Különösen az őszi esték jutnak eszembe mostanság, amikor egyre rövidebbek voltak a nappalok, hamarabb sötétedett. A közvilágítást csak később kapcsolták be, így az esti homály minden ellenállás nélkül leszállhatott a falura. A nap valahol a tiszta időben a határból is látszó osztrák hegyek mögött tért nyugovóra, igazi „napszentületes” kora estékre emlékezem. Bár ezt a szép, szívhez szóló szóösszetételt még nem ismerhettük akkoriban, erdélyi, pláne csángó testvéreinkről hallani sem lehetett, hála pártunknak és államunknak és a jaltai megállapodásnak.
A régi, őszi esték amúgy is olyan elcsendesülősek voltak Gasztonyban. Az emberek, különösen az idősek már korán behúzódtak házaikba, ha már hűvösebbre fordult, egy-két öl fával a sparhertbe is begyújtottak. Amúgy is meg kellett melegíteni a vacsorát, vagy a mosakodáshoz, mosogatáshoz a tűzhely szélén nagy, füles bádogfazekakban tartott kútvizet.
A sparhertbe is begyújtottak (Fortepan, adományozó: Mészáros Zoltán)
Jó néhányan, akik a nap javát városon, a főállásukban töltötték, ilyenkor látták el, „ganajozták ki” az állatokat. Már villanyfénynél elindult egy-két szecskavágó vagy daráló is, hogy legyen mit etetni az állománnyal az elkövetkező napokban. A tehenek már rég hazaértek a falu alatti, a patakon túli közös legelőről, befejeződött a fejés, és a mindig tiszta pelenkán át leszűrt tej már ott hűlt a tejcsarnokban. Várta a „tejesautót”, hogy a téeszben, géppel lefejt, aztán egy pótkocsira felrakott hatalmas tartályban ugyancsak ide szállított tejjel együtt elvigyék városra.
Traktor tolta be minden este a pótkocsit a csarnok nehezen megközelíthető bejárata elé, a traktoristát próbáló feladatot sokáig Baka Béla bácsira bízta a téesz vezetése. Akit
természetesen nem is Bakának hívtak, azt az előnevet a falu akasztotta rá, már talán az apjára is.
Ő, gyermekkorom egyik legjobb traktorosa pedig csak vitte tovább, ahogy most a lánya is viseli.
Befejeződött a fejés... (Fortepan, adományozó: Korbuly)
Elcsendesült már a falu, véget ért a munka, így aki akart, oda tudott érni az esti misére. Hogy aztán az Apátúron és rajtunk, ministránsokon kívül férfiember nem nagyon jelent meg ilyenkor az Isten házánál, az Gasztonyban már régóta szokásban volt. Nálunk
csak a húsvét előtti lelkigyakorlatok idején jött el néhány férfiember,
hogy meghallgassa, miről is beszél a sokszor messziről hozzánk érkező pap. A gasztonyi templomjárók gerincét akkoriban (is) a hagyományosan feketében járó özvegyek adták, de a sok fekete nagykendőt, az élet terhe alatt meghajlott hátakat azért fiatalabb asszonyok kabátkái is színesítették még.
A templomjárók gerincét a feketében járó özvegyek adták (Fortepan Album 018)
De mi Kóczán Zolival és a hozzánk csatlakozó társakkal többnyire megelőztünk a templomhoz való érkezésben mindenkit. A szüleink nem is sejtették, miért is igyekezünk annyira arra az esti misére. Talán nem is szúrt szemet nekik, hiszen, ha tehettük, az iskola után is saját útjainkat jártuk, csak a közös munkákban, mondjuk az estébe hajló őszi betakarítás idején voltunk a szülőkkel együtt. Különben ezer más dolgunk volt, amelyek közül bizony a tanulás, a leckék elkészítése nem tartozott a legfontosabbak közé.
Megérkezvén tehát a még bezárt, üres templomhoz, megkezdtük a bújócskát, mint sokáig a legkedveltebb játékunkat. Az alig észrevehető dombon, a Váradi-kastéllyal (a falu valamiért utolsó, 1945 utáni tulajdonosáról, egy tehetős mozdonyvezetőről nevezte el a Hertelendy família által emelt klasszicista épületet, amelynek elődjében Széll Kálmán is született) szemben lévő templom körül megmaradt az egykori, tágas cinterem, csak az óvoda játszóterének hasítottak ki egy darabot belőle.
A gasztonyi kastély (Wikipédia)
Akkoriban voltak itt mindenféle fák, hamis ciprusok, óriási hársak, korai almák, még talán szilva is. Mind-mind ideális búvóhely egészen addig, míg fel nem kapcsolták a templomban a villanyokat, és a nagy, barokkos, déli ablakokon kiáramló fény meg nem világította a terepet. De erre a fényárra a mise kezdete, a beharangozás előtt lehetett csak számítani, mert szegény volt az egyházközség is, takarékoskodni kellett az árammal.
Volt aztán ennek a bújócskának egy modernebb, zseblámpás verziója is. Az Elzett gyártotta akkoriban azokat a gyorsan rozsdásodó, kék fejű, krómozott zseblámpákat, amelyekbe „góliát” elemeket kellett tenni. Nos, mi ilyeneket könyörögtünk ki a szüleinktől, így már a cintermi részen túl is terjedhetett a bújócska. Célterület lett az óvoda játszótere, az akkor még működő alsó tagozat különösen papírgyűjtések idején izgalmas faháza, de a mögötte húzódó, a falu feletti erdőről lezúduló vizet a patakba szállító Nagyárok is. Ennek környezete már akkoriban is gazos volt, így itt igazán el lehetett bújni még a zseblámpák elől is. Csak hát a templom volt már viszonylag messze, így aztán az első harangkondulásra nagyon kellett szaladni, hogy sokszor bogáncsosan, sárosan magunkra kapjuk a ministránsruhát, és megkezdődjön a szolgálat.
Gasztony, római katolikus templom (fotó: Terbócs Attila/Wikipédia)
Telente, vagy ha esett, a sekrestyében játszottunk bújócskát. Miközben odakint, a templomhajó padjaiban gyűltek az asszonyok, a hunyó kiment az ajtó elé, mi pedig lekapcsoltuk a villanyt és próbáltunk a csehsüveg boltozatos helyiségben jól elbújni. Aztán résen kellett lenni, mert ha nem volt éppen a bűneit megvallani szándékozó lélek a gyóntatószék előtt, az Apátúr hamarabb indult el beöltözni, és bizony ott talált minket, hűséges segítőit a sötétben elbújva.
Sekrestyei játékaink vadabb, nem kis zajjal járó fejezete volt a párnacsata. Gasztonyban a vasárnapi mise alatt a sekrestye hagyományosan a férfiak tartózkodási helyének számított, így a hosszú padra és a székekre is hoztak párnákat, amelyekkel remekül lehetett egymást csépelni. A szivaccsal gyárilag töltött, négyzetes alakúak voltak a pajzsok, míg a tollal házilag tömöttekkel, azokat az egyik sarkuknál jól megfogva csépeltük egymást, sokszor hárman, négyen is.
Egészen addig tartott a mindenki mindenki elleni harc, míg az ezzel járó zajt a mindig a jobbról az első padban ülő „Nővér”, Gosztonyi Mária (rendjének feloszlatása után lett az Apátúr házvezetőnője, vele tartott Gasztonyba is) meg nem elégelte, és a sekrestyébe penderülve, nagy mérgesen ránk nem pirított. Mi pedig megszeppentünk, mert
a Nővérnek igen nagy tekintélye volt, talán még maga az Apátúr is tartott tőle.
Pedig ő nagy tudású és tekintélyű, finom papi ember volt, ha olykor meg is verte a szószéket a gasztonyiak bűneit ostorozva. Ilyenkor aztán behúzta kicsit mindenki a nyakát, mert ráfért a korholás a falu népére akkoriban is.
Nyitókép: Fortepan, adományozó: Kereki Sándor
