Lehet mégis valami a globális fölmelegedésben, hiszen a hetvenes években még kemény novemberek voltak. Mindenki azon igyekezett a faluban, hogy addigra mindent, ami meg tudott volna fagyni, betakarítson a földekről, konyhakertekből. Utóbbiak sarkában maradt csak némi élet, itt növekedtek mindenszentekre a szép, fehér krizantémok. Ezek sokszor már október elején hajlékot kaptak, a férfiak feladata volt, hogy vékony deszkákból, „lécszélekből” sátrat eszkábáljanak föléjük. Amit aztán elhasználódott ágyneműkkel, terítőkkel fedtek le éjszakára azokban az időkben, amikor a nejlon még nem terjedt el.
Hja, azok voltak a boldog idők,
a falusi portákon, háztartásokban nem is gyűlt szemét, mindennek megvolt a helye, értelme és dolga.
Az első ilyen eldobós „fecskék” a zacskós tejek, kakaók csomagolásai voltak. A kefirek, tejfölök dobozainak még találtak helyet az ökoszisztémában. Ezekben, ahogy az még manapság is elő-előfordul, palántákat neveltek. Az is igaz, hogy a gondosabbak, spórolósabbak a tejeszacskókat is elmosták, és csomagoltak beléjük ezt-azt. Például ajándék babot vagy mákot, míg mi, gyerekek a legelőn gombát gyűjtöttünk beléjük.
Kulcsos korcsolya (Fortepan, adományozók: Sütő András örökösei)
Az október végi, novemberi fagyokkal a kertek alatt vagy a falu határában megjelenő hatalmas jégmezőket korcsolyázásra használtuk, miután „kulcsos” korcsolyája a legtöbb férfigyereknek volt a faluban. Ezeket a bőrtalpú bakancsokra kellett felrakni (a legjobb közülük a Botond márkájú, a Bonyhádi Cipőgyár terméke volt) úgy, hogy a saroknál, s a talp legszélesebb részén egy-egy csavarmenetes tengelyen lévő fül szorította a korcsolyát a bakancs talpához. Ezért is kellett bőrtalpú lábbeli, mert a gumi vagy műanyag deformálódott, így a füleket nem is lehetett rászorítani a cipőtalpra. Ez pedig „korcsolyakulccsal” történt, amit a trehányabbak mindig elveszítettek, így aztán a szezonális jégkorongmérkőzések előtt másoknál kellett kuncsorogniuk, hogy felrakhassák a korcsolyájukat.
Mert akkoriban mi
napestig tartó meccseket játszottunk ezeken az Isten adta jégmezőkön. A hokihoz szükséges sporteszközökért sem mentünk városra,
amúgy sem lehetett volna Körmenden vagy Gotthárdon ütőt vagy korongot kapni. Volt, aki megpróbált deszkából ütőt faragni magának úgy, hogy a nyélre szegekkel, csavarokkal rögzítette az alsó, szélesebb ütőrészt. De ezek a tákolmányok nem bizonyultak valami tartósnak, különösen a természet adta hokiütőkkel összehasonlítva. Ez utóbbiak a bokrosokban „teremtek”: egy-egy a törzsből vagy vastag ágból kinövő, hosszú és egyenes hajtás adta az alapanyagot. Ezt fűrésszel levágtuk, majd az alsó ütőrészt, avagy szaknyelven: a tollat laposra faragtuk. De volt, aki nem vesződött ilyesmivel, hanem a közeli bokorban metszett a zsebkésével egy alkalmasnak látszó botot, és azzal kergette a korongot, ami természetesen megint csak nem sportboltból érkezett, hanem legtöbbször egyszerűen egy májkrémes dobozt neveztünk ki erre a célra.
A gyorsan rövidülő novemberi délutánokon tanulásra kevesen pazarolták a drága gyermekkori időt (Fortepan, adományozó: Bauer Sándor)
Májkrémet a gasztonyi vegyesboltban is lehetett kapni, volt a zöld és a piros feliratos. Korongnak mindkettő egyformán jó volt, csak az volt a baj, hogy a kemény összecsapásokban hamar össze-vissza horpadtak, lapultak. Így hát vittünk magunkkal tartalékot is. (Nyaranta ezeket a dobozokat a pecázásnál használt giliszták tárolására is bevetettük, de erről majd máskor mesélek.)
A mérkőzések a tanítás és a gyorsan bekapott ebéd után rögtön megkezdődtek, mert egyre rövidültek a nappalok. Tanulásra így nem is nagyon maradt idő, de ahogy most visszagondolok, a csapatokból elég kevesen voltak olyanok, akik ilyen „jábavalóságokra” (hiábavalóság „gasztonyiul”) pazarolták volna a drága gyermekkori időt. Így aztán kergettük a korongot sötétedésig.
Nem válogattunk, bevettünk olyanokat is a csapatokba, akiknek még nem volt korcsolyája.
Kapusnak egészen jók voltak, de támadásban, védekezésben már kevés hasznukat vettük, mert korcsolyával a lábunkon könnyedén elszáguldottunk mellettük.
Bíró persze nem volt, de pontosan kijelölt pálya sem. A két kapu között, a befagyott tócsa szélességében folyt a játék, csak mögöttük, az alapvonalon túl volt „kint”.
Sokat és hatalmasakat estünk, hiszen a pálya olykor tele volt befagyott fűcsomókkal,
ráadásul senki sem tanított bennünket korcsolyázni, fékezni, kanyarodni, megállni. Így a nyáron állandóan sebes térdünk télen folyton kék-zöld volt az esések miatt. No és a fejünket is gyakran bevertük; sisakunk persze nem volt, a pomponos kötött sapkák alig tompítottak valamit az ütéseken. Így voltam ezzel én is addig, ameddig a padláson, a sok régi ruha között egyszer találtam egy vastag barna posztóból készült, „usánkához” hasonlító, báránybőrrel bélelt sapkát. Senki sem tudta már, hogy kerülhetett a házhoz, elég formátlan volt, cikiztek is érte a többiek, de ezután legalább nem koppant akkorákat a fejem a jégen.
Aztán karácsonyra megjöttek a városi rokonok, s értesülvén a jégtengereken zajló, féktelen mérkőzésekről, csupa jóindulatból hoztak nekem egy DRACO típusú csehszlovák ütőt, meg hozzá egy bakelitkorongot is. És ettől kezdve a többiek ferde szemmel néztek rám.
Az új korong meg, ha eltalált valakit, az hosszasan jajgatott,
így aztán hamarosan bevertem a pajtában a falba két szeget. Ezekre került a pirosra festett nyelű, gyári ütő, rá pedig a korong. Az előbbi még mindig ott van, a korong már rég elgurult, talán meg sem állt azokig a gyerekkori jégmezőkig.
Nyitókép: Fortepan, adományozó: Péterffy István
