– Nemrégiben jelent meg az Ön által szerkesztett kötet, amely vitéz Lakatos Ferenc ezredes naplóját tárja az olvasók elé. Miért is jelentős ez az írás?

– A közreadott napló az első és második világháborús eseményekről is tudósít. Jelen esetünkben külön figyelmet érdemel az 1945. február 11-i kitörésről szóló tájékoztatása, amely számos új információt is tartalmaz, továbbá árnyalja a magyar csapatok szerepét a kitörésben. Megismerhetjük belőle, mi vezetett oda, hogy a magyar katonák többnyire nem hajtották végre a kitörést.

– Magáról a kitörésről számos tévhit él az emberekben. Egyes narratívák mögött bizonyos politikai érdekek is kitapinthatóak.

– Ez valóban megfigyelhető, ezért is fontos a történeti forrásoknak megfelelően beszélni az egykori eseményekről. A kitöréssel kapcsolatban gyakran elhangzik az az elképzelés, hogy a magyar katonák egyszerűen „elsumákolták” a kitörési parancsot, ezzel is azt sugallva, hogy gyávák voltak. Ez a vélekedés azonban nem igaz. Éppen Lakatos Ferenc naplója tanúskodik arról, hogy a kitörésben részt nem vevő magyar csapatok egységesen, és úgy tűnik, parancsra cselekedtek.

– Hogyhogy?

– A kérdés megválaszolása előtt rá kell mutatnom a korabeli elgondolásokra. Székelyföld elvesztése és a sikertelen kiugrási kísérlet után világossá vált, hogy a háborút Magyarország elvesztette. Ezután a magyar csapatok követték azt a kimondatlan ökölszabályt, hogy minden katona csak a szülőföldjéig köteles saját egységével tartani. Azaz amikor egy katona elérte az otthonát, a vezetője gyakran elengedte. Ez alól kevés kivétel volt. Erről értelemszerűen sok írásos forrás nincs, de az egykori elbeszélők erről a tendenciáról számolnak be. Mindez arról árulkodik, hogy a magyar tisztekben megvolt az emberség és felelősség, nem akarták fölöslegesen feláldozni embereiket. Így a lemaradozó, tisztjeik hallgatólagos engedélyével dezertáló magyar katonák – ha tudtak – civil ruhát szereztek és felszívódtak.

– Feltételezem, hogy Budapesten, mint nagyvárosban is igyekeztek megbújni.

– Igen, a magyar katonákat az ostrom végén nehéz volt a kitörésre bírni. Részben azért, mert a honvédség egy része Budapesten lakott, illetve sokaknak voltak rokonai, ismerősei a fővárosban. Azaz nagy kockázatvállalás mellett kellett volna az otthonukat, szeretteiket maguk mögött hagyni.

Forrás: Fortepan
 

– A németek mégis a kitörés mellett döntöttek.

– Igen, és ennek több oka is van. Egyrészt az ostromgyűrűből való sikeres kitörésre számos példát hallhattak, másrészt úgy érezhették: nem is igen van választásuk. Pontosan tudták, hogy milyen sors vár rájuk, ha a szovjetek kezére kerülnek: kegyetlenkedések, kivégzés és csak jobb esetben hadifogság. Tegyük hozzá: megérdemlik a tiszteletet azok a katonák, akik hét heti körülzártság, éhezés, fagyoskodás és az állandó életveszély ellenére is képesek voltak még egy utolsó nagy rohamra. Mindez nem kis bátorságra és önfegyelemre vall. A nekiindulók mintegy fele – nagyságrendileg a húszezer kitörőből tízezer – átverekedte magát valahogy a városon, és eljutott a Budai-hegység erdeinek nyugati szegélyéig. Ám a Széna tér poklát túlélők többségét is a halál várta. A szovjet egységek levadászták a kimerült kitörőket. Csupán alig valamivel több, mint 700 fő jutott ki a gyűrűből.

– Mennyire volt világos a katonák előtt, hogy mi várja őket?

– A kitörők nem tudták, hogy pontosan mire is vállalkoznak, hogy az ellenség mennyire készült fel a „fogadásukra”. Nem tudták azt sem, hogy a Vörös Hadsereg a belső és külső ostromgyűrű közé irányította minden tartalékát, hogy a kitörőket megfékezze. Jól illusztrálja a helyzetet például az, hogy Budakeszire vezényelték a szovjet 22. páncéltörő dandárt. Holott a védősereg harckocsijai közül a legmesszebbre jutó is – egy Panzer IV vadászpáncélos – csupán a János-kórházig ért el. Ez a Budakeszire vezető út alig ötöde, és hol volt még Budakeszitől Szomor, ahol a kitörőket a saját csapataik várták…

– A magyar katonák többsége miért nem vett részt a kitörésben?

– Úgy gondolom, hogy csak egy jól megtervezett kitörést lehetett volna letolni a magyar csapatok torkán. Viszont éppen Lakatos naplójából derül ki, hogy a február 11-én déltájban megtartott, kitörésről szóló eligazítás semmi konkrétumról nem szólt. Csupán annyi hangzott el, hogy a német egységek mennek elől, a magyarok pedig követik őket. Estére azonban világossá vált, hogy a nem kellőképpen megtervezett kitörés nem hajtható végre, így Lakatos ezredes úgy döntött, hogy nem hajtja embereit vágóhídra.

Fotó: Tóth Gábor
 

– Hogyan történt ez?

– Lakatos Ferenc törzsének a Lánchíd közelében volt a harcálláspontja, ott érte őket a kitörési parancs is. Február 11. délutánján, amikor lement a nap, megindult csapataival a Fő utcán. Hat óra tájt érte ment egy motoros küldönc, aki kérte, hogy siessen előre, mert felettese, a 12. tartalékhadosztály parancsnoka lemondott, és őt nevezte ki utódjául. Csapatait ekkor a Batthyány tér és a Széna tér közötti szakaszon megállította. A magyar katonák ekkor a Csalogány utca, Batthyány utca pincéiben, óvóhelyeken húzták meg magukat. Lakatos Ferenc pedig előre sietett, hogy tájékozódjon. A mai Varsányi Irén és Csalogány utca sarkán, egy jellegzetes kupolás épület földszintjén volt berendezve a hadosztály-parancsnoki iroda. Lakatos Ferencnek is ott kellett jelentkeznie. Előtte azonban igyekezett felderíteni, megtudni azt, hogy hogyan is áll a megkezdett kitörés. Leírja a naplójában, hogy milyen megpróbáltatások árán jut el a Széna térig, ahol ki-kikukucskál a házak sarkainál. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy csak úgy nézelődött, mivel a tér mindkét felén barikádokat emeltek, egyik oldalon a németek, a másikon pedig az oroszok.

– Mit látott ekkor?

– Azt, hogy a német csapatok csak óriási veszteségek árán tudnak valamelyest előre jutni. Megtapasztalhatta, hogy rengeteg a halott a Széna téren. Ekkor bement a harcálláspontra, találkozott az ott jelenlévő tisztekkel. Eligazították őt, és este kilenc óra tájban úgy döntött, hogy visszafordítja csapatait.

– Van erre a naplón kívül más bizonyíték is?

– A parancsokat akkor is írásban kellett volna eljuttatni az alárendelt ezredekhez, zászlóaljakhoz, harccsoportokhoz. Elképzelhető, hogy kiadtak valamilyen „sajtfecnit”, de erre vonatkozóan nincs más írott forrásunk. Tudjuk, hogy ebben az „irodában” csupán egy sercegő petróleumlámpa fényénél ültek a tisztek. A kaotikus helyzet ellenére ez a parancs szóban is gyorsan elterjedhetett, hiszen ez volt a magyar legénység vágya is.

– Lakatos Ferenc hány embernek menthette meg az életét azzal, hogy a német parancs ellenére is visszafordította a magyar katonákat?

– Az ezredes emlékiratait hűséggel megőrző család emlékezete 3000–3500 főt emleget, amely szám reálisnak tűnik. A Széna tér és Batthyány tér közt felvonult magyar katonák megkönnyebbülten fogadhatták a rendelkezést, hogy menjenek vissza és óvóhelyeiken várják be a szovjet csapatokat. A kötet kitörésről szóló része rámutat arra, hogy a legkétségbeejtőbb időkben is volt egy felelős magyar katonai vezető Lakatos Ferenc ezredes személyében, aki józan alázattal belátta, hogy a kitörés értelmetlen önfeláldozás, és ezért megtagadta Pfeffer-Wildenbruch parancsát.