Susan Sontag, a XX. század egyik legjelentősebb gondolkodója 1977-ben megjelent kötetében összefoglalja mindazt, amit a fotográfiáról tudni érdemes. Páratlan művészettörténeti tudása, kritikai gondolkodásmódja és esztétikai érzéke révén rávilágít a képalkotás gyönyörűségeire, valamint annál inkább sötét bugyraira, szőnyeg alá söpört aspektusaira. Ha Sontag tudná, hogy ma már a Facebookon bárki közzé teheti a vasárnapi ebédről készített képeit, és az emberek többsége úgy viselkedik közösségi média oldalain, mintha szakavatott fotóművész lenne, valószínűleg fogná és elégetné saját könyvét, mivel rájönne, hogy ezeknek felesleges lenne bármit is mondani. Mit jelent ma a fotó, és mitől válik művészetté?
Elevenítsük fel a legendás esztéta gondolatait, amelyet A fényképezésről című könyve is tartalmaz.
Történelmi kitekintő
Ibn al-Haytham már a X. században készített leírásokat a camera obscuráról, arról az eszközről, amely képes volt kis nyíláson keresztüli fény segítségével a külvilág fordított mását egy sötét dobozba vagy szobába vetíteni. Ezt az eszközt túlnyomórészt a külvilág másolására használták, de a történelem során számos tudós és művész fedezte fel a benne rejlő potenciált, köztük Leonardo da Vinci is. Az első heliográfiát, azaz a fénykép elődjét azután Joseph Nicéphore Niépce készítette 1827 körül. Párizsi lakása ablakából mintegy nyolc órán keresztül exponált. Ma ebben a nyolc órában már láttunk több ezer képet, mind online, mind offline, és legalább mi is készítettünk vagy tízet, állatainkról, ételekről és nem utolsósorban magunkról. A fotográfiát a kezdetekben nem művészetnek tartották, hanem lehetőségnek, hogy objektíven örökítsük meg a valóságot. Azonban ez hamar kiderült, hogy lehetetlen, ugyanis nincs két ugyanolyan ember, aki pontosan úgy örökítené meg a jelent, hogy a múlt ugyanoda fusson ki. És mi más lenne a művészet mint a világ egyéni interpretációjának magas fokra emelése?
Kinek a valóságában hiszünk?
A fénykép azt sugallja: akkor tudunk a világról, ha olyannak fogadjuk el, amilyennek a fényképezőgép rögzíti. Ez viszont pontosan az ellentéte a megismerésnek, amely éppen abból indul ki, hogy nem fogadja el a világot olyannak, amilyennek látszik – vallja Susan Sontag.
A fényképek feldarabolják világunkat, és ma már közös hiedelmeink is kikoptak a hétköznapokból. Nem beszélhetünk többé hagyományokról és egységes világnézetről, még szűkebb környezetünkben sem. A vallásnak ma már csak lenyomata képezi az erkölcsről való közös gondolkodást, nem adja világról alkotott képünk alapját. Azzal, hogy egy kamera lapul mindannyiunk zsebében, felhatalmazva érezzük magunkat arra, hogy saját kezünkkel írjunk történelmet. Ha az individualizmusból felbuzdulva nem formáljuk saját képünkre a világot, megint csak felmerül a kérdés: kit hatalmazunk fel rá?
Hisz az esztéta szerint: Embereket fényképezni annyi, mint erőszakot követni el ellenük, hiszen a fényképész úgy látja őket, ahogy ők sose látják önmagukat, s olyasmit tud meg róluk, amit ők maguk nem tudhatnak; a fénykép az embert tárggyá minősíti át, s ez a tárgy jelképesen birtokba vehető.
Így jogosan merül fel a kérdés: Lehet-e humánus a fotográfia?
Milyen médiának szándéka hitelesen visszaadni a világ történéseit? És milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie annak a fotósnak, aki nem mint a vadász, ki trófeát akar lőni a falra, veszi célba áldozatát, hanem lencséje túloldaláról is emberként tekint rá. Tudja-e ezt egy hétköznapi laikus ember telefonja automatizált kameráján keresztül egyáltalán érzékelni, hogy milyen kárt tesz azzal, hogy kénye kedve szerint sokszorosítja valóságunkat? Sok-sok kérdés, amit fel sem teszünk magunknak, miközben galériánkban tonnaszámra sorakoznak a képek, melyeket kérve-kéretlenül készítettünk másokról. Ezen hatások ma már nagyban befolyásolják a fotóművészet alakulását is. Ettől eltekintve Sontag nem bocsátkozik erkölcsi bíráskodásba, amikor nem is magát a fotóst, hanem a fényképezőgépet jellemzi, mely így háttérbe szorítja annak az egyénnek a személyét, aki a képet készíti.
A fényképezőgép olyan útlevél, mely előtt leomlanak az erkölcsi korlátok, feloldódnak a társadalmi gátlások, olyan passzus, mely fölmenti a fotóst minden felelősség alól azokkal szemben, akiket lefényképez – írja könyvében. Véleményem szerint ez valamelyest változott a jelenben. A közösségi média hibáit felismerve egyesek kezdenek tudatos távolságot tartani a fényképezőgéptől, úgy, mintha maga a kép és nem a készítője jelentene fenyegetést számukra.
Azonban valljuk be, nem idegen az embertől, hogy másban keresse a hibát és hárítsa a felelősséget, amennyire csak tudja. Ha egészen messzire megyünk vissza az időben, láthatjuk, hogy már a teremtéstörténetben sem egyértelmű, ki volt a hibás; mindenki a másikra mutogatott, míg végül az húzta a rövidebbet, aki tudni mert. Ma már a tudásvágy mögötti indíttatás is megkérdőjelezhető. A képek által szert akarunk tenni híres emberek legféltettebb titkaira, az esőerdő legmélyebb pontjaira, és első kézből akarunk tájékozódni a legszörnyűbb eseményekről. Hol vannak képeink ma már Brassai párizsi éjszakákat megörökítő felvételeitől? Információt követelünk, mivel olvasni már nem szeretnénk. A képek kontextus nélküli hírek, így van, hogy csak távolabb sodornak minket a valódi megismeréstől. Miközben edzik a rezilienciánkat, minél többet látunk képeken a háborúról, a szenvedésről, annál inkább épül bele hétköznapjaink sivárságába. Minden fénykép egy-egy memento mori, a látszólag értékelhetetlen is. A csúf megszépül, a nosztalgia mindent maga alá temet.
A képek átjárják az embert. A képek elaltatnak – fogalmaz az esztéta.
Kérdés: fel akarunk-e ébredni a pixelek nyújtotta világból? Elég erősek vagyunk-e ahhoz, hogy kizárjuk a képek masszív tömkelegét, és a fotóra még mindig értékként tekintsünk? Azonban a legfőbb kérdés továbbra is: Mit szólna Sontag?
