Még elképzelni sem lehet, hogy Amerikában befolyásos mozgalommá válhatott volna a konzervativizmus Russell Kirk munkássága nélkül – állította William F. Buckley, a konzervatívok legjelentősebb sajtóorgánumának, a National Review-nak az alapítója. Valóban, Kirknél (1918–1994) talán senki sem tett többet annak bizonyítására, hogy a közfelfogással ellentétben a konzervativizmus szerves része az amerikai politikai hagyománynak. És ebben semmi sem játszott nagyobb szerepet, mint A konzervatív eszme (The Conservative Mind) című, azóta számos kiadást megélt monográfiájának publikálása 1953-ban.

Stabil iránytű

Felmerülhet persze a kérdés: lehet-e aktualitása itt és most egy több mint hetven éve Amerikában írt könyvnek? E sorok szerzőjének az a válasza, hogy nagyon is lehet, sőt, A konzervatív eszme ma talán még aktuálisabb, mint korábban bármikor. Miért? Bár a jeles gondolkodó elsősorban – s ez akár kritikaként is megfogalmazható – az angol-amerikai tradíció elemzésére támaszkodik, összességében világos képet vázol fel arról, hogy mi is a konzervativizmus. Jól kirajzolódik, hogy ebbe az eszmerendszerbe ugyan nagyon sok minden belefér – hiszen nincs, nem is lehet egységes „recept” –, de azért mégsem minden. Dicséret illeti a kiadót, az Alapjogokért Központot, hogy olyan munkát közölt, amelynek a figyelmes olvasói tájékozódhatnak a konzervatív eszmevilág valóságáról, már csak azért is, mert e témában napjainkban nagy zűrzavar uralkodik, s gyakran kifejezetten antikonzervatív jelenségekre és törekvésekre is a konzervatív jelzőt aggatják. Szükségünk van tehát stabil iránytűkre.

Bizalom a jog szilárd uralmában

A terjedelmes munka elolvasása után senkinek sem maradhat kétsége afelől, hogy a radikalizmus divatos irányzatai – sem szociális, sem „öko” vagy „nemzeti” változatban – nem azonosíthatók a konzervativizmussal. A megidézett szerzők – Edmund Burke-kel és John Adamsszel kezdve, a déli konzervatívokkal, köztük John C. Calhounnal, majd a brit Thomas B. Macaulayval, Benjamin Disraelivel és John H. Newmannel, az amerikai James F. Cooperrel, Orestes Brownsonnal, Henry Adamsszel folytatva egészen Irving Babbittig, Paul E. More-ig és George Santayanáig – mind arról győzték meg Kirköt, hogy roppant szkeptikus legyen a radikális újítókkal szemben, és a „nép” bölcsessége helyett bizalmát a jog szilárd uralmába helyezze. A hetedik amerikai kiadásához 1986-ban készített, a magyar fordításban is közölt előszavában ezért sajnálkozik azon, hogy a képviseleti kormányzás és a joguralom egyre kevesebb országban marad fenn. Ezt az aggodalmat mélyen osztotta tisztelője, az öt éve elhunyt, hazánkban is jól ismert neves brit filozófus, Roger Scruton is. E ponton még azt is említsük meg, hogy Corey Robin A reakciós eszme (The Reactionary Mind, 2011) című, Kirk vállalásához hasonlítható, nagy ívű munkájában a különféle konzervativizmusok közös nevezőjét szintén épp a tömegdemokrácia elutasításában és az elit melletti kiállásban jelöli meg.

Brit alkotmányos rendszer

Nem véletlen tehát, hogy A konzervatív eszme a legnagyobb terjedelemben a konzervativizmus „atyjával”, a francia forradalom ellen fellépő Edmund Burke-kel foglalkozik. Mit akart ő megőrizni? Kirk megfogalmazásában „azt a rendszert, amely a legjobban szolgálta a szabadság és a rend ügyét Európában”, ez pedig a brit alkotmányos rendszer volt, „annak szentesített hatalommegosztásával egyetemben”. De sokatmondóan hozzáfűzi: Burke „ezenfelül a tágabb, civilizációs értelemben vett alkotmányosság védelmére kelt”. Erre mindenképp érdemes emlékeztetni 2025-ben, hiszen egyre többen minősítik a hatalommegosztásra irányuló alkotmányos rendszert olyannak, amely akadályozza a „nép” (s leginkább persze vezérei) akaratának megvalósítását…

Azért liberális, mert konzervatív

A háttérben természetesen a liberális értékek és a demokrácia ellentmondásos viszonya húzódik meg, s e tekintetben is érdemes idézni Kirköt: „Burke mindvégig liberális maradt, de sohasem volt demokrata.” S az is fontos, amit ehhez, látszólag paradox módon, még hozzátesz: „Burke azért volt liberális, mert konzervatív volt.” Magától értetődik, hogy ezen nem a mai woke-beütésű, esztelen liberalizmusra kell gondolni.

Nem kértek Rousseau tanácsaiból

A Kirk által megszólaltatott konzervatívok szinte mindegyike szemben állt a francia felvilágosodás legjelentősebb filozófusával, Jean Jacques Rousseau-val. Ezt azért érdemes e rövid írásban is kiemelni, mert – Matthew Goodwin és Roger Eatwell terminológiáját használva – a világszerte erős pozíciókat szerző „nemzeti populisták” hajlamosak bálványozni az egy és oszthatatlan „általános akarat” elvét meghirdető gondolkodót. Kirk olvasatában a „genfi polgár” a civilizáció „legjelesebb káromlója volt”, aki helyes kérdésekre rendre rossz válaszokat adott. Már Burke is élesen bírálta az olyan „mindenható többségnek” az elméletét, amely saját túlhatalma miatt eleve képtelen önmaga korlátozására. A konzervatív eszme emlékeztet arra, hogy az amerikai alkotmány kidolgozói nem kértek Rousseau tanácsaiból, és inkább a fékek és ellensúlyok rendszerét dolgozták ki – s épp ezért lehettek sikeresek.

Rousseau legkoherensebb bírálatát azonban a XX. század első felének kiemelkedő amerikai gondolkodója, Irving Babbitt nyújtotta, akinek Kirk rendkívüli jelentőséget tulajdonított. Nem is fukarkodott a dicséretekkel: szerinte az ő munkássága révén vált az amerikai konzervativizmus „kiforrottá”. 1924-ben publikált Demokrácia és vezetés című könyvét pedig így méltatta: „A legmélyebb politikai tárgyú mű, amelyet amerikai szerző valaha is írt.” Babbitt meg volt győződve arról, hogy csak akkor őrizhetjük meg emberi mivoltunkat, ha megtanulunk uralkodni saját vágyaink felett – az ember „felszabadításának” rousseau-i koncepciója mélyen idegen volt tőle. Akárcsak a radikális filozófusnak az a nevezetes tétele, miszerint az emberek úgy részesülhetnek a társadalmat uraló főhatalomból, ha egyúttal teljességgel alá is vetik magukat e hatalomnak. Rousseau megvető véleménnyel volt a neki 1766-ban menedéket nyújtó Anglia demokráciájáról, mert az nem közvetlen „népuralom” volt, hanem a képviselet elveire épült. Kirk hangsúlyozza: az általános akarat szentimentális hittétele olyan „trükk”, amellyel Rousseau „meg akart szabadulni a kérdéstől”, hogy „miként lehet az egyén és a kisebbségek jogait garantálni a diadalittas, zsarnok többséggel szemben”.

Bár Rousseau életműve többféle értelmezést is megenged, s néhányan újabban érdekes kísérleteket tesznek arra, hogy téziseit a „plebejus konzervativizmus” melletti érvelésben is felhasználják, roppant nehéz azok véleményét meggyőzően cáfolni, akik az antiliberális autokrácia, sőt, a totalitarizmus előképét látják benne. Aligha meglepő, hogy a konzervatív gondolkodás „fősodra” az egyént és a közösségeket egyaránt kíméletlenül maga alá gyűrő „általános akarat” eszméjét teljességgel elutasítja. Babbitt – és Kirk – szemében Rousseau az emberi szellem végzetes bukásának
a szimbóluma.

Civilizációnk alapjaiért harcoltak

Külön dicséretet érdemel A konzervatív eszme „hazahozatalában” is kulcsszerepet játszó Pogrányi Lovas Miklós azért, hogy a magyar kiadáshoz csatolta az amerikai gondolkodónak 1956 novemberében a magyar szabadságharcról mondott beszédét. Ebben Kirk nemcsak a magyarság iránti rokonszenvét fejezte ki, hanem ügyünket a nyugati polgári civilizáció fennmaradásának kontextusába állította. Rámutatott, hogy a magyarok ellenzik a „kultúra orosz változatát”, s valójában „civilizációnk alapjaiért harcoltak”. A leigázott országok közül „az oroszok a magyarokat tudták a legkevésbé megdolgozni” – írja –, mert a magyar nemzeti öntudat összeegyeztethetetlennek bizonyult az orosz hatalmi törekvésekkel. S bár szabadságharcunk elbukott, Kirk egyetértett a Nobel-díjas konzervatív költő, T. S. Eliot meggyőződésével, miszerint nincsenek örökre bukott ügyek, mert örökre megnyertek sincsenek… A küzdelem sohasem hiábavaló, hiszen szem előtt kell tartanunk, hogy bár a földi paradicsomot nem teremthetjük meg, a földi poklot annál inkább…

A konzervatív eszme ez utóbbi elkerülésében segíthet.