A magyar parlamentben valaha komoly viták folytak a külpolitikáról. Elsőként Kossuth 1848. július 11-i híres megajánlási beszédét említhetjük, amelyben „a külszövetségek fontosságát” külön hangsúlyozta. A dualista időszakban a közös külügyminiszter tevékenységét az Országgyűlés megválasztotta közösügyi delegáció vitatta meg, a Horthy-korszakban is nagy összecsapások zajlottak a kormány és az ellenzék között: a második világháború alatt többek között Bajcsy-Zsilinszky Endre bátor beszédekben érvelt az országot a náci Németországnak kiszolgáltató politika ellen. A magyar Nemzetgyűlésben 1947. március 20-án lezajlott külügyi vitában a parlamenti többség ellenében a Magyar Kommunista Párt úgy foglalt állást, hogy az országnak a Szovjetunió által kialakított blokkhoz kell csatlakoznia: „Ha ezt elmulasztjuk, elszigetelődünk a valóban demokratikus országoktól. Megnehezítjük az ország további demokratizálását és megkönnyítjük, hogy Magyarország az angol-amerikai imperialista körök pozíciójává váljék.”
Az 1990-ben szabadon megválasztott Országgyűlés is rendszeresen megvitatta a külpolitikai lépéseket, 1991 októberében külön vitanapot is tartott, 1993. májusban pedig drámai hangú vita zajlott a magyar–ukrán alapszerződésről. Az utóbbi években szerintem sajnálatosan kevés érdemi vita folyt külpolitikánkról, kivált az Országgyűlésben, pedig a világhelyzet, különösen pedig a legnagyobb szomszédunk vívta honvédő háború ezt bőségesen indokolja. A miniszterelnök Tusnádfürdőn tavaly a Kína felemelkedésével beköszöntő új világrendről beszélt, idén pedig a közelgő „világrendszerváltás” volt a fő témája, és hogy ebben a magyaroknak milyen szerepet kellene vállalniuk. Németh Zsolt, aki harmincnégy éve a Fidesz külpolitikájának meghatározó egyénisége, fenti cikkében mindenkit arra biztat, hogy vegyen részt a magyar nagystratégiáról látensen eddig is zajló vitában. Élek az alkalommal.
Egyetértek a Külügyi Bizottság elnökével, hogy a magyar társadalom egységesen kívánja, hogy „legyen jó magyarnak lenni, és legyen jó Magyarországon élni”. Az is nagyszerű lenne, ha hazánk tíz éven belül Európa egyik legélhetőbb országává válna, erre azonban a magyar gazdaság tárgyilagos elemzői szerint semmi esély nincs, és reálisan ezt senki sem hiheti. Vagy mégis lehetséges, ha Ázsia, mindenekelőtt pedig Kína fejlődésére építjük kül- és kereskedelempolitikánkat? Mert világrendszerváltás következhet, és Ázsiáé a jövő?
Nemcsak az asztrofizika nem lát két Napot rendszerünkben, és a világ sem kétpólusú. Ha az Egyesült Államokat és európai szövetségeseit tekintjük az egyik pólusnak, azzal szemben Kína nem képez semmilyen pólust, önálló világrendet, komoly történeti, elvi, jogi alapokkal rendelkező szövetségi rendszert – legfeljebb a hevenyében összeállt kínai–orosz–észak-koreai–iráni tengelyt.
De hol van mindez attól, hogy Kína a közeli vagy akár csak a távoli jövőben a világ vezető tudományos, gazdasági, katonai és politikai hatalma legyen?
Ezt nemcsak az Egyesült Államok nem fogadná el, de Kína szomszédai, India, Vietnám, sőt maga Oroszország sem. A Távol-Kelet további államai, Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek már de facto szövetséget alkotnak – azért, hogy Kína ne merje bármelyiket megtámadni vagy befolyása alá vonni. Nem kell ehhez a NATO-t a Dél-kínai-tengerig kiterjeszteni. Még Tajvan Kína általi bekebelezése sem sétagalopp lenne az agresszor számára. Ha pedig mégis bejönne, amire a miniszterelnök tenni látszik, a kínai hegemónia, az Orwell 1984-es víziójánál is szörnyűbb elnyomást jelentene az uralma alá kerülő területeken. Ne legyünk azonban olyan rosszhiszeműek, hogy Kína világuralomra tör. Ahhoz a kínaiak túl okosak. Kína természeti és emberi erőforrásai igazából egy békés világban tudnak érvényesülni – saját népük javára, de a világkereskedelem révén ennek más országok is haszonélvezői lennének.
A jelenlegi magyar külpolitika Németh Zsolt szerint is arra épít, hogy Donald Trump lesz az Egyesült Államok következő elnöke. 2016 óta a magyar kormány azonban nem véve tudomást az amerikai külpolitika kétpárti alapjairól minden hidat fölégetett az amerikai Demokrata Párt felé, pedig a jelenlegi külügyminiszter, Antony Blinken szülei révén magyar háttérrel is rendelkezik, nagy hiba volt ezt nem kihasználni. Biden visszalépése azonban nagyon nyílttá tette a versenyt, sőt pillanatnyilag Kamala Harris tűnik esélyesebbnek. Különben is a történelem azt tanúsítja, hogy a jó külpolitika nem hazardíroz, egyszerre több vasat is tart a tűzben. Ha azonban Trump mégis megnyeri a novemberi elnökválasztást, külpolitikájában még a jelenleginél is nagyobb hangsúlyt fog kapni Kína féken tartása, és ez hamar véget vethet a Kínával mind szorosabb kapcsolatokat kiépítő Orbánnal folytatott románcnak. Az pedig illúzió, hogy lehetséges egyformán jó viszonyt ápolni a hidegháborút vívó Kínával és Egyesült Államokkal. Ingázni, lavírozni talán lehet köztük, de az csak a bizalmatlanságot váltja ki mindkettejükből. Ez vezetett olyan tragédiához, mint Erdély pusztulása a XVII. század végén vagy – frissebb és ijesztőbb példaként – a vonakodó német csatlós, Magyarország szégyenletes végzete a második világháborúban.
Kína belső viszonyairól, gazdasági és demográfiai problémáiról inkább csak sejtéseink vannak, azt viszont tudjuk, hogy az Egyesült Államok gazdasága jó állapotban van. Továbbra is élen jár a tudományban, a haditechnikában, és nem autokrácia! A hatalmas Kína számára a kis Magyarország csak addig érdekes, amíg rajta – az itt működő cégein – keresztül be tudja tenni a lábát az Európai Unióba – itt nincs veszélyben a szuverenitás? Az Egyesült Államok viszont egy renitenskedő kis szövetségesben csak a bosszúságot („nuisance value”) látja, nem tartja fontosnak Magyarországot – fordítva annál inkább! Kína vagy Amerika – tessék választani! Az igaz viszont, hogy az Egyesült Államok belső megosztottsága, polarizáltsága valóban aggasztó. A balról érkező Harris – ha nyer és akarja – csökkentheti a kölcsönös gyűlöletet, de ha – ne adj’ Isten – a balos szélsőségesek programját hajtaná végre, akkor valóban aggódhatunk Amerika miatt – és a világ jövője miatt is. De azt se feledjük, az USA a történelemben mindig le tudta küzdeni ezeket a belső válságait demokratikus-jogállami berendezkedésének sérelme nélkül.
A miniszterelnök beszédében a jelen háborúban kettős igazságot lát: „Az ukránok azt gondolják, hogy ez egy orosz invázió, sérti a nemzetközi jogot, a területi szuverenitást, ők valójában önvédelemben vannak, és függetlenségi háborút folytatnak.” Ezt nemcsak az ukránok gondolják, ez tény, és nyíltan kevesen vonják kétségbe. Ukrajna nyugati orientációja, esetleges NATO-tagsága valóban fenyegetést jelentene Oroszország számára?
Egy semleges Ukrajna az oroszokat állandóan arra csábítaná, hogy bekebelezzék. Viszont az EU és a NATO tagjaként Oroszország számára egy stabil és egyre jobb gazdasági eredményeket elérő szomszéd lenne.
Az államok szuverenitását annyira hangoztató magyar miniszterelnök hogyan nevezheti agresszív követelőzésnek azt az ukrán igényt, hogy ütközőzóna helyett legyen „a Nyugat része, keleti határőrvidéke”? A kárpátaljai maradék magyarságnak és az összmagyarságnak is ez az érdeke, ahogy Németh Zsolt is rámutat. Írásában joggal veti föl, „tud-e Oroszország olyat nyújtani számunkra, amiért megéri vállalnunk a (méltánytalan) megbélyegzettséget?” Meg is adja erre a választ: „Ha sikeres stratégiát akarunk, akkor világossá kell tenni benne, hogy nem szándékozunk Magyarország fejlődését Oroszországhoz kötni.” Mások ezt úgy fogalmazzák, hogy Magyarország ne legyen Oroszország (és Kína) trójai falova, és ne is tegyen úgy, mintha az volna. Nincs is rá szüksége.
A szerző történész, volt külügyminiszter
Nyitókép: Orbán Viktor Szijjártó Péter kíséretében tárgyal Hszi Csin-ping kínai elnökkel és Vang Ji külügyminiszterrel Pekingben (forrás: Orbán Viktor Facebook-oldala)
