállítás erősebb munkái között. A mozgóképes installációknak mindig nagy kihívás, hogyan vonja be a látogatókat, hogy ne azt az érzést kapjuk, hogy csupán egy képernyőt nézzünk, ami mindennapos cselekedet sokak számára. Nem a manapság divatos fényjátékkal kombinált egyszerű szórakoztatásra vágyom, de nem is szeretném magam úgy érezni, mintha nagyképernyőn nézném a National Geographic egyik dokumentumfilmjét. (amelyeknek más körülmények között én is fogyasztója vagyok).
A svéd Fotografiska múzeumban láttam életem eddigi legjobb videóinstallációját. Shirin Neshat iráni művész alkotása lebilincselte a nézőt. Két videó ment párhuzamosan, a látogató pedig a két keskeny fal között foglalt helyet. Egy kiszolgáltatott nő napját kísértük végig, az egyik falon látható videón, mintha mi is részt vettünk volna az ő megalázásában, nem csupán szemlélők, hanem elkövetők lettünk. A másik falon pedig egyenesen olyan szemszögből folytak a történések, mintha mi magunk lettünk volna a főszereplő karakter. Habár ez már egy éve volt, azóta is erősen él bennem az emlék, ahogy e közé a két valóság közé voltam beszorítva.
A fenti tér már annál inkább tele van élettel. Már mondhatni, hogy megszokott módon a lépcsőn felérve szembe találjuk magunkat a festményekkel, míg hátunk mögött, a képek mellett szobor- és más jellegű installációkat találhatunk.
Vékony Délia, a kiállítás kurátora próbálta több szemszögből, gondolatiságból megközelíteni a témát. Csakúgy, mint a Szent kert motívum a Feminin Szentség vagy A kert mint a küzdelem helyszíne. Az alkotásokat csoportosítani, nem pedig beskatulyázni nem egyszerű feladat. A válogatás nemcsak a kiállítás értelmezését könnyíti meg és valóban inkluzívabbá teszi a galériába járás élményét, hanem a kurátor kreativitását és munkáját is dicséri.
A Feminin Szentség nevet viselő szekcióban Gáspár Annamária és Tereza Tomanova munkáival is találkozhatunk. Szépen begyűrűző motívum a születés és a halál, túllépve a férfi és női kérdéskörön mutatnak rá a munkák, hogy mindenki egy nő által született a világra. Nem kell szakrális spirituális kötődés, hogy ezt belássuk.
Mátyás Péter cianotípiával készített alkotásokat mutat be a tárlaton. Képein a küzdelmet láthatjuk, organikus, mégis élesen metsző formák cikáznak át egymáson. Az élet utat fog törni magának, így vagy úgy. Azt hinnénk ez a képpár zordságot hordoz magában, pedig a megújulás reményével vértez fel minket.
Találunk ártatlanabb csendéleteket is, mint például John McAllister nyugodt Kései barangolás című hatalmas alkotása, mely csendben csodálja a természetet. Gyermeki zsírkrétára hajazó színeivel és az olajfesték testességével kalauzol el olyan tájakra, ahol már jártunk és visszavágyunk.
Amint átsétálunk a kiállítótér másik sarkába, egészen indusztriális stílusban megalkotott unikornisa jön velünk szembe. A mitikus állat szájából a földre csövek lógnak. A természetes és mesterséges formák tökéletes egyensúlyban alkotnak olyan valóságot, amely pontosan rávilágít a jövő súlyos kérdéseire.
Nem is esett még szó Koleszár Kata, Kondor Attila vagy Martinkó Márk munkáiról sem, amelyek egyaránt szót és figyelmet érdemelnének.
Összefoglalva: a tárlat érdekes a természetet keresők számára, de az örök városiaknak is. Akit mélyebben érdekelne a természet és az ember kapcsolata Robin Wall Kimmerer Szenteperjefonat című nagyszerű könyvét ajánlanám. Az indián felmenőkkel rendelkező botanikus tanár és kutató, olvasmányos öko- és társadalomfilozófiai kérdéseket feszegető könyve kapaszkodó mindenki számára, aki elveszítette a kapcsolatát a körülötte lévő környezettel. A kiállítás mindenesetre kiváló emlékeztető: annyiféleképpen ad nekünk a természet, mi hogyan tudunk ebből, ha egy keveset is, de visszaadni?
