Alapvetések egy XXI. századi nagystratégiához  

A XXI. századi magyar nagystratégiát a keleti vagy nyugati orientáció kérdésén túlmutató alapvetésekre kell építeni  

Ráció helyett a percepciók uralma

A „politika nem egzakt tudomány”, ugyanakkor „akinek a politikában víziói vannak, annak inkább orvoshoz kell fordulnia”. Bismarck kancellár és kései utóda, Helmuth Schmidt kancellár egymásnak feszülő bölcsessége rávilágít a nemzetközi politika vizsgálatának alapvetően komplex természetére és a politika empirikus vizsgálatának korlátaira. Az államok viselkedésében és átfogó nemzeti céljaink megfogalmazásában a materiális tényezőknek, mint gazdasági erő, katonai képességek és földrajzi adottságok mellett ugyanis a vízióknak, percepciónak, világképnek továbbra is meghatározó szerepük van. Magyarország a Nyugathoz tartozik, de annak a technokrácia és technológia bűvkörében élő elitje nem látja be, hogy racionalizmus helyett valójában csak egy világképet képvisel a sok közül, míg Magyarország bátran vállalja értékpreferenciáit.  

A szubjektív és a normatív világkép kérdése elvezet a „van” és a „legyen” örök dialektikájához, amely tulajdonképpen minden stratégia alapkérdései mélyén ott feszül: milyen a geopolitikai környezet, milyen az adott ország állapota, és milyen célokat fogalmazunk meg a külső és belső feltételrendszer alapján. Egy nagystratégia alkotása és kivitelezése folyamamán különösképpen fontos az önreflexió ahhoz, hogy el tudjuk választani a kettőt: mi az, ami a geopolitikai környezetünkben és nemzetünkben empirikus vizsgálódások alapján leírható („van”), e folyamatokból várhatóan mi lesz, és mi az, ami kedvező lenne („legyen”) a világ vagy éppen Magyarország számára. A fentiek túlontúl ideológikussá és leegyszerűsítő közéleti és elemzői diskurzusunkban gyakran egybemosódnak, így óvatosságra intenek az olyan axiómaként kezelt toposzokkal, mint „a zöldpolitika a jó”, „a sokszínűség támogatandó”, „Oroszország a gonosz” vagy „mindenért Amerika a hibás”. Egy-egy jelenség vagy állam viselkedésének morális értékelése pedig önmagában nem ad teljes választ arra, hogy mi a megfelelő politikai stratégia egy kihívásra adott válaszként.

Dogmatizmus helyett rugalmasság

Az államok közötti verseny és konfliktusok várható kimenetelének értékelésénél nem elegendő az erőforrások felmérése, továbbra is számít a földrajzi közelség, az „actio radius”, a történelmi múlt és a létfontosságú nemzeti érdekekről vallott percepció. Fontosak továbbá a nemzetközi normák, mint a szuverén külpolitika vagy önrendelkezési jog, de ki merné felelősségteljesen javasolni például a tajvaniak számára, hogy nyugodtan kiáltsák ki függetlenségüket? A „minden szabad nekem, de nem minden hasznos” (1Kor 6,12) bibliai igazsága a geopolitikára is érvényes, és segít megérteni, hogyan volt képes Ukrajna hősiesen ellenállni az orosz agressziónak, de azt is, hogy miért rendkívül kockázatos és elhibázott Ukrajna és a Nyugat Oroszország egyértelmű katonai vereségére játszó jelenlegi háborús politikája vagy Ukrajna NATO-tagságának erőltetése.

Oroszország az agresszor, és örömteli lenne az orosz csapatok kivonulása Ukrajnából, de történészként, politikai elemzőként nem az az elsődleges feladatunk, hogy egyszerű választ adjunk arra, miért, ki miatt van háború, hanem saját – nyugati – szerepünket is vizsgálva feltárjuk, hogyan jutottunk el ideáig? No és persze „a lehetséges művészete” által, milyen kiutat találhatunk a háború tragédiájából?

A stratégiai cselekvés folyamán el kell kerülni az olyan, a világot jókra és rosszakra felosztó dogmatikus, bináris választási sémákat, mint az együttműködés és a konfrontáció kizárólagossága. Az Európai Unióval való kapcsolatrendszerünkben napi szinten valósul meg mindkettő, és ez alkalmazható más nemzetközi relációban is. Számos helyzetben egy adott hatalmi – például gazdasági – dimenzióban az egészséges együttműködés alapja lenne a hiteles alternatíva vagy az erő felmutatására való képesség egy másik dimenzióban. Németország nem abban hibázott, hogy negyven év alatt szoros energetikai együttműködést épített ki Oroszországgal, hanem, hogy ezt Amerika irányában teljesen egyoldalú katonai kiszolgáltatottsággal, Oroszország irányában pedig túlzott egyoldalú energiafüggés kialakításával tette. Mindkettő az Európa – és persze Ukrajna – számára legrosszabb reflexeket erősítette fel a Kreml uraiban. Kapcsolatrendszerünk nagystratégiai alakításakor tehát rugalmasságra és kreativitásra van szükség, ahogy az jelenleg például az egyidejű erőteljes haderőfejlesztésben és a konnektivitási stratégiánk kettősségében tükröződik.

Ideológia helyett konnektivitás

Ha már kreativitás és a nemzetünk életképességét alapvetően befolyásoló tényezőkről beszélünk, a geopolitikai folyamatok mögött megbúvó globális trendekre is figyelemmel kell lenni: a demográfiai változásokra, a klímaváltozásra, a technológiai fejlődésre és ezek kockázataira. E sorok szerzőjének meggyőződése, hogy e dolgok lényegét tekintve az elmúlt évtizedekben a rendszerszintű globális kérdésekre összességében a konzervatív oldalon hitelesebb, érvényesebb, innovatívabb válaszok születtek.

Ha másként nem is, intézkedéseivel már a német baloldali kormány is beismeri, hogy a demográfiai problémákat nem lehet ellenőrizetlen tömeges bevándorlással megoldani – sem vélt morális, sem gazdasági megfontolásból. Hasonlóképpen nem lehet felelős klímapolitikát folytatni anélkül, hogy az körültekintő gazdaság- és energiapolitikával párosulna. Az innováció alapja pedig a szabadpiac, a verseny és a munka alapú gazdaság – olyan értékek, amelyeket a technokrata európai elit mintha túl gyakran szem elől tévesztene. A „fejlesztő állam” modellje ugyanakkor nem ördögtől való ott, ahol a megkésett történelmi fejlődésből adódóan egy „éjjeliőr állam” valójában csak a szellemi és olykor piaci monopóliumokat betonozná be, ahogy azt a rendszerváltoztatást követő első húsz esztendőben Magyarországon tapasztalhattuk.        

E globális kihívásokra Európának csak egy konnektivitásra épülő stratégiával van esélye életképes válaszokat adni. Nem mellesleg egy ideológia-vezérelt európai külpolitika épp azt a szabályokon alapuló multilaterális nemzetközi rendszer szétesését gyorsítaná fel, amelyet állítólagosan olyan erőteljesen védelmez. Ráadásul Európa, hogy Theodore Roosevelt örökérvényű bölcsességét megfordítsuk, rendszerint „hangoskodik, de kicsi a furkósbotja”. Míg Amerika számára ez inkább hiba, Európa számára végzetes lehet.

A magyar nagystratégia éppen ezért a konnektivitás, vagyis a gazdasági semlegesség körül forog. A magyar kormány értékelése szerint e stratégia az Európai Unió és a NATO tagjaként nemcsak kívánatos, hanem meg is valósítható. A magyar konzervatív oldal tisztában van a magunk mögött hagyott Európai Parlamenti választás egyik kulcsmondatának a nemzetközi politika egészére is vonatkoztatható igazságával: „Egy háborúban sohasem az dől el, hogy kinek van igaza, hanem hogy ki marad életben.” Azaz a nemzetközi politikai versenyben sem az dől el, kinek van igaza, hanem hogy ki marad meg.  A magyar nemzet alaptézise, hogy számukra sosem csak az a kérdés, ki a világelső, hanem hogy az éppen aktuális szomszédos nagyhatalmak árnyékában mekkora mozgásteret sikerül kivívnunk magunknak.

Nyugati hegemónia helyett policentrikus világrend

Az előbbiekben említett globális trendeknek az egyes országok természetesen nemcsak elszenvedői vagy haszonélvezői, hanem alakítói is egyben, rendszerint annál nagyobb mértékben, minél erősebb és sikeresebb egy ország. Az így kirajzolódó világrendszerváltás, ahol „két nap lesz az égen”, egy hálózatokkal átszőtt, sokdimenziós, hegemón nélküli policentrikus nemzetközi rendszert vetít előre. Ebben a világegyetemben olyan „nagybolygók” (mint India, Brazília, Törökország) is mozognak, amelyek a közvetlen környezetükben olykor nagyobb befolyással bírnak, mint a két nap az égen. Aktuális közép-európai vitáink ellenére közös érdekünk, hogy a visegrádi együttműködés hosszútávon magának ilyen „nagybolygó” szerepet ambicionáljon. Periféria szerep helyett hídfőként.

Ebben a soktényezős, dinamikusan változó nemzetközi rendszerben a kulcskérdés az alkalmazkodó- és ellenállási képesség folyamatos javítása. Gazdasági és energetikai diverzifikáció alapvető szövetségesi kapcsolatrendszerünk megőrzésével, a magyar és európai versenyképesség erősítésével, valamint közös euroatlanti védelmi erőfeszítéseinkből a ránk eső rész teljesítésével. Mindez a nagystratégiát ciklikus folyamatként szemlélve rendszeres visszacsatolással és szükség szerinti változtatásokkal érhető el. Churchill iránymutatását követve: „bármilyen szép a stratégia, nem árt olykor az eredményekre is ránézni.”

A szerző biztonságpolitikai szakértő, diplomata

Nyitókép: Duffek Tivadar és Csibi László: Trianon-emlékmű (részlet), Budapest XVI. kerület

 Németh Zsolt vitaindítója itt, Jeszenszky Géza hozzászólása itt, Becsey Zsolté itt, Pesti Sándoré itt, Nyíri Jánosé itt, Bába Iváné itt, Boris Kálnokyé itt, Fehér Zoltáné itt, Magyarics Tamásé itt, K. Lengyel Zsolté itt olvasható. Lásd még Lovászy László írását itt.