Félő, hogy a kocka már el van vetve

Örvendetes, hogy elindult a gondolkozás Magyar-
ország nagystratégiájáról – bár bevallom, ez nekem új kifejezés –, és azon belül a geopolitikai orientációnkról. A miniszterelnök tusványosi beszéde szerint a célkitűzés közérthetőbb finomítására van szükség. Reméljük, hogy a Németh Zsolt elindította vitának még van tétje. Már csak azért is, mert a vitafórumokra hovatovább eddig vagy egzisztenciálisan elkötelezett megmondóembereket, vagy kisebb és jelentéktelen politikai vagy akadémiai súllyal rendelkező személyeket hívtak meg. Ez aligha célravezető, különösen a legutóbbi választások fényében. Az előzetes, a közvetlen kormányzati körökön túllépő széles konzultáció elengedhetetlen. (Erre friss tanulság a legutóbbi olimpiai pályázatunk sorsa.)

A nemzeti nagystratégiáról – talán a korábbi megfogalmazás szerinti nemzeti közös nevezőről – fejtette ki véleményét a miniszterelnök július végén. Magam azt mondanám, hogy

együtt kell kezelni a geostratégiai víziónkat
a gazdasági-társadalmi víziónkkal.

Ezért a fenntarthatatlan demográfiai folyamatokat nem materiális, hanem inkább spirituális szempontok szerint kellene kezelni, vagyis hogy egy fiatal magyar előtt legyen olyan kép, hogy a szélesebb rétegekre kiterjesztett meritokrácia, nem pedig a hűbéri lojalitás alapján érdemes ebben az országban élni, dolgozni és a felmérések szerint vágyott nagyobb családot megalapítani. Gazdasági stratégiánkat úgy kell alakítani, hogy valós társadalmi vita után tudjunk dönteni, hogy a mostani, szintén fenntarthatatlan államháztartási politikában hol kívánjuk visszanyesni az állami gondoskodást, mivel a jelenlegi kiadási szint messze meghaladja a bevételi lehetőségeinket. Nem lehet a kötelező oktatási, egészségügyi rendszer nehéz finanszírozása mellett szinte a háromnegyed országot ingyenesen vagy általa alig fizetve utaztatni, közmédiát és galaktikus önreklámozást működtetni, értelmetlenül túlméretezett infrastrukturális beruházásokat végrehajtani, összeszerelő üzemeket létesítő külföldi befektetőket gigantikus pénzekkel (beruházási támogatás mellé még adókedvezménnyel is) tömni és tömeges pótlólagos munkaerő-bevonásra épülő gazdaságot teremteni. A sor folytatható az élsport regionálisan kimagasló állami finanszírozásával (részben a piac helyett), a kultúra szelektív támogatásával stb. Ehhez képest az oktatás vagy az egészségügy szintjéhez és a polgárok egyenlőségéhez szükséges, alkotmányosan elvárt – újabban a versenyképességünket meghatározó –
finanszírozás messze elmarad.

Miközben a miniszterelnök nagyon helyesen adósság-
csökkentésről vizionál, éppen ennek növelése zajlik – lényegében a hetvenes évektől egyfolytában –, ellentétben a régió legtöbb országával.

A gazdasági orientációnkban pedig a valódi piaci magyar magántőke és a belső piacunk erősítése mellett azt kell meggondolni, hogy hol tudunk jelentős, komparatív előnyeinken alapuló hozzáadott értéket elérni – ipari összeszereléssel biztosan nem, zárt külföldi kézben levő tudáscentrumokkal sem – és ehhez megteremteni az erőforrásokat, például nagy öntözési rendszerekkel az agráriumban. Ennek a vitának még előtte vagyunk, de itt is félő, hogy a kocka már el van vetve. Eddig nem láttam olyan jeleket, hogy a gazdasági kapcsolataink szükséges diverzifikációja címén létesített keleti kapcsolatok, illetve maguk a keleti nagyhatalmak – nem a Nyugathoz tartozó Japán vagy Dél-Korea – olyan illeszkedési modelleket ajánlanának fel, amelyek bármiben is túllépnék a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minimumát, és kedvezőbb lehetőségeket biztosítanának, mint a Nyugat. (Egy példa: tizennégy évvel ezelőtt a magyar áruexport szinte azonos mértékben irányult a két nagy pólusként emlegetett USA-ba és Kínába, ma mintegy háromszor annyi magyar áru megy az USA-ba, mint Kínába.) Ellenben a Nyugat, amelybe mi is beletartozunk, már csak azért is, mert szervezeteihez saját akaratunkból csatlakoztunk, érdekelt abban, hogy fejlődjünk, és ne okozzunk akadályt a további kohéziójában, lásd nemcsak a baltiak felzárkózását, de a görögöktől kegyetlenül behajtott (ugyanakkor támogatott) versenyképességi programot.Ehhez foghatóra Keleten nincs sem akarat, sem történelmi kultúra.

Ha a feltörekvő Kelet és Dél irányába orientálódást külső diverzifikációnak nevezzük, akkor alapvetően Oroszország és Kína lesz hazánkra nézve meghatározó a következő évtizedekben. Oroszország nyugati kapcsolatai sajnos évtizedekre befagytak, hiszen egyre többen függetlenítik magukat az ottani energia-
hordozóktól, az orosz technológiavásárlás pedig egyre több akadályba ütközik. Ami már most látszik, hogy hazánknak nagyon kevés haszna származik ebből a kapcsolatból, hiszen Oroszország nem bővelkedik az ipari csúcstechnológiában, amije pedig van, az egyedi vagy silányabb. Ráadásul energiafronton is csak limitált a haszon. (Talán a Brent- és az Ural-olaj folyamatos árkülönbözetéből húzhat hasznot a magyar költségvetés, de nem a gazdaság, mert az állam elvonja azt a MOL-tól.)

A BRICS sem teljesen egy irányba halad – főleg nem integrációs irányba, ezt jól látja Németh Zsolt –, igaz, némi szolidaritást tanúsítanak a tagok egymás iránt, de nem tudni, ebből nekünk milyen előnyünk lehet. Kína kül- és külgazdasági politikája pedig klasszikus nagyhatalmi felfogást érvényesít: semmilyen kedvezményes elbánást nem biztosít hazánknak. Abban igaza van Németh Zsoltnak, hogy a várhatóan hosszabb távú orosz–nyugati szembenállást az oroszok – mivel általános embargók nincsenek velük szemben, a nyugati tilalmak pedig nem tudják őket térdre kényszeríteni, legfeljebb drágább a kijátszásuk – túlélik, de gazdaságuk fejlődése lelassul, miközben fejlettségük amúgy sem kimagasló. Ráadásul belső gondok szaggatják – például a demográfiai válság, az új polgári technológia ipari telepítésének történelmi nehézségei.

Kína esetében nem látjuk, hogy az mennyire lesz képes elkerülni a közepes fejlettség csapdáját, már-
pedig enélkül túl korai hozzákötni szekerünket.

Stratégiai tervezési szinten pedig magam is úgy látom, hogy az USA vezetése – bárhonnan jön is az elnök, bármilyen összetételű is a Kongresszus – Kínát mint stratégiai ellenséget fogja számontartani, és a kettő között mi nem lehetünk közvetítők méretünk és nyugati elhelyezkedésünk okán. (Abban Jeszenszky Gézának igaza van, hogy nem lehet két istent szolgálni. A múltban Jugoszlávia el nem kötelezettként lehetett közvetítő, Románia a Varsói Szerződés és
a KGST tagjaként nem.) Az orosz barátság térségünkben is feszültséget kelt, ahol a következő évtizedek Oroszország feltartóztatásáról szólnak majd. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor térségünkben is ellentéteket fogunk gerjeszteni, és elszigetelődünk még regionális sorstársainktól is.

Stratégiánk sajátossága Kárpát-medencei nemzetpolitikánk, amely eddig logikusan feltételezte, hogy hazánk nem a szuverenista, hanem az integrációs európai politikában érdekelt, hiszen ez oldja a befogadó államok nemzetállam-koncepciójából következő feszültségeket.

Ezért is kell működéspártinak, nem pedig kizárólag szuverenitáspártinak lennünk Nyugat- és Közép-
Európa-politikánkban. (A nemzetállam Nyugaton nem tűnt el, csak átalakult, hiszen akkor nem is beszélhetnénk az EU-n belül nyugati önzésről az új tag-
államokkal szemben.)

Fejlődésünk értékei a nyugati örökségben vannak: a társadalom középosztályosodása, a vállalatok alulról felfelé építkezése, a kkv-k szerepe az oligarchák államával szemben, a tulajdon és az alapvető emberi jogok megvédése, akár az állammal szemben is fellépő szakmai és civil szerveződések, a szubszidiaritás, az alulról építkező társadalom és az autonómiák rendszere; ezeket kell támogatni. Magyarország számára ez az út a reális, és ezt kell követnünk akkor is, ha sokszor nem is akarjuk a tiszta és előre látható versenyt, illetve az egyéni vagy közösségi öngondoskodást vállalni, hanem az államtól várjuk a támogatást, függetlenül munkánk minőségétől. Változnunk kell, különben elbukunk, a keleti út nem a mienk.•