A felvidéki, Trencsén vármegyei Lipszky Jánosról van szó, akinek valami csoda folytán fennmaradt sírját nem könnyű megtalálni a szinte már Trencsén városához nőtt Szedlicsnán. Ottjártunkkor, a többszöri helyi útmutatások során mindig nagy fákat és egy játszóteret emlegettek a segítőkész szlovákok, s valóban, két évszázados hársfa között, egy játszótér szélén ott is volt a jórészt lekopott feliratú kőlap, a későbbiekben ráhelyezett bronz arcmással és a szlovák feliratú bronztáblával. Ez utóbbi kiegészítések még a múlt század második felében készülhettek, hogy

demonstrálják, „Jan Lipski” igazi szlovák tudós volt.

Pedig nem feltétlenül, bár a németül, 1825-ben írott emlékirataihoz készült egy szlovák nyelvű záradék is.

Síremlék a hársfák alatt (a szerző fotója)

 

Az biztos, hogy 1677-ban született a már emlegetett falucskában, ahol apjának, az evangélikus vallású Lipszky Imrének udvarháza és birtokai voltak. Anyját Petteney Borbálának hívták, a fiúcska az alapiskolai tudást minden bizonnyal házitanítóktól szerezte meg. Ezzel indult el 1776-ban a losonci kálvinista líceumba, ahonnan aztán 1778-ban a trencséni piaristák gimnáziumába került át. Végül tanulmányait 1779 és 1782 között a pozsonyi evangélikusok híres líceumában fejezte be, tehát a magyar mellett biztosan beszélt németül és természetesen latinul is. Még Szedlicsnán, gyermekkorában pedig elsajátíthatta a jobbágyok által beszélt szlovák nyelvjárást, hiszen az irodalmi szlovák nyelv megszületésére még azért néhány évtizedet várni kellett.

Az amúgy a hadsereghez való csatlakozáshoz szükséges testsúlyt és magasságot éppen csak elérő fiatalemberből 1784 decemberében mégis huszár lesz az 1733-ban alapított Graeven-huszárezredben. A hadvezetés pedig tudomással bírt természettudományos képzettségéről, így rövidesen csatlakozhatott a II. József által elindított I. katonai felméréshez, amelynek során Sopron, Vas, Zala, Tolna, Baranya és Bács vármegyék térképein, szám szerint 16 lapon dolgozott. 1786-ban ezredét Pestre vezényelték, majd Nyitra vármegyébe helyezik, ahol Pesthez hasonlóan továbbra is térképészeti munkát folytathat.

A Magyar Királyság általános térképének első szelvénye, 1804, rézmetszet (Wikipedia)

 

1787 végén aztán kitör a török háború, az ezred Szlavóniába, harcoló alakulatok közé kerül. Itt, egy utánpótlási szállítmány kísérésénél mutatott bátorságáért és leleményességéért soron kívül káplárrá léptetik elő. Az újpalánkai, a török földsáncok elleni, többszöri roham során mutatott vitézségét azután 1788 decemberében már alhadnagyi ranggal jutalmazza az uralkodó. Lipszky alhadnagy a sikeresnek amúgy nem igazán mondható háború végén Galíciába vonul ezredével, ahol három hosszú és az emlékiratai szerint unalmas esztendőt tölt el garnizoni szolgálattal.

1794 januárjában viszont Lipszky hadnagy urat már a Rajnánál találjuk, a forradalmi Franciaország elleni háborúban. Itt az ezredtulajdonos, báró Vécsey Siegbert veszi maga mellé adjutánsnak a tehetséges huszonnyolc éves tisztet. A franciák elleni háború, no és az újra megkezdett térképészeti munka 1799-ben elhozza számára a kapitányi rangot is. 1797-től 1805-ig, a korábban szerzett tapasztalatait is felhasználva Pesten készül el a Mapa Generalis Regni Hungariae című országtérképe, amelyhez

egy húszezer elemes helységnévtárat is mellékelt.

S ha már Pesten él, 1810-re megrajzolja Ofen, azaz Buda, és „Pesth” várostérképeit is. Mindezen munkálatokhoz elnyeri József nádor támogatását, aki a későbbiekben is figyelemmel kíséri majd pályafutását.

Tabula Generalis Regni Hungariae, Croatiae et Slavoniae, nec non Magni Principatus Transylvaniae (Wikipedia)

 

Ugyanakkor Lipszky János kapitány a kardot sem teszi félre, ott harcol 1805. december 2-án az oroszok melletti szárny lovasságát vezetve az austerlitzi csatában, ahol fejsebet szerez. Ezután már őrnagyként a magyar nemesi felkelés irányításához vezénylik Budára, de a pozsonyi béke után már a fiatal tisztek és kadétok oktatásával foglalkozik. Az újabb francia hadjárat során, 1809 tavaszán ismét a nemesi felkeléshez kerül, május elején

alezredesi rangot kap, és József nádor mellett szolgálhat.

A június 14-i győri csata után jelentést készít a csatatérről, összeszedeti az elhagyott fegyvereket, eltemetteti a halottakat. Néhány nap múlva I. Ferenc császár és magyar király Tatán fogadja és invitálja meg ebédre. A menekülő, megszeppent uralkodótól feladatot is kap, a Duna melletti, erődítésre alkalmas helyek felmérését kell elvégeznie.

Bronzportré a síremléken (a szerző fotója)

 

1809. október 5-én a József-huszárok ezredesének nevezik ki, de az ezred tényleges vezetését és a hőn áhított Mária Terézia-rendet már nem kapja meg. Talán ezért is adja be 48 évesen nyugdíjaztatási kérelmét, amiben betegeskedésére, látásának és emlékezetének a megromlására hivatkozik. 1813. január elsejétől, évi 1200 ezüstforinttal nyugállományba is kerül, ezután fürdőkúrákat vesz, majd huszonnyolc esztendő után hazatér szűkebb pátriájába. Praznócon találja meg hetvenöt éves atyját, aki még két kiskorú gyermeket tart el a hajdani birtok töredékének jövedelméből. Az obsitos ezredes, miután rendbe tette a praznóci birtok ügyeit, azt zálogba adva, apjával Szedlicsnára költözik.

Visszavásárolja, majd 1820-ban tizenháromezer forinton újjáépíti az egykori családi kúriát,

majd harminchétezer forintot költ a hajdani birtokok visszaszerzésére is.

Ezután a visszaemlékezések szerint nyugodt, zárkózott életet élt, a gazdálkodást intézte és térképeit javítgatta. Mivel sosem nősült meg, törvényes örököse sem született. Ezért 1826 elején kelt végrendeletében húgának fiára és még két nőrokonra hagy mindent. Itt intézkedik a temetéséről is, azt kívánja, hogy sírját a családi kúria kertjében ássák meg, és csak egyszerű kőlappal fedjék azt le. A halál tizenhárom napos „forró betegség” után, 1826. május 2-án jön el érte, és valóban, a most is álló két, immár hatalmas hárs közé ássák meg a sírját.