Számára az igazi felszabadulás évei voltak azok az évek, a jelen pedig a várakozásé. „Világméretű változás előtt állunk, és senki nem tudhatja, hogy mi lesz. A magyaroknak itt, Európa közepén nagyon meg fog változni a szerepe, de reméljük, hogy szélárnyékban megmaradunk” – fogalmazott az író, hozzátéve, hogy a világ sohasem volt a maihoz fogható helyzetben.

•Amikor felhívtam, felfigyelt az Országút címre. Milyen asszociációkat hív elő Önből az országút?

A csavargások időszakát juttatja eszembe, amikor először jártam ki országutakra stoppolni.

Huszonéves korom időszaka ez, amiről jórészt a jelenleg íródó könyvem is szól,

egyelőre Egyetemeim munkacím alatt.

•Gondolom, sokan felteszik a kérdést, hol tart a Magyar Copperfield folytatásával, amely a tizennyolc éves kora utáni időszakot mondja el… Szorít a határidő?

Pár éve bekaptam egy nagyon kemény vírust, ami nem először fordult elő velem. A könyv ezért is csúszott az eredeti tervemhez képest. Nemrég pedig a bal bordáimat törtem el a Balatonnál, ahol nincs korlát. A két kezemben volt valami cucc, és úgy estem el, hogy négy bordám eltörött. Az orvos megmondta a pontos dátumot, amikor össze fog forrni, és épp aznap nyom nélkül meggyógyult. Ezek a vázproblémák nagyon érdekesek.

A könyvnek nincs határideje, de mindenkinek a tekintetében azt a kérdést látom: „Mikor írod már meg?” Mondhatom, hogy megint az irodalom hozott ki a bajból, az emlékek folyamatosan jöttek elő írás közben. Régóta készülök erre a könyvre, nagy halom jegyzetet gyűjtöttem össze. Elővettem ezeket, és csodálkozva fedeztem fel egyes mozzanatokat az életemből, bizonyos jelenetek hihetetlenek voltak. Olyan volt, mintha egy jó fikciót olvastam volna. Most is abból jövök. Az

életem legérdekesebb évei voltak,

de tudom, hogy talán másnak nem jelentenek olyan sokat. Erre a könyvemre készültem a legtöbbet, mert a legnagyobb felszabadulást ekkoriban éltem meg, és a legnagyobb válságok is ekkoriban értek.

•Annyit tudok, hogy azzal kezdődik, hogy meghal „Apuka”, dr. Rozner István, aki tulajdonképpen gonosz mostoha volt az életében, hatéves korától több mint tíz évig.

Igen, az ő halálával indul. A Magyar Copperfieldben megírtam – ott először – azokat az éveket, amiket „Apukával” töltöttünk, és azt hiszem, így lelkileg is feldolgoztam. Sokáig

nem írtam róla, mert örültem, hogy elfelejtettem,

később azonban kötelezőnek éreztem, hogy bevegyem őt. Megszabadultam attól az időszaktól, de valójában már amikor Pápán voltam kollégista, akkor szabadultam meg tőle. Amikor Budapestre visszaérkeztem, jött a hír, hogy halott, és ez egybeesik az én igazi felszabadult fiatalságom időszakával.

•A fordulatot, amikor otthonról eljött – az egyetemi éveit megelőzően –, „megrészegült” állapotként jellemezte, ami örök. Tart még most is ez az állapot?

Azóta én boldog és szabad ember vagyok, és nem félek a jövőtől. Előtte nem szerettem hazamenni anyámhoz, csak kellett. Mindenesetre amikor Pápáról, a kollégiumból visszajöttem Budapestre, teljesen szabad terep várt rám, és nem féltem többé. Amikor megírtam a tizennyolc éves koromig tartó éveimet, rögtön felmerült,

mi lenne, ha megírhatnám az életem nagy átváltozását,

az egyetem végeztéig tartó időt. Viszont azok a szürke, ócska hetvenes évek visszatartottak. Mégis nagyon súlyosak is voltak nekem, hiszen a felnőtté érés éveit jelentették. Olyan, mintha visszataláltam volna hozzájuk. Közben állandóan kísértő hangot hallottam a hátam mögött: „Kit érdekel ez? Mi ez?” Tulajdonképpen a hetvenes évek nagyon megtorpant évtized volt. Egyébként most is ott van az a kísértő hang, állandóan hallom.

•A kollégiumban, tizenévesen egyszer a karácsonyt is egyedül töltötte. Menedéket jelentettek a könyvek?

Maga a kollégium is az volt. Nagy szerencsém volt, mert

a kollégium igazgatója a maga tapasztalt szemével észrevett és támogatott.

Az, hogy ott maradhattam, a kivételezett helyzetem miatt volt. Folyton éreztem, hogy a tanáraimat instruálta, hogyan kell velem bánni. Anyám figyelmeztetett: „Géza, vigyázz, ha megtudják, milyen vagy, sokszoros lesz a megtorlás!” Mert édesapám rossz emlékű, hírhedt gazember volt, és azt gondolta, hogy én is olyan leszek. A kollégiumi igazgató egyetlenegyszer szólt hozzám, amikor a szóbeli érettségit tettem. Annyit súgott oda nekem: „Balról a második tétel.” Kiderült, hogy az nagyon könnyű tétel volt, így kitűnőre érettségiztem.

•Édesanyja, Évi, meddig élt?

Ő élt a legtovább, kibékültünk, és nagyon jóba lettünk. Sokáig nem hitte el, hogy nem vagyok gazember – amit a nevelőapám próbált elhitetni vele –, s amikor elvált tőle, akkor felfedezett, és megkönnyebbült. Mivel kicsi volt a korkülönbség közöttünk, később férjpótlék lettem számára.

Bereményi Géza: „Eleinte kiszolgáltatva a sorsomnak éltem, csak később jöttem rá, hogy különböző korszakokban éltem."

 

•Az egyetemen benne volt az Alkotókör nevű csoportban, ahol az „induló tehetségek” – ahogy novellájában fogalmaz – találkoztak. Milyen volt a levegője ezeknek a találkozásoknak?

Magyar–olasz szakos voltam, az egyetemet pedig nagyon szabad helynek gondoltam. Hamar bekerültem az irodalomba. 1970-ben, az egyetem végén jelent meg az első novelláskötetem. Olyan kedvezők voltak a körülmények az induláshoz és a kamaszkoromhoz képest, amikor annyi baj ért, hogy nagyon érdekes volt abban létezni.

•Ekkoriban hívták be a Magvetőhöz…

Reggel nyolcra beszéltem meg a szerkesztőmmel. A folyosón nyitva volt egy ajtó, s egy ismeretlen ember pedig kiszólt: „Bereményi, gyere be!” Leültem az ismeretlen emberrel szemben. Azzal kezdte: el szeretném neked mondani, hogyan töltöm a napjaimat. Akkor elmondta, hogy nem nagyon tud aludni, és ezért reggel öt tájban ébred fel. Mielőtt folytatta volna a mondandóját, közbevágtam: „Bocsánat, én Sík Csaba szerkesztőhöz jöttem.” Azt mondta az ismeretlen alak, hogy innen az ötödik ajtó, és ne törődjek Sík Csabával, ő egy nagyon rossz, sötét ember, vigyázzak vele. Mint kiderült,

az ismeretlen Kardos György, az ÁVO egyik megalapítója és a Magvető igazgatója volt.

Olyan volt, mint a neve. Kiszaladtam, és bementem Sík Csabához, aki annyit mondott, hogy a Kardos akarta, hogy itt találkozzunk. Soha többet nem láttam Kardos Györgyöt, ezen a találkozáson mindkettőnket ellenőrzött. Sík Csaba csöndes, nyugodt ember volt, aki el is jött idővel a Magvetőtől. Olvasták az első könyvemet, mindketten maguknak akartak engem. Sík Csaba teljes joggal. Ritkaság volt akkoriban különben, hogy ilyen fiatal embert publikáljanak.

•Korai felfedezése egyszerre volt elismerés és teher, hiszen ezért – ahogy korábban valahol fogalmazott – vagy utálták, vagy szerették az írótársai.

Igen, így volt. Elfogadtam, hogy ez ilyen helyzet, tapasztalatlan voltam. De visszatérő mozzanata volt az életemnek, hogy arra kértek, én rúgjam ki a saját riválisaimat. Mindjárt az egyetemi Alkotókörben Sík Csaba is erre kért, amikor a novellámat megdicsérte, és szerette volna beszerkeszteni az antológiába.

Azt akarta, hogy én mondjam meg a többi kezdő írónak, hogy ők pedig menjenek haza.

Sejthette, hogy ezt nem tudom megmondani az írótársaimnak. Olyan helyzet elé többször állított már az élet, hogy én mondjam meg, hogy – velem ellentétben – nem választották ki őket.

•Bódy Gábor filmrendezőt és Ajtony Árpádot példaképeiként emlegeti ebből az időszakból, utóbbit ködlovagnak is hívja. Miért?

Ajtony Árpád rejtőzködő ember volt: eredetileg Ajvazia volt a nevük, örmények voltak, és az örmény rejtőzködő típus. Finom, érzékeny ember, a ködlovagok közé tartozott az én értelmezésemben. Később visszajött Magyarországra, már francia állampolgárként, hogy kiadassa itthon a könyveit. Amikor visszajött, előlem is elbújt, másoktól tudtam meg, hogy itt járt.

•A levegőben ott volt akkoriban, hogy bárki jelenthet?

Hogyne, ott volt mindenkiben ez a tudat.

•Megnézte, hogy jelentettek-e Önről?

Nem akartam ebbe beleártani magam. A saját ítéletemmel voltam elfoglalva.

•Most is vannak írókörök, pályatársak, akikkel találkozik?

Nemrég éppen csodálkozva fedeztem fel régi társaimat, akikkel nem voltam olyan bizalmas kapcsolatban, mint ami rögtön kialakul, amikor újólag találkozunk, például Spiró Györggyel, aki szintén az én évfolyamomba járt.

•Hogy látja, a rendszerváltozásnak tevékeny szereplői voltak a művészek, főként az írók?

Szerencsés időszak volt a hetvenes évek, mert kezdett enyhülni a helyzet. Tevékeny szereplői voltak, de köztük az idősebbek hordozták még a maradványait az előző rendszernek. Furcsák voltak.

Én mindenkivel szót tudtam érteni, akik pályán kívüli fiatalok voltak.

•Ma már nem hordozzuk az elmúlt rendszer maradványait?

Másként, mint akkor. Erről az jut eszembe, hogy egyszer Mészöly Miklós írónál voltam, és a felesége meg én vártunk rá. Elég rosszkedvűen jött haza, s amikor a felesége megkérdezte, hogy mi van, annyit felelt kissé ingerülten: „Mi van, mi van! Magyarország van!” Ilyen volt… Valami rosszból jött haza, és az volt neki a magyar hangulat.

•Jó értelemben véve sodródott, véletlenszerűen keveredett új műfajokba?

Sodródtam, mert minden változott akkoriban.

A változó korszeletekben újból és újból más-más műfajba keveredtem. Fiatal voltam, ezért felfedező is. Eleinte kiszolgáltatva a sorsomnak éltem, csak később jöttem rá, hogy különböző korszakokban éltem. Nem jártam korábban színházba, majd befogadott a színház, így lettem színházi ember. És mással is így van, hogy amíg bele nem keveredtem, addig nem érdekelt.

•Mondják, hogy a hetvenes évek levegőjét igazán a Bereményi–Cseh Tamás-dalok adják vissza. A jelenünk miért érdekes egy írónak?

Azért, mert ma is nagyon képlékeny, átalakuló időszakban vagyunk, nem lehet tudni, hogy mi lesz. Fenyegető a helyzet, amiben élünk, kiszámíthatatlan jövő előtt áll Európa. Zárvány korszakban élünk. Magyarországon tökéletesen bizonytalan a helyzet. Mi ketten választások előtt beszélgetünk, közben köröskörül az összes európai ország változások előtt áll.

Bereményi Géza új könyvének nincs ugyan határideje, mégis mindenki szemében azt a kérdést látja, mikor lesz már kész

 

•Hasonlít a rendszerváltáshoz?

Igen, kicsit. A rendszerváltás azzal kezdődött, hogy kimentek az oroszok. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy kimentek az oroszok, de itt maradtak a magyarok. A magukra maradt magyarok másképp viselkednek, mint a megszállás alatt élő magyarok. Csak úgy pörögtek és robogtak a korszakok a rendszerváltás idején! Most világméretű a változás.

Ennek a háborúnak nem az a kérdése, hogy mikor lesz vége, hanem hogy mi lesz belőle.

Ez az, amit senki nem tud, a világhatalmak vezetői sem. Egy biztos, nagy változás lesz. Olyan, mintha mindenki az eget nézné, hogy mi lesz. Az emberiség benépesítette a földet, így már minden globális. Sohasem voltak ennyien, és sohasem voltunk ilyen helyzetben. „Fut velünk egy rossz szekér” – hogy Adyt idézzem. Aki azt állítja, hogy tudja a jövőt, az biztosan téved. Valami készül, mert ami most van, az tíz évig nem tartható állapot. Más világ érkezik. A bekövetkezőre várunk, én is várakozom. A hírekből igyekszem csak azzal foglalkozni, amit fontosnak tartok. A magyaroknak Európa kellős közepén nagyon meg fog változni a helyzete, de reméljük, hogy szélárnyékban megmaradunk.

•Egyszerre költő és író. A költészet jóval intuitívabb műfaj, mint a regényírás?

A kettő egészen más. Érdekes, hogy

több száz dalszöveget írtam, és mindegyikre szó szerint emlékszem.

Mindkét műfaj intuitív, tudattalan, de mégis más. Az epikus műben is vannak költői részek, amelyek tovább hajtják az epikát, és ezek a poétikus részek – még ha furcsán hangzik is – sokszor még inkább megfelelnek a valóságnak. Az új könyvemnek is lesznek ilyen részei.

•A gyermekei mit értenek abból az időszakból, amikor Ön volt egyetemista?

Két fiam van, Bereményi Márk és Bereményi Bálint, és szeretem, hogy mind a kettő a Bereményi nevet viseli. Egy szót nem értenének abból, ami az egyetemi éveimet jelentette, vagyis amiről mi itt beszélgettünk, és én ezt – nem tudom, miért – nagyon élvezem. Másban léteznek, ők ezt választották.•

 

A nyitóképen: Bereményi Géza költő, író. Fotók: Gieszer Richárd