Még az is lehet, hogy elegük lett a sógorok szabályozott, takarékos világából (talán még mindig vezetik az egy főre jutó megtakarításokban a világversenyt), és egy kis lazulást, könnyedséget kerestek, valami olyat, amire a magyar ember mindig képes. Azt hallottam valahol, hogy

az ötvenes-hatvanas években, a kommunista diktatúra megszilárdulásának idején döntöttek a távozás mellett.

Hja, akkoriban a magyarok is sokan az emigráció keserű kenyerét választották, hogy ne kelljen a később mindenhová jutó virsliujjú párttitkárokkal egy levegőt szívniuk. 1956 novemberétől tavaszig távozott legalább kétszázezer jó magyar, de itt, a Rába völgyében előtte és utána is sokan elmentek; még az igazi vasfüggöny, hivatalos nevén az SZ–100-as, nyomsávból és elektromos riasztókerítésből álló rendszer sem fogott ki rajtuk.

A rendszerváltás után a menekülők egy része, meg a hollók is visszatértek. Először arra gondoltam, bizonyára csak alkalmi látogatók lehetnek, hogy aztán némi portyázás után visszatérjenek Nyugatra, bejáratott fészkelőhelyeikre. A holló az északi félteke lakója, és repedt fazék hangja ellenére

rendszertanilag az énekesmadarak közé sorolandó.

Közülük is ő a legnagyobb testtel bíró, és minden madarak között neki van a legnagyobb agytérfogata, ami talán magyarázza is ezt a harminc-negyven éves, önként vállalt távollétet. És azt is, hogy rabságban tartva beszélni szokták tanítani, meg bizonyos eszközhasználatot igénylő feladatokat is meg tud oldani.

Igaz, a varjak is eljutottak Óbudán, a Dunánál addig, hogy csőrükkel kiveszik a víz széléből a kagylót, majd jó magasról az aszfaltra ejtik, egészen addig, míg a háza darabokra nem törik. A holló félelmetes csőrétől a farka végéig vagy hatvanöt centiméter hosszú, szárnyának fesztávja pedig másfél méteres is lehet. Ezzel produkálja azt a jellegzetes, suhogó hanghatást, amely a Rába-parti nagy csendben már messziről, félreérthetetlenül jelzi közeledtét.

Szárnyának fesztávja másfél méteres is lehet (fotó: Juan Lacruz/Wikimedia Commons)

 

Másfél kilogrammos testtömegével ugyan nem tartozik a nehézsúlyú madarak közé, de a hazai légtérben sokat tartózkodó szárnyas jószágok közül nem is nagyon találunk olyat, amelyik lényegesen nehezebb lenne nála. (Most itt nem a hajdani gasztonyi libákra gondolok, amelyeket még gyerekként láttam egyszer-kétszer valamitől megriadva szárnyra kelni, és esetlen, földközeli repüléssel pánikszerűen menekülni. De nem is a hattyúkra, akik idejük nagyobbik részét a vízen töltik, sokszor éppen szunyókálva.)

A hollók, ezt mostanság a Rába partján estéről estére látom,

valósággal uralják a légteret, igazi légi akrobaták.

Az ornitológusok szerint ilyenkor a fiatal hímek udvarolnak egy életre kiválasztott párjuknak, de én inkább úgy hiszem, hogy sokszor már csak a maguk szórakoztatására, esetleg az asszony bosszantására vetik be kivételes repülési tudományukat.
Mert láttam olyat is, hogy e produkciót a szerető hitves egy gyors csőrcsapással díjazta, ami nem éppen a szerelem jele. Viszont az élethosszig tartó párkapcsolatot komoly dolognak kell tartanunk, különösen a mai világban, amikor minden második házasság válással végződik.

A hollók pedig minimum tíz-tizenöt évet élnek le együtt, ennyi ugyanis az élettartamuk

a leírások szerint. Az tehát csak mese, hogy száz esztendeig is élhetnek, pedig amúgy jól hangzik.

Felénk a költési és a fiókanevelési időszakon kívül azzal telik a napjuk, hogy reggel, kora délelőtt elhagyják az amúgy keményen, harciasan megvédett területüket, elrepülnek élelem után, vagy csak egyszerűen világot látni. Mert nem kell ám mindig ennivaló után kajtatniuk, hiszen a holló is raktározó fajta, elrejt magának táplálékot, ezt-azt, amire aztán párjával együtt visszajárnak. Sőt, az is előfordul, hogy más fajtársuk raktárait is kifosztják, ebből a szempontból cseppet sem gátlásosak. A holló táplálkozását nézve sem egy választékos fajta. Megeszik mindent, amiben némi tápérték van. Eszik magvakat, gyümölcsöt, kisebb állatokat, de az emésztetlen tartalom miatt állati ürüléket és dögöt is. Utóbbira sokszor meghívja társait, máskor azonban elrejti azt is.

Túllépett a Rába völgyén, a Pilisben, a Kő-hegy déli szikláin is jól érzi magát (fotó: Krómer István)

 

A táplálék szállítására ügyesen használja tekintélyes, vaskos csőre mellett jelentéktelenebb, satnyább lábát is. Egyszer késő ősszel, amikor jó szokásomhoz híven a pecabot helyett a gondolataimra figyeltem a Rába partján, egyszer csak pont felettem húzott át egy pár az őrségi dombok, a fészkelőhelyet adó nagy erdők felé. Elég alacsonyan repültek, és velem együtt annyira meg is lepődtek, hogy egyikük a karmai közt szorongatott, érett kukoricacsövet hirtelen elejtette. Az egész olyan volt, mintha egy Stuka, egy Junkers 87-es hajtott volna végre támadást ellenem, és valóban,

kis híja volt, hogy el nem talált a kukoricájával a fekete tollú koma.

A méretes kukoricacső talán két méterre előttem csobbant a folyóba.

Jól elvagyok én ezekkel a hollókkal. Nemrégen ideiglenes tartózkodási helyemen, Óbudán is láttam egy párat belőlük. Végül is, miért ne léphettek volna túl a Rába völgyén, hiszen abból a négy, esetleg hat tojásból kikelő, és együttesen felnevelt fiókák fél év után már önálló életet élnek. Előbb még együtt bandáznak, lányok és fiúk vegyesen, majd pedig szépen sorban mindenki a párjára lel. Hogy aztán együtt induljanak el az élet rögös útján, egymásra támaszkodva mindvégig. Mert például amíg a tojó három hétig ül a tojásain, addig a hím hordja neki az élelmet.

V. László király oroszlánnal bővített címert adományozott Hunyadi Jánosnak besztercei örökös ispáni kinevezése alkalmából (Wikipédia)

 

Biztos, hogy holló a hollónak nem vájja ki a szemét, nem képes ilyen elvetemültségre. Hogy mégis közmondás lett a dologból, ráadásul nem is éppen jó végkicsengésű, arról nem igazán tehetnek. A fehér, albínó holló pedig igazán ritka, különleges szerzet lehet, én még sosem láttam ilyet a Rába vagy a szülőfalum, Gasztony felett. Nem véletlen, hogy a Hunyadiak hollója is mindig fekete a címereken és más ábrázolásokon. Az is igaz, hogy

a mi Mátyás királyunk volt az, aki az egész akkor ismert világban híressé tette ezt a szép madarat.

Amelynek első példányait a csíkszeredai vár egyik kiállításán láttam először, kitömve. Ez első erdélyi utam során történt, 1986-ot írtunk akkor, és messze volt még a rendszerváltás. Amikor a kommunisták elmentek, a hollók pedig visszajöttek.

 

Nyitókép: A fiatal hollók együtt bandáznak (fotó: Sigurður Atlason/Wikimedia Commons)