Önmagában is üdvözlendő a jelentés megjelenése, szükségessége és aktualitása vitán felül áll. Mégsem ez a fő erénye. Gazdagon adatolva foglalja össze az európai gazdaság és társadalom helyzetét globális összevetésben, és számba veszi az Európa előtt álló komoly, mondhatni egzisztenciális kihívásokat. Mindezeken túlmenően kísérletet tesz a majdnem lehetetlenre: szakmailag megalapozott, ugyanakkor a politikai realitásokat is figyelembe vevő ajánlásokat tesz. Az utóbbi a nehezebb. Ezzel kapcsolatban merül fel a legtöbb kérdőjel, sőt jól látható konfliktuszónák körvonalazódnak.

A feladvány

Legegyértelműbben A kormányzás megerősítése című hatodik részben áll össze a kirakós: „A sikeres iparpolitikák olyan stratégiákat kívánnak meg, amelyek átfogják a közösen elfogadott stratégiai célhoz igazodó beruházásokat, adózást, oktatást, finanszírozást, szabályozást, külkereskedelmi és külpolitikát. Európa fő versenytársai egységes országokként képesek ilyen stratégiákat alkalmazni. Az EU döntéshozatali szabályai bár érvényes logikán alapulnak – konszenzust, de legalábbis bő többségi álláspontot hivatottak kialakítani –, mára lassúnak és bonyolultnak bizonyulnak azokhoz a fejleményekhez viszonyítva, amelyek a külvilágban zajlanak.”

Hogyan lehet tehát a hatékonysági és versenyképességi kényszert összeegyeztetni az EU kompetenciamegosztási rendjével és döntéshozatali mechanizmusával? A jelentés szerteágazó, magas szakmai színvonalú ajánlásai minden korábbi kísérletnél érdemibbnek tekinthetők, várhatóan mégis egy sor kérdésben komoly érdekkonfliktusokat eredményezhetnek a tagországok között, sőt sok esetben az irány is vitatható.

Központosítás

A jelentés a hatékonyság érdekében jelentős centralizációt javasol sok fontos területen. A föderatív irányvétel az elmúlt évek lopakodó szerződésmódosításai után nem meglepő. A körülmények azonban nem kedvezőek ehhez. A föderatív irány politikai támogatásának feltétele, hogy a közös intézmények ne csak az uniós szervezetek, hanem a tagországok és az európai lakosság erős bizalmát élvezzék. Ez azt feltételezné, hogy a nemzeti érdekek akkor is garantáltak, ha megszűnik a tagországok vétójoga alapvető nemzeti érdekeik érintettsége esetén is, és akkor is, ha egy sor hatáskör a tagországoktól a közös intézményekhez kerül, mert a Bizottság pártatlanul, objektíven, kizárólag az EU alapító szerződéseiben foglaltak szerint működik. Ez a bizalom már húsz évvel ezelőtt sem volt meg – lásd a 2005. évi francia és holland referendumok eredményeit –, de azóta a helyzet romlott. Még Barroso alatt is lehetett hinni abban, hogy az Európai Bizottság a „szerződések őre”, de azóta a Bizottság önmagát politikai testületnek tekinti, és úgy is viselkedik. Éppen a mi esetünk bizonyíthatja, hogy a Bizottság politikai alapon, átlátható eljárás nélkül jutalmazhat vagy büntethet, akár forrásmegvonást vagy más szankciókat alkalmazva. Ma már előfordulhat, hogy a Bizottság egy tagországgal szemben politizál egy harmadik ország javára, mint ahogy például legutóbb az ukrán mezőgazdasági dömping vagy az olajtranzitvita ügyében is történt.

Megerősített együttműködés

Általánosabban felvethető, hogy miként egyeztethető össze az erős föderalista tendencia, a mélyítés, a homogenizálás, miközben a tagországok diverzitása jelentős maradt, és az esetleges bővítés esetén tovább nő. Figyelemre méltó mindezek mellett, hogy a jelentés sok elődjével szemben elismeri ezt a dilemmát.
A hatékonyság érdekében a megoldást mégis az egyhangúság minél több területre való kiterjesztésében keresi, de ha ez nem sikerül, akkor az eddiginél nagyobb mértékben támaszkodna a jelenlegi szerződésekben is rendelkezésre álló „megerősített együttműködés” intézményére. Ez lehetővé teszi, hogy ne kelljen minden új területen valamennyi tagországnak egyidejűleg továbblépni a mélyítésben. Így rugalmasabbá válna a rendszer, anélkül, hogy intézményesítené a koncentrikus körök Európáját, feltéve, hogy a csoportok összetétele témánkként változó, és hogy az úttörőkhöz más tagországok később bármikor csatlakozhatnak. Ez a megközelítés figyelemre méltó.

Pozitívum, hogy a jelentés elismeri, az általa szorgalmazott hatékonyabb kormányzás a szerződések módosítását feltételezi, és erre belátható időn belül aligha kerül sor, de a javasolt fokozatos, kis lépésekkel el lehet indulni a kívánatos irányba.

Liberalizálás és protekcionizmus

Miközben a nyolcvanas évek második felétől az volt a felfogás, hogy a kohéziós politika a belső piac akadálytalan működésének természetes velejárója, annak biztosítéka, hogy a kevésbé fejlett régiók gazdálkodói egyenlő versenyfeltételek mellett jelenhessenek meg a piacon, a jelentés most új szerepet szán neki: az egyenlőtlenségek felszámolása helyett az innováció elősegítését. Miközben a belső piac továbbfejlesztésének fókuszába a tőkepiaci uniót állítja, vagyis a négy szabadság közül a tőkemozgások liberalizálásának teljessé tételét célozza, egyáltalán nem tér ki arra a körülményre, hogy a nagy keleti bővítés óta kifejezett visszalépés történt a szolgáltatások és különösen a munkaerőmozgással járó szolgáltatások liberalizáltsága tekintetében. Már csak az időzítés miatt sem jelezhette a belső piac működését közvetlenül érintő legújabb fejleményt: a német bejelentést a határellenőrzés ideiglenes visszaállításáról.

A külkereskedelemről szólva a jelentés a közelmúltat a „hiperglobalizáció” koraként írja le. Ennek következtében az elmúlt két-három évtizedben a jövedelmek megoszlása a tőketulajdonosok javára, a munkavállalók terhére módosult. Ezért a politikacsinálóknak meg kell tanulniuk úgy láttatni az államot, mint amely a polgárok oldalán áll. A nyitott, intézményeken alapuló multilaterális kereskedelmi rendszer haldoklik. Az új világban a kereskedelempolitikának teljes eszköztárával az iparpolitikát kell szolgálnia. Általános elvi megfontolások helyett esetenkénti pragmatikus kezelés szükséges. Ugyanakkor a jelentés óv a protekcionizmustól.

Hátrányosnak tartja, hogy a tagországok hatáskörébe tartozik a harmadik országokból érkező beruházások engedélyezése. A Közép-Kelet-Európába irányuló kínai zöldmezős beruházási hullámnak az előnyei mellett vannak veszélyei is, mivel a kis országok tárgyalási ereje kevés lehet a nagy befektetőkkel szemben, ami káros lehet az EU egészére. Ezért sürgeti a jelentés a külföldi működőtőke-beruházások uniós szintű koordinációját.

Erőforrások

Kiemelten foglalkozik az európai energiapiac működési zavaraival és a dekarbonizáció céljával. Részletes elemzésének kiindulópontja, hogy az európai belső energiaárak többszörösen meghaladják az amerikai árszinteket. A megoldási javaslatok között alig említi a nukleáris energia szerepét. Részletesen taglalja a humán erőforrások kérdését, azon belül is a kutatói és a felsőoktatási helyzetet. Nem tér ki ugyanakkor arra, hogy az európai potenciált milyen veszteség éri Magyarországnak a kutatói és a felsőoktatási csereprogramokból való kizárása miatt.

A költségvetés radikális átalakítása

Az európai uniós költségvetés radikális átalakítását ajánlja az elemzés. Túlzottnak és csökkentendőnek tartja a kohéziós és az agrárkiadásokat, de növelné az innovációt szolgáló ráfordításokat. A Helyreállítási Alap mintájára szorgalmazza a közös kötvénykibocsátáson alapuló hitelfelvétel gyakorlatának rendszerszintűvé tételét. Szükségesnek tekinti továbbá, hogy az uniós költségvetés növekedjék, meghaladva a jelenlegi, az EU teljes GDP-jének egy százalékát.

Új gondolat, hogy a tagországok kisebb csoportjai számára előre elkülönített közös borítékokat, kereteket kellene létrehozni. Feltételezem, hogy ily módon próbálja a jelentés leszerelni azon, főleg kelet-közép-európai tagországok ellenállását, amelyek joggal tarthatnak attól, hogy komoly veszteségeik származhatnak abból, ha a jelenlegi nemzeti borítékok helyett előre fel nem osztott költségvetési fejezetek lennének hozzáférhetőek – főleg innovációra – minden tagország számára egyformán.

Összeségében a jelentés rendkívül alapos, a változás szükségességét meggyőzően alátámasztó diagnózist ad, és szakmailag színvonalas javaslatokat fogalmaz meg. Ezek jelentős részének politikai realitása ugyanakkor vitatható. Nem kétséges, hogy a jelentés komolyan fog számítani az EU versenyképességéről épp a magyar elnökség alatt kibontakozó vitában.