Budapest második világháborús ostroma idején családommal egy régi budai házban, a Fazekas utca 14. szám alatt laktam. Tizenkét éves lányként elég sok mindenre emlékszem az akkori eseményekből. Sok nehézségen és megpróbáltatáson mentünk keresztül. Már az 1944-es év is elég borzasztó volt: márciusban megtörtént a német megszállás, tavasszal pedig megkezdődtek a szövetségesek bombázásai. Novemberben a nyilasok átvették a hatalmat, december 24-re pedig a szovjetek körbekerítették Budapestet.

Szenteste délutánja az egész családom számára emlékezetes maradt. Ez volt első karácsony, amikor édesanyám megengedte, hogy a nővérem és én díszítsük fel a karácsonyfát. Kora délután nekiálltunk, negyedóra múlva azonban óriási robbanás történt, közvetlenül a házunk előtt. A nővéremmel elvágódtunk, a légnyomás ellökött minket az ablaktól egészen az ajtóig. Az ablakok berepültek, tiszta üvegszilánk lett az egész lakás. Csodával határos módon mi nem sebesültünk meg, de ruhánk tele lett szilánkkal. Édesanyánk berohant. Látta, hogy nem esett bajunk. Az utcáról viszont kiabálást hallottunk.

Édesanyám rohant ki a kapun. Hamarosan megjelent egy élettelen kislánnyal a kezében, lógott keze, lába. Gyönyörű hosszú haja, copfja volt… de egy szilánk eltalálta az arcát… Nem részletezem. Emlékszem, édesanyám kezében a gyerekkel egyre csak ezt ismételte: „Segítsetek, mi tegyek, mit csináljak?”.

A kislányon már nem lehetett segíteni, percekben belül meghalt. Négyéves gyermek lehetett, akit a nagymamája sétáltatott,

amíg a szülők készültek az ünnepre. Előtte csend volt, senki sem gondolta volna, hogy Budán vannak már az oroszok…

Ezzel az aknatámadással kezdődött meg számunkra Budapest második világháborús ostroma. A rá következő napokban egyre jobban dörögtek az ágyúk. Le kellett menni az óvóhelyre. Az otthonunk egy régi, egyszintes budai ház volt, kicsi pincével, amely az utcaszinttől mindössze pár lépcsőnyivel lejjebb lévén óvóhelynek teljesen alkalmatlan volt. Az egyre hevesebb támadások miatt édesanyám bebocsátást kért a szomszéd, modern ház pincéjébe. Ott azonban sokáig nem maradhattunk, hiszen sokan zsúfolódtak össze a környékről.

Január első hete lehetett, amikor

édesanyám öccse, a Horthy Miklós útról, a mai Bartók Béla útról életét kockáztatva átjött, hogy megtudja, hogyan vagyunk.

Amikor látta, hol húzzuk meg magunkat az egyre erősödő belövések alatt, kijelentette, hogy nem maradhatunk a házunkban. Kerített valami kordé-félét, amelynek volt egy rúdja, majd azt mondta: „Gyerekek, most gyorsan mindenki összeszedi magának, amit kell és azonnal indulunk!” Az I. kerületi Fazekas utcából egy egész napon át jöttünk a mai Bartók Béla útig! Ez volt a mi keresztutunk! Elképzelni sem lehet, hogy mennyi szenvedésen és félelemen mentünk keresztül ezekben az órákban. Holott korábban ez csak egy kellemes séta volt.

A Fő utca eleje 1945-ben (Fortepan/Vörös Hadsereg)

 

Az ostrom alatt viszont a kis biciklinkre aggatott szatyrokkal igyekeztünk a törmelékkel teli utcán eljutni az egyik a háztól a másikig. Közben pedig mindenhonnan lőttek… A Clark Ádám tértől kezdve már minden romokban állt. A Duna parton, ahol akkoriban még hatalmas, elegáns bérházak sorakoztak, már annyi volt a törmelék, hogy alig tudtunk továbbhaladni. A kordé elakadt, el kellett takarítani előtte az utat. Minden méter egyre nehezebbé, egyre szörnyűségesebbé vált. Közben légiriadó is volt.

Szovjet gépek támadtak és mivel nem tehettünk mást, a kordé alá bújtunk

és reméltük, hogy megmaradunk.

Amikorra elértünk az Erzsébet-hidat, újabb légitámadást vette kezdetét. Akkor a híd alatt vártunk. A Rudas gyógyfürdő előtt arra lettem figyelmes, hogy a villamossín mélyedésében valami vörös folyik. Felfedeztem, hogy a hídtól pár méterre négy-öt döglött ló feküdt, azokból jött a vér… Nem részletezem tovább, szomorú élmények voltak ezek. Borzasztó volt, csak estére jutottunk el a Gellért térig. Hihetetlennek tűnhet, de legalább tizenöt óra hosszat mehettünk azzal a kordéllyal.

A Mészöly utca a Bartók Béla (Horthy Miklós) út felé nézve (Fortepan)

 

A mai Bartók Béla út egyik magas házának pincéjébe fogadtak be, nagybátyám ott élt a családjával. Ott voltunk egészen az ostrom végéig. Közben természetesen semmit sem tudtunk hátrahagyott otthonunkról. Február közepén, amikor véget ért az ostrom, nagybátyánk elment megnézni, mi van a házunkkal. Úgy jött vissza, hogy nincs semmi: telitalálatot kapott. Február végén mi is elmentünk

megnézni otthonunk maradványait; csak egy törmelékdomb volt az egész, amelyből egy-egy gerenda lógott ki. Odalett mindenünk.

Édesanyám özvegyen, kibombázva is nagyon erős asszony volt, azt mondta, hogy csinálunk egy kis kutatást. „Ássunk, hátha találunk valamit!” Mi gyerekek felmásztunk a romok tetejére, ott kezdtük. Kapartunk, ástunk, ahogy tudtunk, de nem találtunk semmit. Még a vaskos tölgyfaszekrényünkből is csak forgács maradt. Már jó ideje ott voltunk, amikor váratlanul ráleltem valamire. Szörnyen megijedtem, mert a romok alatt egy puha, elfeketedett valamit tapogattam ki. Az volt az érzésem, hogy egy megégett hulla lehet… Rémülten rohantam anyámhoz, aki megnézte és körbeásta, akkor derült ki, hogy az egykor a pincénkben tárolt oldalszalonnánk volt!

Elvittük a Bartók Béla útra a nagybátyámékhoz. Nagy volt az öröm, mert

a szalonna akkoriban nagy kincsnek számított.

Az ostromlét egyhangú ételei után, amelyek elsősorban a sárgaborsóra meg a lencsére korlátozódtak, így sikerült egy kis szalonnához jutnunk. Ezen kívül mindenünk odalett, ugyanakkor, ha nem hagyjuk el az otthonunkat, mi is odavesztünk volna. Ahogy sokaknak másoknak is, mindent újra kellett kezdeni a romokon. Akik ma Budapesten élnek, nem is tudják, milyen nehézségeken mentek keresztül a korábbi nemzedékek, akik újjáépítették a várost.

 

Lapunk már több kortárs tanút is megszólaltatott történelmünk e válságos időszakáról. Felidézte emlékeit a Budavári Evangélikus Gyülekezet egykori lelkésze, Madocsai Miklós és felesége, Glazewski Márta tanárnő, valamint Baranyi László színművész, és interjút készítettünk Nagy Balázs történésszel vitéz Lakatos Ferenc ezredes Hej fiúk, az élet mégiscsak szép! című naplójának szerkesztőjével.

 

Nyitókép: a pesti alsó rakpart, dunai átkelésre váró budapestiekkel (Fortepan, adományozó Kádár Anna)