A hetvenes évek elején, amikor öt-hatéves gyerek lehettem, voltak még igazi telek. Legkorábbi emlékeimben volt egy olyan tél is, amikor
úgy közlekedtem a nálam jócskán magasabb hófalak között, mint valami labirintusban.
Nagy, tartós havazás lehetett, hiszen ezek a falak attól nőttek olyan nagyra, hogy reggelről reggelre el lett lapátolva a hó azokról az utakról, amelyeken meg lehetett közelíteni az utcakaput, a pajtát, az istállót, a kutat, a szalmakazlat és a trágyadombot.
Hajnali elfoglaltság volt a hólapátolás, édesapám szokta elvégezni még a fél 6-kor induló munkásbusz előtt, hogy meg tudja közelíteni etetés, itatás céljából az állatállományt. A kutat, amiből tízliteres vödrökben a víz a tehenek elé került, még kalandos életű, Amerikát is megjárt apai nagyapám, Pálffy Ignác ásta ki, és rakta ki téglával körbe-körbe, egészen a fenekéig. Jól elvégzett munka volt, hiszen még most is szolgál ez a kút, a vize is iható, legalábbis nekem, aki ezen a vízen nőttem fel.
Voltak még igazi telek (Fortepan, adományozó: Gábor Viktor)
Érdekes az is, hogy
ez volt a falu és a környék egyetlen gémeskútja, apám szerint minden alkatrészét Náci nagypapa faragta
a két háború között. Mégpedig azokból a tölgyekből, amelyeket a „széltől” is óvott saját erdejéből vágott ki. (Nagynéném sokat emlegette, hogy nem a legszebb tetőfa alapanyagot kapta apjától innen, amikor a házukat építeni kezdték.)
Máig rejtély, s már az is marad, hogy milyen vidéken látta meg Ignác papa azt a gémeskutat, amit lemásolt, pontosabban kibárdolt szépen. Mert az biztos, hogy az Alföldön nem járt, legfeljebb átutazóban, amikor 1915-ben elindították a császári és királyi szombathelyi 83-as gyalogezred katonájaként a keleti frontra. Mindenesetre a nagyapa kútja egy tuskójával a földbe ásott, később itt be is betonozott, szimmetrikusra faragott, villás elágazású, vastagabb tölgyből és az erdő sűrűjében nőtt, nyurga rokonából állt össze. Az előző volt az ágasfa, utóbbi pedig a gém, ami aztán az idők folyamán ívesre hajlott a sok munka miatt.
Rejtély, milyen vidéken látta meg Ignác papa a gémeskutat (Fortepan, adományozó: Boda Balázs)
Ott feküdt a régi kút kávájához dobva az egyik rábai öntésről szekéren az udvarba hozott, gömbölyűre koptatott terméskő (biztos jó lesz majd valamire…), amely azután apám vasárnapi húslevesébe került. Ahhoz túl nagy volt ez a kődarab, hogy a kerítésoszlopnak szánt betonba keverjék, s mérete miatt arra is alkalmatlan volt, hogy társaival együtt az udvaron legyen elterítve. Mert akkoriban folyamatosan kaviccsal kellett tölteni az udvarnak azt a „postaútnál” alacsonyabban fekvő részét, ahol a szekér kijárt, különben az esős őszökön áldatlan állapotokat hoztak volna létre itt a megvasalt, keskeny szekérkerekek.
Kavics a rábai öntésen (a szerző fotója)
Két mondatot a Gasztonyon átkanyargó „postaút” is megér. Ez még a „sötét” középkorban alakult ki a Rába völgyében, az akkori megyeszékhely Vasvárt és Körmendet kötötte össze a mai határtól hetven kilométerre lévő Gráccal. A családi hagyomány szerint
ezen a postaúton érkezett meg az 1700-as évek második felében a faluba az első Pálffy.
Az egyik változat szerint katonai futárként (máshol szekerező kereskedőként), hogy aztán az egyik közkútnál megálljon, hogy a szomját oltsa. Még az is megvan a falutörténetben, hogy ez egy olyan kút volt, ahol „grádicson”, falépcsőn kellett lemenni a vízhez.
Vasvár központja, középen a domonkos templom (Fortepan)
No, ezen a grádicson ért fel éppen egy gyönyörű lány a tele kancsójával, amikor ez az ős Pálffy szomjasan leugrott ott a lováról (szekeréről), és vizet kért tőle. Aztán a folytatást talán nem is kell elmesélnem, hősünk számára rövidesen véget ért a futárkodás vagy éppen a kereskedés. Megállapodott a faluban, a leszármazottak meg szépen gyarapodtak és sokasodtak, a família mások mellett a hely egyik
tekintélyes, kisnemesi családjává nőtte ki magát.
A Pálffyak házai aztán egymás mellett, a falu központi részén állottak még a múlt század elején is. Közülük a templom felé eső legszélső az, ahol az a bizonyos gémeskút működött vagy fél évszázadon át, az, ahol én is felnőttem. És ahova manapság is visszajárok.
De hogyan is került bele az a rábai terméskő apám vasárnapi húslevesébe, egyenesen a levessel teli porcelántányérba, két darabra törve azt? Mivel hideg téli vasárnap volt, az biztos, hogy nem a nagy, nyitott, kétszárnyú konyhaablakon repült be! Ezzel szemben állt a családi asztal, az ablakra néző asztalfőn édesapám helyével. Mint mondtam, épp vasárnap volt, én pedig úgy gondoltam, hogy mielőtt, a többszöri sürgetésnek engedelmeskedve, bemennék ebédelni, még azt a követ áthajítom a ház tetején.
Most sem tudom, mi vitt rá erre, mert én kicsi voltam, a kő meg méretes, a tető gerince pedig elég magasan volt. Mindenesetre megpróbáltam a lehetetlent, a végeredmény meg már ismert. Nem volt idő aztán nagyon a felelősségre vonásra, a téli hideg miatt azonnal vinni kellett a két ablakszárnyat a Kuruc utcába, Gyula bácsihoz. Neki is állt rögtön a mester, a gasztonyi asztalosok, bognárok közül ő foglalkozott leginkább üvegezéssel. Mert több fával foglalkozó mesterember is élt még gyerekkoromban a faluban, kőművesből pedig még ennél is több volt, de ez már egy másik történet.
Nyitókép: Pixabay
