•Budán éltek?

m. m.:A családommal eredetileg a VIII. kerületben, az Orczy úton laktunk. A nem messze lévő MÁV Gépgyár és az aszfaltgyár lényegében hadiüzemnek számított, a tavasszal megkezdődő bombázások pedig egyértelművé tették, hogy életveszélyes lenne otthon maradnunk. Ezért novemberben átköltöztünk keresztanyámékhoz az I. kerületbe, a Batthyány utcába. Habár így a hosszasan elhúzódó budai harcok közepébe kerültünk, megmenekültünk, mert az Orczy utcai otthonunkat bombatalálat érte.

g. m.:Nekünk nem messze, az Ostrom utcában volt az otthonunk. Amikor az oroszok 1944. december 24-én bekerítették a várost, a szentestét még odafent, a lakásban ünnepeltük, de az erősödő belövések miatt le kellett költöznünk az óvóhelyre. Levittük a matracokat, és a pincében tárolt szénre, fára tettük rá, az volt a fekhelyünk hét héten át.

•Volt idejük felkészülni a harcokra?

g. m.:Édesapám előrelátó emberként ősszel kellő mennyiségű élelmiszert halmozott fel. Volt rizsünk, száraz babunk, lisztünk, sőt még kockacukrunk is! „A cukor megtartja az életet!” – mondogatta apám. Anyám a cselédlánnyal pedig húsokat sütött le. Egymás mellett sorakoztak a húsosfazekaink. Így nálunk nagy éhezés nem volt.

m. m.:Mi nem számítottunk hosszú pincelétre, így szűkösen teltek a napok. Szerencsénkre a ház egyik lakója vidéki földjein céklát termelt, és azt a pincéjében tárolta. Így valamennyien azt ettük. Azóta sem tudok ránézni a céklára… Nemcsak az élelemnek, a víznek is híján voltunk. Kannákkal, vödrökkel a Széna térre, az egyetlen működő nyomós kúthoz jártunk vízért. Csakhogy a teret a környező hegyekről jól be lehetett látni, és amikor összegyűltek az emberek a kút körül, aknavetővel nemegyszer rájuk lőttek. Aki tehette, elszaladt, de voltak, akik ottmaradtak, holtukban is magukhoz szorítva vödreiket… Borzasztó látvány volt. Erre apám úgy döntött, hogy nem megyünk többet a Széna térre, helyette a Király fürdőből, a Fő utcából hozzuk a vizet. Azt hittük, az ottani házak megvédenek majd a pesti oldalon lévő mesterlövészek ellen, de nem így lett. Az egyik nagy ház, amelynek árnyékában menni akartunk, egyszerűen semmivé vált. Fölrobbant! A németek lőszert tároltak mellette, az kapott találatot. Így mégiscsak ki voltunk téve a Pestről jövő lövéseknek, de Isten segítségével megjártuk a kritikus szakaszt, és vittünk haza valamennyi vizet a családnak.

•Hogyan teltek az ostrom hetei?

g. m.:Egyhangúan, csak minden egyre rosszabb lett. Mind több ház lett lakhatatlanná, rommá. Ahogy fokozódtak a harcok, a pincelét is veszélyesebbé lett. A mi házunk pincéje is alig volt a föld alatt, ezért a szüleink úgy ítélték meg, hogy nem biztonságos ott maradnunk. Evangélikusok lévén, elmentünk a Bécsi kapu téri templomhoz. Apám megkérte a lelkészt, hogy a két lányát fogadja be a középkori, mély pince oltalmába. Úgy is lett. Ám bármily bombabiztos volt is a sziklabarlang, lelkileg nagyon rosszul viseltük a szüleinktől való távollétet és azt, hogy semmit sem tudunk róluk. Pár nap után a nővérem azt mondta: „Inkább haljunk meg együtt, mintsem árván nőjünk fel!” Így hát visszamentünk a szüleinkhez.

•Az édesapjának orvosként bizonyára sok dolga akadt…

m. m.:Apám békés, visszahúzódó ember volt, de a rettenetes helyzetek szinte hőssé emelték. Mindent megtett, ami tőle telt. Amikor a Káplár utcai orvosi rendelőt szétlőtték, apám és más orvosok az életüket kockáztatva odamentek, és a maradék gyógyszereket és műszereket elhozták, hogy megmentsék a pusztulástól. A Fiáth János utca végén lévő borozóból ideiglenes rendelőt alakítottak ki. Erre nagy szükség volt, nemcsak a sok sebesült miatt, hanem azért is, mert voltak betegek, akik hosszú hetekig, hónapokig nem kaptak orvosi kezelést.

•A komoly sebesülteket hogyan tudták ott ellátni?

m. m.:Őket kórházba kellett vinni. A környéken csak a Várhegyben kialakított Sziklakórház működött. Egyszer egy sebesült német katonát vittünk fel oda a Vízivárosból. Mi, tizenöt–tizenhét éves gyerekek cipeltük fel, mert a férfiak akkor nem mertek kimenni az utcára. Bent egy éppen zajló operáció mellett kellett elhaladnunk. Egy katonának amputálták a lábát. Láttuk a rettenetes csonkot a lába helyén… Rémületünkben siettünk tovább a belső termekbe. Az emeletes ágyakon sebesültek feküdtek, akik inkább haltak, mint éltek. Végül egy priccsre le tudtuk tenni a mi sebesültünket is. Hogy mi lett vele, nem tudom. Alighanem a kitöréskor pusztult el, mint sok más német katona.

•Hogyan bántak az oroszok a legyőzött németekkel?

g. m.:Amikor véget ért az ostrom, jöttek, és bujkáló németeket kerestek. A házunkban a földszinti mosókonyhában egy sebesült német katona feküdt. A lakók gondozták, etették. Édesanyám éppen vizet vitt neki, amikor meghallotta, hogy oroszok jönnek be a kapun: „Nyemetszki! Nyemetszki!” – kiabálták. Anyám azonnal lerohant a pincébe. Vártunk, hogy mi lesz a német katonával: kihúzták az udvarra és lelőtték.

m. m.:Az ostrom után háromnapos szabad rablást engedélyeztek az orosz katonáknak. Megkezdődött a nők megerőszakolása. Egyszer egy erőszakoskodó szovjet katonát a Fiáth János utcában a saját katonai rendésze, a patruj fogta el, és rövid szóváltás után lelőtte. El tudom képzelni, hogy ment haza a hír: a katona a győztes csapatok hőseként elesett – közben azért kellett meghalnia, mert nőket erőszakolt meg.

•Ki mertek egyáltalán menni a harcok után a házakból?

g. m.: Muszáj volt, hiszen mindenki megpróbált hírt szerezni a hozzátartozóiról, a szeretteiről. Apám igazi nyelvtehetség volt, néhány hónap alatt meg tudott tanulni egy nyelvet. Az oroszba is belefogott, mert feltételezte, hogy a szovjet megszállás tartós lesz. Elég jól is ment neki. A harcok után úgy gondolta, átmegy az egyik barátjukhoz a közeli Batthyány utcába. Ez alig pár perc séta lett volna, de soha nem érkezett meg. Később tudtuk meg, hogy valaki látta, amint egy orosz katonával beszélget. Azt gondoljuk, ez lett a veszte, mert az oroszok elvitték, örültek, hogy van egy magyar, aki beszéli a nyelvüket. Talán eldobált fegyvereket és a romokat kellett takarítania. Majd kaptuk a hírt, hogy a mai Erkel Színház melletti orosz parancsnokságon tartják fogva. Anyám rögtön odasietett, de nem engedték be, elhajtották. A magával hozott élelmet elvették, mondván, majd odaadják apámnak… Hiába kerestettük a Vöröskereszttel is, hiába próbáltunk mindent megmozgatni, nyolcvan év után sem tudtunk meg többet róla. Valószínűleg még idehaza, egy gyűjtőtáborban veszíthette el az életét.

•Hogyan indult újra az élet?

m. m.:Valahogyan élelmet kellett kerítenünk, és mint sokan mások, a budai falvakba jártunk cserélni. Többnyire ruhát, néha ékszereket adtunk a parasztoknak élelemért. Akkoriban a szalonna, a zsír és a krumpli számított a legértékesebbnek. Édesanyámmal gyalog mentünk ki Solymárra. A falu határában várták a parasztok a budapestieket, nézték a hozott holmit, és mutatták, mit adnának érte. Solymárról hazafelé menet egy orosz lovas szekér megállt, hogy üljünk fel, elvisz minket Budára. Volt bátorságunk felszállni, és ez a jóember majdnem a Széna térig fuvarozott minket, ami óriási segítség volt. Nem szégyellek megemlékezni erről a jótét orosz katonáról. A koplalástól le voltunk gyengülve, nehezen bírtuk a tizenöt kilométeres gyalogutakat.

g. m.:Mi mindennap vártuk haza édesapánkat, mindhiába. Anyám hősiesen szervezte az életünket. Bombatalálatot ért lakásunkat rendbe hozatta: ékszereiért kőművest fogadott, aki szerzett ablaküveget, majd lakhatóvá tette a lakást. Nehezen indult be az élet, de akkor mindannyian segítettük egymást. Igyekeztünk mások otthonait rendbe hozni. Részt vettünk a romeltakarításban – mi, gyerekek is.
A budai Vár magasabb pontjairól keskeny nyomtávú síneken hordták le a törmeléket a Vérmezőre, amely korábban jóval mélyebben feküdt. Lapátoltunk. Majd ráálltunk a csillére. Gyerekek voltunk. Játszottunk, ha csak lehetett.

•Hogy gondolnak vissza a háborúra ma?

m. m.:A háborúban nem lehet valamelyik oldalon állni, bármelyik oldalon áll az ember, az csak rossz lehet. A háború ellen kell lenni. 1945-ben sem voltak hősi halottaink: csak hullák, akiket lelőttek. A háború önmagában borzalom. Nincsenek hősei, csak szörnyű sorsok vannak. Nem az a fontos, hogy melyik lövészárokban állunk, hanem az, hogy ne legyenek lövészárkok. A jövő nemzedéknek ezt kell megértenie, és ha ez sikerül, akkor békében élhetünk.