– 1944 végére már mindenki számára egyértelművé vált, hogy a németek elvesztették a háborút, a magyar fővárost sem fogják tudni megvédeni. Budapesten, az ostromgyűrűben rekedve hogyan lehetett megúszni a kitörést, a biztos halált?
– Tizenhét éves voltam akkor. Sem én, sem pedig a társaim nem akartunk meghalni, sem egy olyan értelmetlen kitörésben részt venni, amely végül sajnálatosan mégis megvalósult. Alig hétszázan jutottak ki az ostromgyűrűből, miközben sok ezer katona odalett, már a kitörés első óráiban a Széll Kálmán téren és az akkori Olasz fasoron. Egy héttel a kitörés előtt civil ruhát szereztünk, a katonaruháinkat pedig az egyik ház lichthofjába dobtuk. Sajnáltam, hogy a jóféle tiszti köpenyemtől meg kell válnom, de más megoldás nem volt. Akkor már sok német katonának az volt a véleménye, hogy mi, magyarok árulók vagyunk, mert sokan feladták a harcot, nem kevesen átmentek az oroszokhoz. Sokan próbálták meghúzni magukat valamelyik ház pincéjében. Mi is így tettünk. Minket az eskünk alól Nagy Zsombor százados, a parancsnokunk felmentett, kijelentve, hogy ő nem gyerekgyilkos. Mindenki döntse el, hogy ki akar-e törni vagy sem. Szavaztunk, és a maradás mellett döntöttünk. Isten bocsássa meg, de én nem akartam kitörni. A többiek sem.
– Hogy sikerült túljárniuk a németek eszén?
– Nem ment könnyen. Akkor minden háznak volt egy német körletparancsnoka. Egyszer csak jött az utasítás, hogy a civileknek legalább egy háztömbnyit vissza kell vonulniuk, hogy ne akadályozzák a harcoló alakulatokat. A mi rajparancsnokunk, Johnny – aki anyanyelvi szinten beszélt németül – nagyon talpraesett fiatalember volt. Odament ehhez a német parancsnokhoz beszélgetni, majd úgy jött vissza, hogy minden el van intézve, lehetünk civil ruhában. Nem is nagyon értettük, hiszen korábban látott minket katonaként is. Csak jóval később mesélte el, hogy azt beszélték meg ezzel a német parancsnokkal, hogy mi azért öltöztünk át civilbe, mert visszamaradó egységek vagyunk, afféle fehérpartizánok. Johnny, aki a világ vagánya volt, bebeszélte a német tisztnek, hogy mivel mi helyismerettel rendelkezünk, különböző szabotázsakciókat fogunk végrehajtani.
– Miféle szabotázsokat?
– Például olyat, hogy a Déli pályaudvaron és Kelenföld állomásnál a tehervagonok dobjait kicsavarjuk, és homokot bedobunk beléjük, ami az iszonyatos forgás miatt idővel kiolvasztja a tengelyeket. Meg hogy az autók benzintartályába kockacukrot dobunk, amire besül majd a motor. Természetesen ebből nem lett semmi, mindenesetre a németeket ezzel sikerült megetetni.
– Mikor döntöttek úgy a németek, hogy kitörnek?
– Amikor a Citadella elesett, a védők számára tarthatatlanná vált a helyzet. Pfeffer-Wildenbruch, a csavargó SS-tábornok parancsot adott a kitörésre. Február 11-ére a Margit körútról eltűntek a németek, a Csalogány utcában gyülekeztek. Állítólag – nem láttuk – harmincezer ember gyűlt össze. Mi kilencen, civil ruhában a Margit körúton maradtunk.
Először vészjósló csönd volt. Innen-onnan kisebb összecsapások moraja hallatszott. Voltak civilek is, akik úgy döntöttek, hogy a kitörőkhöz csatlakoznak. Volt, aki gyermekkocsival próbált kimenekülni! Azt hitték, hogy Bécsig vezet ez az út… De nem oda vezetett, hanem az őrületbe! Amikor elindult a kitörés, azt hittük, földrengés van. Remegett velünk a ház. Ahogy dübörögve elindultak, olyan volt, mint a pokol. Azok a fölvillanó tüzek, a sorozatok, a lövések. Aztán az ordítozások, jajgatások. Az volt az Apokalipszis. Mindenki valahogyan meg akarta úszni.
Másnap halálos csend volt, vártuk az oroszokat. Fölmentünk a harmadik emeletre. Johnny beszélt bolgárul, elkezdett kiabálni, hogy „Ne lőjetek! Nincs német!” Erre odanyomtak egy sorozatot, mi meg gyorsan visszamenekültünk a pincébe. Valaki aztán az ablakba óvatosan kirakta a fehér zászlót. A Margit körút addigra már fehérlett a partvisnyélre kitűzött lepedőktől és párnahuzatoktól. Ez nem igazán érdekelte az oroszokat, ahol bármilyen mozgást láttak, odalőttek. Kitalálták, hogy valaki kússzon az ajtóhoz és a kilincsre kössön egy ruháskötelet, majd azt húzzuk el, hogy nyitva legyen a ház kapuajtója, ne akarják berobbantani. Amikor kinyílt az ajtó, lett olyan lövöldözés, hogy futottunk mindenfele. Délután négy óra felé egy kalmük vagy lapp, vagy tudom is én milyen szovjet állampolgárt benyomtak a pincébe. Két pisztollyal menetelt előre. Ordítottuk, hogy „Nyet germanszki! Civil, civil! Nyet szoldat”! Kiabált az egész ház, de ez nem pár percig tartott, vagy egy óráig ismételtük, amíg valóban be is mert jönni az első orosz. Aztán a háta mögött jött a többi.
– Ekkor került életveszélybe?
– Nem. Pár nap után jöttek a martalócok, akik nőket kerestek munkára. Kicsit krumplit tisztítani hívták őket, de mindenki tudta, mit jelent ez. Az egyik ismerősöm nővére és a barátnője a fáskamrába volt beágyazva. A matracok, paplanok és takarók közé gondosan elrejtve. Szívószállal levegőztek, én meg rajtuk ültem. Az egyik orosz azonban észrevett, és mivel szőke voltam, azt hitte, német vagyok. Ketten közrefogtak. Az egyik a stukkert a halántékomra szorította, és azt ismételte, hogy „Kuda barisnya?”, hol vannak a nők?, mert annyira el voltak dugva, hogy nem találták őket. De mivel nagy ház volt, gondolták, hogy nőknek is kell lenni a pincékben. Meg voltak veszve, nőket akartak bármi áron. Közben a másik orosz azt kiáltotta, hogy „Kurva nyemcki szoldát!”, közben pedig verte a pisztollyal a homlokomat, folyt le rajtam a vér. A sebhely máig megvan. Remegtem. És remegtek alattam a lányok is. Az oroszok közben azon tanakodtak, hogy ott helyben lőjenek agyon, vagy fent, az udvaron.
A mellettünk lévő fáskamrában állt egy hatalmas ágyneműs vesszőkosár. Abban pedig egy harmadik lány volt elrejtve. Pozsonyi magyar lány volt, aki már szlovákul érettségizett, aztán ide járt, Budára, a Testnevelési Főiskolára. Az oroszok nem voltak hülyék, hosszú bajonettel szurkálták át a kosarat. Ez a pozsonyi lány viszont ügyesen tenyerével el-el tudta téríteni ezeket a szúrásokat. Így sértetlen maradt. Mivel tudott szlovákul, megértette, hogy engem éppen agyon akarnak lőni. Már felhúzták a pisztoly kakasát. Nagy levegőt vettem. Jeges félelmet éreztem, tudtam, hogy ez a vége. A Jóistenre és anyámra gondoltam. Akkor ez a drága, pozsonyi lány felkiáltott szlovákul: „Nem katona! Diák!”. Onnantól tudod, mikor foglalkoztak velem… Mint a trükkfilmekben, úgy repültek ki a fehérneműk a ládából. Megtalálták szegényt. Karnyújtásnyira voltunk egymástól. Soha nem felejtem el, ahogy rám nézett. A szemében az volt, hogy „most megyek a vágóhídra”. Elvitték. Nyolcan mentek rajta keresztül. Nem lehetett mit tenni.
Később megpróbáltam megköszönni mindazt, amit értem tett, de csak azt mondta: „Laci, ha meghallod a hangom, menj el az utamból, mert ha meglátlak, ez jut az eszembe! Ne lássalak!” E lányka önfeláldozása mentette meg az életem. Mindez hetvenkilenc éve történt, pár nappal azután, hogy az ostrom véget ért.
