Ki ne hallott volna a híres rábai harcsákról, amelyek kedvéért még a Balaton partján élő barátaim is eljöttek volna, bár végül valamiért megmaradtak a Szigligeti-öböl iszapízű pontyainál. Igaz, azokon a vizeken remek balinokat is lehet fogni, pergetéssel.

Nem kell a franciák földjéig utaznia az embernek, ha egy szemrevaló reneszánsz várkastélyt szeretne látni, elég csak az erdélyi Erdővidéket felkeresnie, ahol Miklósváron az emigrációból hazatérő utódok erőfeszítései nyomán új életre kelt a Kálnoky grófok ősi fészke.

Nem, nem a távoli Indiában járunk, mindössze két és fél órányi repülőútra is van egy másik ilyen ország. Ahol még csak nem is „szentek” a tehenek, a legtöbb ételbe éppen hogy marhahús kerül. Ugyanakkor az utakon heverő kutyák és a disznók is hasonló előjogokban részesülnek.

A mi Rábánk bizony becsapós egy folyó. Ha nem vagyunk résen, magának akarja az öntésére ütött tábort, viszi a hanyagul ott hagyott hajókat, evezőket. No meg a szegény emberek összegyűjtött szénáját, vagyis azt már csak vitte, mert az ártéri réteket már évtizedek óta nem kaszálja senki.

Olthévizen „árva” Bethlen Katát látogattuk volna meg, rá is találtunk a két toronnyal szegett kastélyra, de aztán haragos kutyák kerültek elő. Meg egy ember, aki gyanúsan méregetett bennünket.

A Balaton mellé születni szerencse dolga, de az is jó, ha a szülőfalu alatt csordogál egy kis patak. S ha még egy jó vízhozamú folyó is van elérhető távolságban! Csak szánni tudom azokat, akik olyan helyen nőttek fel, ahol a legnagyobb nyárban sem lehet megmártózni patakban, folyóban vagy valami tóban.

Az ékszerdoboz Lőcsét sosem érte el a török, és ama regényesített, kétesztendős labanc ostrom sem tett nagyobb kárt benne. Így aztán csak a múló idő ártott neki, de tudjuk, hogy az idő a legkitartóbb ostromló. Nem ismer leállást, fegyverszünetet.

Mentés másként címmel rendezett konferenciát a digitalizációról a Magyar Művészeti Akadémia (MMA). A programot az intézmény akadémikusok életútját és alkotásait digitalizáló projektjének nyitóeseményeként tartották meg a napokban.

Ha évi rendes síelésünk színhelyéül az 1252 méteren fekvő felvidéki Skalka Arénát választanánk, az egyik sportos nap végén nézzünk be a közeli Körmöcbányára is, amelyet északi szomszédaink mostanság Kremnicának hívnak.

Jeles magyarok nagy számban várják a feltámadás harsonaszavát a kolozsvári Házsongárdi temetőben, amelyet sokan bizonyára Áprily Lajos szép versének ösztönzésére keresnek fel.  A Házsongárd Alapítvány több évtizede a temető megmaradásán, magyarnak maradásán munkálkodik.

A Brassótól alig harminc kilométerre fekvő, a nevét mogyorófákkal szegett patakjáról szerző falu erődtemplomának falaiból alig maradt valami, az idő elhordta a köveit, mint ahogy a szorgalmas szászok, no és a kérges tenyerű magyarok is jórészt elfogytak.

Ez itt a Rába völgye, szokta mondogatni az apám, amikor még együtt kerekeztünk le a folyóhoz. És körbemutatott, valahogy úgy, mint aki büszke arra, hogy itt élhet, hogy ez lehet az otthona.