Magam az esti levegőcserét kedvelem, talán azért, mert könnyebben fekszem le későn, mint kelek korán. Tehát este fél tíz körül becsuktam az ablakot. Ha megvettem és felszereltem volna azt a szúnyoghálót, amit napokkal korábban kinéztem egy barkácsáruház honlapján, akár egész éjszakára is nyitva maradhatna – beosonó tolvajoktól nem kell tartanom, a hetedik emeleten legfeljebb akkor jutnának be, ha szárnyuk lenne.

Azonban minden elővigyázatosságom ellenére egy kicsit elkéstem. Amint az ablakkilincsre tettem a kezem, idetévedt egy légy. Nagy, súlyos darab, nem az a kis huncut konyhai fajta. Komoly példány, öntudatos zúgással, mint amilyeneket a sci-fi filmekben küldenek ki ilyen-olyan ügynökségtől, hogy ellenőrizze, mi a helyzet ellenfélék portáján.

Próbáltam elkapni. Nem papuccsal, az túl kiszámítható lett volna. Egy izzadságszagú pólóval támadtam, amelyet a délutáni bringázás után hajítottam le magamról. Illatcsapda, mondhatni. Közben le-fel kapcsolgattam a világítást a különböző helyiségekben: nagyapám tanította, hogy a légy a fényre megy. Most is látom magam előtt, amint elemlámpája fényével köröket rajzol az ereszdeszkára. Ha valaki képes fényekkel irányítani egy rovart, az már majdnem mágus. Mágus nyilván nem voltam, csupán fáradt és bosszús.

Persze a furfangos rovar mindig gyorsabb volt nálam. Olyan érzésem támadt, hogy kinevet, mint azt a bohócot szokás, aki egy szekrényt próbál eltalálni egy labdával, de nem sikerül neki. Egy pillanatban még az is felmerült bennem, hogy belecsapódik a sörömbe – de csak megkerülte, akár egy jól képzett vadászpilóta, aki demonstrálja, mit nem fog megtenni.

Egy idő után feladtam – éjszaka bizonyára aludni fog, nem a fejem körül röpködni. Kell az a szúnyogháló. Visszaültem a képernyő elé, tovább nézni a filmet. Szinte megfeledkeztem a légyről.

És akkor megszólalt… a gitárom. Egy alsó E. Pontosan, tisztán. Nem véletlen zörej, nem bútorrecsegés, hanem egy határozott hang – egy húr pendülése.

Megmerevedtem. A hang is. Aztán megláttam a legyet. A húron ült, és – gondolom: elégedetten – dörzsölgette egymáshoz a lábait.

A gitár a könyvszekrény tetején pihent. Évek óta nem nyúltam hozzá, csak a por játszott rajta, hangtalanul. Most viszont a légy telepedett rá – pontosan a legfelső húrra. Egyetlenegyet pengetett, de azt teljes légysúlyával. Olyan volt, mint egy felütés, valaminek a kezdete.

Előszedtem egy dezodort, még valami promóciós csomagban kaptam évekkel ezelőtt. Olyan borzalmas az illata, hogy soha nem használtam. De ez most párbaj volt. Lefújtam. Hatott. Elcsendesült. A gitárhúr is. Az immár illatos párát az ablakpárkányra tettem, hadd meneküljön.

Megpengettem a gitárt. Újrahangoltam. Használni kellene, bizony. Ha már valaki repülő üzenetet küldött, hogy végre leporoljam.