Christine Lagarde EKB-elnök frankfurti beszédében felvázolta elképzelését az Európa előtt álló kihívásokról, illetve olyan lehetséges irány-, de legalábbis hangsúlyváltásról, amely van elég bátor ahhoz, hogy akár megkérdőjelezhetetlennek gondolt alaptételeket is felülvizsgáljon. Nem tűnik újdonságnak, ha valaki rámutat a diagnózisra: az európai versenyképesség versenytársakhoz viszonyított romlására, a világgazdasági és világkereskedelmi részarány trendszerű romlására. A beszéd úgy is értelmezhető, mintha folytatása  lenne annak a sornak, melynek legismertebb elemei  Enrico Letta,  Mario Draghi  és az Európai Bizottság kilencedik kohéziós jelentése. Mégis eredeti megközelítésről van szó, hiszen Lagarde nagyon lényegre törően nem részletszabályokat vagy intézményi változtatásokat sürget, még csak nem is a föderatív vagy szuverenista irány mellett foglal állást, hanem ideológiai és politikai hátsó szándék nélkül tesz javaslatot olyan új nézőpontra, amely segíthet abban, hogy a kibontakozó új világban Európa ismét magára találjon.

A második világháborút követően kialakított világrend – fejti ki a bankelnök – olyan mértékben megváltozott, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni. Új főszereplők jelentek meg, felgyorsultak a technológiai változások, megnőtt a bizonytalanság a globális pénzügyi és kereskedelmi rendszerben. Emiatt alapigazságok kérdőjeleződtek meg. Ezért Európának is át kell gondolnia a világban elfoglalt helyét, és ehhez igazítania ambícióit.

Európának újra kell gondolnia korábbi, exportvezérelt növekedési modelljét, és a hangsúlyt át kell helyeznie belső piacára, ami a bizonytalan világban az ellenálló képesség bástyája lehet.  Ez nem befelé fordulást vagy protekcionista fordulatot jelentene, csak a realitások tudomásulvételét. A megoldás nem más, mint saját egységes belső piacunk. Európa egyre sérülékenyebbé vált, mert harmadik országoktól függ a biztonságpolitikája és kritikus nyersanyagokkal való ellátottsága, de az amerikai vámok, az Ukrajna elleni orosz háború és az élesedő kínai verseny miatt is. Ugyanakkor a belső piac állta a sarat, különösen olyan kritikus jövőorientált területeken, mint a digitalizáció, a mesterséges intelligencia vagy az ezeket finanszírozó pénz- és tőkepiacok. A kérdés tehát Lagarde szerint az, hogy hogyan válhatunk ellenálló, de sebezhető állapotunkból valóban erőssé.

Az  európai növekedési modell sebezhető

Lagarde szerint növekedési modellünk olyan világhoz igazodott, amely fokozatosan eltűnik. Európa minden más fejlett régiónál  jobban magáévá tette a globalizációt. A pandémiát megelőző két évtizedben a külkereskedelem részesedése az EU GDP-jéből megduplázódott, miközben az USA esetében ez alig változott. Ezalatt az exportágazatok által foglalkoztatottak száma mintegy hetvenöt százalékkal, negyvenmillióra nőtt, és így jelentősen erősítette az ellenálló képességet. Ma ugyanakkor éppen ebből fakad a sérülékenység, mivel  a globális környezet változása miatt a kiviteli lehetőségek kiszámíthatatlanabbá váltak. 2023 közepén az EKB előrejelzése 2025 közepére az export nyolcszázalékos növekedésével számolt. A valóságban ebből semmi sem lett. A bizonytalanság leginkább ott érezhető, ahol nagyobb a feldolgozóipar részesedése. Lagarde megállapítása, hogy az exportorientált modell következtében kialakult tartósan nagy európai folyófizetésimérleg-többlet függőséget alakított ki az USA-tól. Mindenesetre az eurózóna adja az amerikai tőkebefektetések mintegy tíz százalékát, ami értékben a kétszerese a tíz évvel ezelőttinek. Mivel az amerikai hozamok 2000 óta ötször nagyobbak az európaiaknál, ördögi kör jött  létre: az amerikai piacok vonzzák az európai tőkét a magasabb termelékenységű szektorokba, ezért a termelékenységi különbség tovább nő, ezzel tovább ösztönözve a tőke kiáramlását Európából. Az eredmény stagnáló európai termelékenység és növekvő függőség. További sérülékenységet okoz minden fejlett gazdaság esetén a nyersanyagoktól és a technológiáktól való függőség. Az EKB elemzése szerint a nagy európai cégek nyolcvan százaléka kínai ritkaföldfémeket használ. A közelmúlt kínálati zavarai – például a mikrocsiphiány – egész ágazatokat állítottak le.

Látható ugyanakkor, hogy ezek a sebezhetőségek nem váltanak ki drámai válságokat, hanem fokozatosan erodálják a növekedési potenciált, ami halmozódik. Az EKB 2023 közepén 2025 közepéig 3,6 százalékos növekedést prognosztizált. A valóságban ebből csak 2,3 lett, azaz egy átlagos év növekedési teljesítménye veszett el.

Az ellenálló képesség tényezői az eurózónán belül

Lagarde szerint még ha a változó világ leleplezte is Európa sebezhetőségét, 2025-ben az erősségei is megmutatkoztak. A globális megrázkódtatásokat az emberek, a gazdasági potenciál és a politikai reakcióképesség enyhítette.

Először is az emberek annyiban, hogy a munkaerőpiac figyelemre méltó erőt mutatott a gyenge növekedés ellenére. A korábbi mintázat szerint a reál GDP egyszázalékos növekedése a  foglalkoztatás félszázalékos növekedésével járt. A pandémia óta Európában ez az arány 1:1-re emelkedett.  A növekvő foglalkoztatottság fokozza a fogyasztást, ami növeli a szolgáltatások iránti keresletet, ami újabb munkahelyeket teremt. Lagarde-nak  ez a megállapítása különösen érdekes az automatizálás, a mesterséges intelligencia és a digitalizáció munkaerőpiaci hatásaival kapcsolatos aggodalmak fényében.

Másodszor a gazdasági potenciál azért tudott enyhíteni a helyzeten, mert a közhiedelemmel ellentétben Európában gyors ütemben halad a digitalizáció, ami javítja a bizonytalan környezettel szembeni ellenálló képességet. Miközben az elmúlt két évben az eurózónában csökkentek a beruházások a fizikai javakba, erősen nőttek az immateriális javakba, elsősorban digitális és AI-fejlesztések révén.

Harmadszor a politikai reakcióképesség is mérsékelni tudta a károkat. Lagarde szerint a költségvetési politikák anticiklikusak voltak, és különösen a védelmi és infrastrukturális ösztönző csomagok – főleg a német – jókor érkeztek ahhoz, hogy pozitív hatást gyakoroljanak. Az EKB elemzése szerint a magasabb kormányzati kiadások a következő két évben a kereskedelmi sokkok egyharmadát képesek lesznek ellensúlyozni. Lagarde az EKB pozitív hozzájárulásának tartja, hogy az árstabilitás erősítése mellett a csúcshoz képest 200 bázisponttal csökkentette az irányadó kamatot.

A fentiek alapján úgy véli, hogy a belső fogyasztás válik a növekedés motorjává, és üdvözli, hogy tovább csökken az eurózóna fizetésimérleg-többlete, ami 2018 óta már felére csökkent.

A belső piac potenciálja

Lagarde szerint az EU legnagyobb erőssége saját piaca, melynek lehetőségei messze nincsenek kihasználva. Döbbenetes becslést közöl EKB-elemzésekre hivatkozva: harminc évvel az egységes belső piac létrehozása után a szolgáltatások és áruk mozgásának akadályai száz-, illetve hatvanöt százalékos vámokkal megegyező hatásúak. Nem tekinti reálisnak ezek teljes eltüntetését, de azt javasolja, hogy az erőfeszítések a jövő orientált szektorokra koncentrálódjanak, az innovációt hajtó digitális szolgáltatásokra, és az azokat finanszírozó tőkepiacokra. Kulcsfontosságúnak tartja azt az értelemszerűnek tűnő szempontot, hogy a belső piacon az EU-n belüli szereplők előnyösebb helyzetben legyenek, mint a kívülállók. A helyzet azonban az, hogy a szolgáltatásokat sújtó belső kereskedelmi akadályok semmivel sem épültek le gyorsabban, mint amelyekkel a nagy külső multinacionális cégek szembesülnek. Miközben a szolgáltatásokból származik az EU GDP-jének a háromnegyede, az EU-n belül az országhatárokon átnyúló szolgáltatások a GDP-nek csupán az egyhatodát teszik ki, ugyanannyit, mint a szolgáltatáskereskedelem a világ többi részével. Lagarde kiemeli, hogy ennek a potenciálnak a kiaknázása ráadásul nem igényel nagyszabású reformokat. Az EKB szerint, ha a liberalizáltság foka uniós szinten elérné a hollandét, az már elegendő lenne az amerikai vámintézkedések növekedésre gyakorolt negatív hatásának ellensúlyozására.

De vajon miért nem lépjük meg mindezt, kérdezi a bankelnök. Nos, válaszolja, a kormányzás miatt.

Újfajta kormányzás felé

A nemzeti jogszabályok teljes körének harmonizálása nem lenne reális cél, de három javaslatot felvet az előrelépés érdekében.

Először is, javasolja, térjünk vissza a kölcsönös elismerés elvéhez, amely az egységes piacot mozgató liberalizációt hajtotta az 1980-as években, és amely azt jelenti, hogy ha valamely áru vagy szolgáltatás forgalmazása az egyik tagállamban jogszerű, akkor az szabadon kerülhessen forgalomba az egész Unióban. Vonatkozik ez a szakmai képesítésre bizonyos ágazatokban, például a pénzügyi szolgáltatásokban, de azoknak így is eltérő nemzeti szabályoknak kell eleget tenniük működésükhöz. Lagarde szerint kulcsfontosságú a bank- és tőkepiaci unió kiteljesítése, a digitális személyazonosság, a bizalmi szolgáltatások és egyéb tanúsítványok kölcsönös elismerése pedig drámai javulást idézne elő az interoperabilitásban és a digitális piacok növekedését fékező rejtett költségek felszámolásában.

Másodszor, veti fel Lagarde, egyszerűsíteni kell a döntéshozatali rendszert, beleértve a minősített többségi szavazás kiterjesztését az uniós növekedést befolyásoló területekre is, például az adózás eljárási szabályaira. Ma huszonhét eltérő áfarendszer van érvényben, valamennyi másként rendelkezik arról, hogy adózási szempontból hogyan kell meghatározni az adózandó érték keletkezésének helyét. Mindez versenyhátrányba hozza az európai cégeket amerikai versenytársaikkal szemben. A továbblépéshez Lagarde szerint nem kell módosítani a szerződéseket, csak az úgynevezett áthidaló (passarelle-) klauzulát kell igénybe venni, ahol szükséges. Tegyük hozzá azonban, hogy ez ugyancsak egyhangúságot feltételez, nem beszélve arról, hogy a vétójog további szűkítése sok tagország esetében a legkritikusabb szuverenitási kérdéseket veti fel.

Harmadszor, ajánlja Lagarde, radikálisabb megközelítést kell alkalmazni az egyszerűsítésben. Nem a meglevő uniós jogszabályok megnyirbálására kellene törekedni salátarendeletekkel, hanem a nemzeti jogszabályokkal párhuzamosan létező, opcionálisan alkalmazható „huszonnyolcadik rendszereket” alkotni. A társasági jog kínálkozik erre leginkább. Megjegyezzük azonban, hogy Lagarde a védjegyet és a formatervezési mintát hozza fel példaként, de az igazság az, hogy ezek húsz-harminc évesek, ráadásul az európai részvénytársaságon kívül más példáról nemigen beszélhetünk, és az sem terjedt el az általános gyakorlatban.

Lagarde végkövetkeztetése az, hogy az európai felzárkózás kulcsa az egységes piac valódi kiteljesítése, ami csak rajtunk, európaiakon múlik. Tétlenségünk súlyos következményekkel járna, de az elmúlt év tapasztalatai biztatóak, az európai gazdaságnak vannak valóságos erőforrásai. Nem forradalmi változásokra, nem új szerződésre van szükség, hanem a meglévő eszközök alkalmazására.

Értékelés

A mi szempontunkból a legfontosabb kérdés az, hogy mindebből mi következik ránk nézve. Magyarország az EU része, az EU világgazdasági szereplése egyrészt magában foglalja a mi saját szereplésünket, másrészt meghatározza a magyar gazdaság környezetét.  A javaslatok tehát kifejezetten megfontolandóak, ugyanakkor nem adaptálhatóak mechanikusan. Kiemelt az a körülmény, hogy a magyar gazdaság szempontjából a belső piac nem a kilenc és fél milliós magyar, hanem a négyszázötvenmilliós uniós piac.  A magyar kivitelnek csaknem kilencven százaléka az EU-ba irányul, számunkra tehát ez a „hazai piac”, márpedig ennek nyavalyáira épp nem az a gyógymód, hogy az a magyar belföldi fogyasztás rovására szűküljön. Érdekünk fűződik ahhoz is, hogy lehetőség szerint fenntartsuk minden irányban a nyitottságunkat harmadik országok iránt mind a kereskedelem, mind  a beruházások tekintetében, még akkor is, ha ennek feltételei a regionalizáció miatt nehezednek. Érdekeinkkel egybeesik az EU belső piaci akadályainak felszámolása, azzal a megjegyzéssel, hogy ez ne korlátozódjon a pénzügyi szolgáltatásokra és a tőkemozgások liberalizálására. Sajátosság továbbá, hogy helyzetünk kevésbé engedi meg a fiskális ösztönzők tekintetében a költségvetési fegyelem lazítását.   

Az EKB elnökének megközelítése egybevág Enrico Letta, Mario Draghi és a bizottság kohéziós jelentésével. Ezért nem részletezi az ezekből ismert diagnózist Európa versenyképességi problémáiról. Ellenben markáns irányokat, pontosabban irányváltást javasol olyan kulcskérdésekben, mint a gazdaság-, a kereskedelem- és az integrációs politika. Nem önmagukban az egyes új irányok elgondolkodtatók, hiszen ezek közül már sok a végrehajtás szakaszában van, hanem az, hogy olyan új átfogó keretbe helyezi a részleteket, amely radikális szakítást jelent a második világháború végétől az elmúlt évekig egyedül érvényesnek tekintett „jó” politikával. Lagarde csomagja nem előzmények nélküli.  Az útkeresésben adódik az összehasonlítás az említett jelentésekkel, de a kiút keresésében legalább ennyi rokonság fedezhető fel Macron elnök 2017-es és 2024-es sorbonne-i beszédével. Európa stratégiai autonómiájának gondolata áthatja Lagarde mondanivalóját is. 

A világ állapotáról szóló megállapításokból fontosnak tartom, hogy adottnak veszi a globalizáció végét, és a belátható jövőben nem számol azzal, hogy a szabályokon alapuló multilaterális rendszer legalább a gazdaság- és a kereskedelempolitikában helyreáll. A korábbi világképpel szemben a nyitott piacokat, a kölcsönös függőséget és az exportorientációt nem erénynek, hanem veszélyek és függőségek okozójának tartja. Ugyanakkor elhárítja magáról a protekcionizmus vádját. Persze nehéz eltekinteni attól, hogy ez a gondolati fordulat akkor következik be, amikor Európa teret veszít versenyképességben és a világpiacon, mindenesetre az is figyelemre méltó, hogy a kereskedelmi többletek felhalmozását ugyanúgy egészségtelennek tekinti, mint a jelenlegi amerikai adminisztráció.

A külgazdasági irányváltással ellentétben Európa sorsát Lagarde szerint az fogja meghatározni, hogy az EU belső piacán sikerül-e előrelépni a liberalizációban.  Érthető, hogy elsősorban az új technológiák, a tőkemozgások és a pénzügyi szolgáltatások előtti akadályok lebontását szorgalmazza, ugyanakkor feltűnően kerüli a munkaerőmozgással járó szolgáltatások területét, ahol az elmúlt húsz évben nem csökkentek, hanem nőttek a szabad mozgás akadályai. Pedig a 2004-es bővítés óta a fuvarozás és az építőipari szolgáltatások tekintetében ez a helyzet. A szociális és a környezetvédelmi szabályozás szintén jelentősen érinti ezt a területet, ezért ezek is oda lennének sorolhatók, ahol kihasználatlan potenciál van.

Az integrációs politikában mandátumát tiszteletben tartva tartózkodik a direkt állásfoglalástól a föderalizmus kontra nemzetállami vitában, két fontos megállapítást azért tesz. Az egyik, hogy helyre kellene állítani az uniós preferenciát, tehát hogy előnyösebb helyzetben kell lennie a belső piacon a „hazaiaknak”, mint a kívülállóknak. Ez az elv az utóbbi időben többször sérült, lásd például az ukrán kereskedelmi megállapodást. A másik, hogy Lagarde szerint nincs szükség az EU átfogó reformjára és a szerződés módosítására, a meglevő keretek között és eszközökkel megtehető mindaz, amit meg kell tenni. A fősodornak megfelelően felveti ugyan a minősített többségi szavazás kiterjesztését, de óvatosan elkerüli a legkritikusabb területet, a kül- és biztonságpolitikát. Az adózást emeli ki, azon belül is nem az adó mértékét, hanem az eljárási szabályok kérdését veszi célba.

Feltűnően megértő a költségvetési politika konjunktúraélénkítő csomagjaival kapcsolatban. Szakítva a korábban uralkodó felfogással, anticiklikus politika estében kifejezetten üdvözli a védelmi és az infrastrukturális ösztönzést. Láthatóan kerüli az utalást arra, hogy mindez az eladósodás veszélye mellett történik.

Lagarde beszédének újdonsága az is, hogy miközben érzékeli és érzékelteti az EU előtt tornyosuló nehézségeket, tartózkodik sok más hasonló elemzés drámai és demoralizáló tónusától. Ideológiai, politikai és intézményi szempontokat jórészt elkerülve higgadt és pragmatikus gyógykezelést javasol, ahol Európa nem annyira megváltoztatni akarja a világot, hanem minél sikeresebben alkalmazkodni ahhoz.

Vagy, ahogy az öreg herceg mondja Lampedusa Párducában: „Ahhoz, hogy semmi ne változzék, mindennek meg kell változnia.”

 

A szerző közgazdász

 

Nyitókép: Christine Lagarde, az Európia Központi Bank elnöke idén márciusban (fotó: © European Union, 1998 – 2025/Wikimédia)