Bár származását tekintve örmény, a török kultúra bemutatása szerves része alkotói munkásságának, főleg ott érezte magát otthonosan, ahol az ember szeme előtt zajlott az élet: köztereken, sikátorokban, piacokon, nyüzsgő utakon. Költői képei tükrözik humanista látásmódját és végtelen nyitottságát az emberek iránt.

 

Dacat Güler, a fotós édesapja, patikusként kémiai szereket árult egy filmstúdiónak fotográfiák előhívásához, így szinte adta magát, hogy a fiatal Ara először itt kezdjen el dolgozni. Egyetemi tanulmányai idején pedig egy isztambuli újság fotográfusa, majd később a fotó szakosztály vezetője lett. Az áttörést az 1950-es évek végén érte el, amikor az amerikai Time Life magazin csoport irodát nyitott Isztambulban és munkatársnak felvették Gülert.

„A fotográfiának komoly hatása van. De senki sem nézi meg igazán a képeket. Akik nem figyelnek magára az életre, mit láthatnak egy fotón? Nem azért fényképezek, hogy az emberek megnézzék és lenyűgözze őket. Azt fotózom, amit látok. Van, aki lát. Van, aki nem” – vallotta a művész.

 

Lenyűgöző, több mint hetven évet felölelő munkássága során figyelemmel kísérte városa és más török tájak, de legfőképp a benne élő emberek életének alakulását. Életútja során hiába fotózott olyan híres művészeket, politikusokat, mint Churchill, Picasso, Langlois, Dalí, Nazım Hikmet, Man Ray… legjobb munkáinak leginkább mégis a hétköznapi életről készített fekete-fehér képeit tartják. Sokan ezeket a fotográfiákat melankolikusnak bélyegzik, ám én más fényben világítanám meg a török dokumentarista stílusjegyeit. Ara Güler nem kergetett hamis, romantikus ábrándokat a szegénységről, a nyomorról, amit megörökíthetne. Az utcagyerekekben, a nincstelenekben vélte felfedezni az élet igazán fontos aspektusait. A lencsén keresztül nem szánalomra vagy sajnálatra hívta a nézőket, hanem tapasztalásra és eszmélésre. Különleges képessége, hogy képes túlzó drámai attitűd nélkül megmutatni a mélységet, úgy, hogy az mégsem érződik elviselhetetlenül nehéznek.

 

„A mi munkánk csupán annyi, hogy látni engedjünk… Ha őszinték vagyunk, vadászai vagyunk a lelkeknek. De gyengéd vadászok, egy kis boszorkányságot használva. Nem a magunk számára szeretnénk ezeket a pillanatokat megörökíteni, annál inkább mindenki szemén keresztül megosztani és megtartani” – többek között ennek a filozófiájának is köszönhetően válhatott a dokumentarista fotográfia ekkora alakjává. Hiszen ez a műfaj különös figyelmet és érzékenységet követel. A fotográfiákban, amikor a fotós szeretné megőrizni a múltat a jövőnek, egy töredéket a mindennapokból, fontos, hogy nem csupán ott kell lennie, hanem jelen is kell lennie. Jelen lenni pedig csak azt tud, akit befogadnak, mert akkor válik láthatóvá a képen szereplő alany valódi énje, akkor hullik le az álarc, akkor tudja a fotós képpé formálni az életet.

 

A dokumentarista fotósoktól megkövetelünk egyfajta távolságtartást, mesterkélt tárgyiasságot, mintha a képeken kirajzolódó történetek egy hatalmas katalógus számára készülnének, ahol az emberek, állatok, épületek kategóriákba sorolhatók. És habár ezeknek a képeknek alapján úgy véljük, ismerjük külső jegyeiket és az őket körülvevő környezetet, mégsem ismerhetjük meg sohasem, hogyan is éltek igazán. Erre nagyszerű példa August Sander munkássága: a német fotós eltökélt terve szerint az egész német társadalmat szekciókba akarta sorolni, társadalmi helyzet és foglalkozás alapján kategorizálni), ami bár értékes antropológiai tanulmány, ennek alapján sosem nyerhetünk betekintést a társadalmi sztereotípiákon keresztül felállított mítoszok mögé. Hiszen a képeken szereplő alak sosem lehet tudatában annak, hogy a fotós hogyan látja őt lencséje mögött. Ettől kezdve a fotós személyes erkölcsi mutatójától függ, hogy milyen mértékben tárgyiasítja az általa készített képben tovább élőt. Az együttérzés, mellyel Ara Güler a török társadalom változásait örökítette meg, lehetővé tette, hogy a történelem emberi arcot öltsön.

 

Van, hogy az ember csalódott lesz egy kiállítás kapcsán, és várja, hogy a tárlaton majd egymásból nyíló tágas termekben nagyméretű képekkel legyenek teleaggatva a falak, ehelyett egy szobában találja magát, melynek közepéről körbefordulva meg tudja tekinteni az összes alkotást. A képek mennyisége nyilvánvalóan nem szavatolja a minőséget, mert egy terem többet tartogat, mint némelyik hatalmas csarnok. A Robert Capa Kortás Fotográfiai központban a Magyar–Török Kulturális Évad alkalmából tavaly Az életről címmel rendezett kiállítás Güler utcai portréit állította középpontba. És habár fentebb már hangoztattam, képeiből az élet feltétlen szeretete árulkodik, mintsem a nyomor iránti szenzációhajhászat, a nézőn múlik, mihez kezd a fegyvert fogó, öngyilkosságot imitáló fiúval, a napsütéses utcán szendergő otthontalannal vagy a gyermekmunkások látványával. A fotós éppen annyira van jelen, hogy a szereplő nem fél megmutatni magát, és éppen annyira lép hátra, hogy az események függetlenek legyenek tőle. Ezzel azt az érzést keltve, mintha szemtől szembe élnénk át az adott pillanatot.