„Kerestem az utat, sirattam a tájat, / a patakot, a poros utcát, a nádast, / a cserszagú erdőt, mindent, / de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, / hogy közben – megtaláltam a Hazámat.” – Százhuszonöt évvel ezelőtt született e sorok írója, a Teremtő, a teremtett világ és benne az ember harmóniáját kereső Fekete István.

XXXX

Mi történt nagy mesélőnkkel – és mi maradt belőle, hogyan őrzik, tartják elevenen emlékét szülővárosában? Vanya Péter kalauzolja a szerzőt a nevezetes helyszínekre.

XXXX

A sárospataki Rákóczi Múzeum idén fennállásának hetvenötödik évfordulóját ünnepli, amit nagyszabású eseménysorozattal tesz emlékezetessé.

Kivételes érzékenységgel fordult a világ felé. Képzelőereje életre keltette a látszólag élettelent, munkájában nem csupán arcot adott a tájnak, hanem bevezetett erdők sosem látott sűrűjébe. Összefonta kezünket egy szörnnyel, akivel utoljára egészen kicsi gyermekként volt szerencsénk találkozni. A szörnytől ugyanis nem kell félni, hiszen ahogy a kiállítás címe is cseng: Minden szépből van.

Könnyen lehet, hogy a nagy mesemondó regényein keresztül önnön élettörténetébe is beleírt egy kalandos epizódot, amelynek valóságmagvát nem találja az egykori forrásokat vizsgáló történész. Kapott vagy sem komáromi menlevelet Jókai Mór, az bizonyos, hogy a becsületes tardonaiak megőrizték ottlétének titkát.

Nevéhez fűződik az első, a görög eredetiből kiinduló teljes magyar Újszövetség-fordítás, vele kezdődik a magyar értekező próza, s az első magyar nyelvtan szerkesztőjeként a magyar nyelvművelés megalapítója. Sylvester János mindemellett az időmértékes verselés magyar úttörője is.

Azt tapasztalom, hogy eddig külön kezelt sorozataim lassan kezdenek összefolyni: a The cleaner I. képem például egyszerre illeszkedik a munkásréteggel foglalkozó és a klímaszorongásra reflektáló sorozatomba, és ahogyan a korábbi képeimnél már megszokhattuk, ez is kollázsból született.

Nem, annyira szegények azért nem voltunk, hogy mint a mesében, követ főzzön édesanyám a nagy piros levesesfazékban. Gyerekkoromban, ha néha lesütött húsból is, de minden vasárnap volt húsleves. A kamrában meg hegyekben állt a krumpli, a hideg teleken fűteni is kellett, nehogy megfagyjon.

„Kerestem az utat, sirattam a tájat, / a patakot, a poros utcát, a nádast, / a cserszagú erdőt, mindent, / de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, / hogy közben – megtaláltam a Hazámat.” – Százhuszonöt évvel ezelőtt született a Teremtő, a teremtett világ és benne az ember harmóniáját kereső Fekete István, e sorok írója.

Impresszionistaként indult, realista festőként vált híressé. Nélküle nem teljesedhetett volna ki az impresszionizmus, műgyűjteménye nélkül aligha beszélhetnénk a mozgalomról. A párizsi Musée d’Orsay most Gustave Caillebotte szokatlan férfiábrázolásainak szentelt kiállítást.