Eredete és jelentése
Alig több mint kétszáz éve létezik nagystratégia mint kifejezés, melynek legkorábbi megjelenései óta a jelentése sokat és sokszor változott. A nagystratégiai gondolkodás eredetét kitűnően bemutató lett-amerikai eszmetörténész, Lukas Milevski szerint először franciául, la grande Stratégie formában bukkant fel a XVIII. és XIX. század fordulóján. Ekkor még a „nagystratégia” volt a „stratégia” alkategóriája, és a hadsereg vezetéséhez szükséges tudásnak arra a „felső” szegmensére utalt, amelyet a főparancsnoknak és tábornokainak kell birtokolniuk.
Clausewitz (fotó, Rijksmuseum, Amszterdam)
A nagystratégia mai koncepciójának legfontosabb előképe a stratégiai gondolkodás egyik atyjának tartott porosz tábornok, Carl von Clausewitz (1780–1831) munkássága. Ennek alaptétele, hogy a háború nem más, mint a „politikai tevékenység folytatása más eszközökkel”, ami arra (is) utal, hogy egy ország külpolitikájának békében a diplomáciai, háborúban pedig a katonai eszközei dominálnak, de mindig a politikának kell meghatároznia a célokat és az eszközöket. Clausewitz ezért még a katonai dimenziót középpontba helyezve úgy határozta meg a nagystratégiát, hogy az annak eldöntése, hogy az állam „mely háborúkat vívja meg”.
A modern nagystratégiai gondolkodást a tengerészeti stratégia vezető alakjai, az amerikai Alfred Thayer Mahan (1840–1914) és a brit Julian Corbett (1854–1922) művei alapozták meg, náluk indult a nagystratégia elszakadása eredeti, katonai jelentésétől. Munkásságukban jelenik meg először a gondolat, hogy az állam a nagystratégia megvalósításának eszközeiként nem csak katonai, hanem gazdasági és politikai erejét (hatalmát) is beveti.
Clausewitz, Mahan és Corbett stratégiai elméleteit tovább gondolta és meghaladta Sir Basil Liddell Hart brit történész (1895–1970), aki már így határozta meg a nagystratégiát: „A nagystratégia (magasabb szintű stratégia) szerepe, hogy koordinálja és irányítsa egy nemzet vagy nemzetek szövetsége minden erőforrását a háború politikai céljának elérése érdekében, amely célt az alapvető politika határozza meg.” Mahan és Corbett nyomában Liddell Hart végül elszakadt a clausewitzi felfogás háborús fókuszától, mivel későbbi értelmezésében
a nagystratégia annak meghatározása, hogy egy állam hogyan nyeri meg a háborút, és hogyan nyeri meg majd a békét is.
Munkássága fordulópont a nagystratégia koncepciójának történetében, mivel utódai már a nagystratégiát az államoknak mind háborúban, mind békében követett, átfogó nemzeti stratégiájaként fogták fel.
Az atomkor beköszöntével a nukleáris stratégia koncepciói kapták a főszerepet, így a nagystratégia évtizedekre háttérbe szorult annak ellenére, hogy George Kennan a hidegháborús amerikai feltartóztatási stratégia megalkotásával valójában nagystratégiát adott az Egyesült Államoknak. A nagystratégia koncepcióját az 1970-es és 1980-as években az Aradon, zsidó családba született amerikai Edward Luttwak, az amerikai Barry Posen és a brit-amerikai Paul Kennedy hozták be újra a nemzetközi kapcsolatok tudományába. 1987-ben Kennedy máig legfontosabb műve, A nagyhatalmak tündöklése és bukása adott nagy lökést a nagystratégiáról való gondolkodásnak. Fő tétele, hogy a nagyhatalmak bukását az idézi elő, hogy nagystratégiáikban nem hangolják össze a katonai és a gazdasági dimenziót: katonai céljaik, háborús kalandjaik jóval meghaladják erőforrásaik mértékét, gazdaságuk teljesítőképességét, ezért a túlterjeszkedés hibájába esnek. Kennedy korszakos újítása, hogy koncepciójában egy szintre helyezte az államműködés katonai és gazdasági vetületeit. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a következő évtizedekben a nagystratégia gondolata egyre inkább az államvezetés (statecraft) minden jelentős területét (politika, gazdaság, biztonság) felölelő, átfogó stratégia megalkotását kezdte jelenteni.
John Lewis Gaddis, a Yale Egyetem hadtörténész professzora, a hidegháború jeles kutatója nagystratégiai szemináriumot tart az USA haditengerészeti akadémiáján (Naval War College), fotó Eric Dietrich
Ebben a széles értelemben folyik intenzív vita az 1990-es évek végétől az amerikai külpolitikai gondolkodásban és a nemzetközi kapcsolatok tudományában az amerikai nagystratégia ideális céljairól és eszközeiről. Ebben a vitában számos különböző álláspont megnyilvánult már, de
a két legfontosabb áramlat, amely egymással vitában áll, az a neorealistákból álló tábor, amely a visszafogottságot (restraint) vagy visszavonulást (retrenchment) hirdeti, valamint az ennél eklektikusabb, liberális és konzervatív internacionalistákból, illetve neoklasszikus realistákból is álló tábor, amely a mély elköteleződést (deep engagement) szorgalmazza.
A visszafogottságot hirdető tábor harci kürtjét Eugene Gholz, Daryl G. Press és Harvey M. Sapolsky fújta meg 1997-es Come Home, America (’Gyere haza, Amerika’) című tanulmányukkal. Szerintük véget kell vetni az Egyesült Államok globális katonai jelenlétének, az amerikai csapatok nagy részét haza kell hozni, az így felszabaduló erőforrásokat a belső kihívások (gazdasági és szociális problémák) megoldására kell fordítani, egyben lazítani kell Amerika szövetségesi elköteleződését, ki kell egyezni a nemzetközi rendszer meghatározásába beleszólásért küzdő más nagy- és középhatalmakkal, elsősorban Oroszországgal és Kínával. Bár a másik tábor tagjai az 1990-es évek végétől folyamatosan védték cikkeikben a „mély elköteleződés” és a liberális internacionalizmus kombinációjaként jellemezhető, hidegháború utáni amerikai nagystratégiát, ikonikus válaszuk a tábor szószólói, Stephen Brooks, John Ikenberry és William Wohlforth Don’t Come Home, America (’Ne gyere haza, Amerika’) című, 2012-es tanulmányával született csak meg. A „mély elköteleződés” mellett kardoskodók egyetértenek az Egyesült Államok hidegháború után globális katonai jelenlétével, a humanitárius célú katonai beavatkozásokkal, a demokrácia és az emberi jogok „exportjával”, bár több kérdésben (például rezsimváltást célzó katonai beavatkozások, terrorizmus elleni harc) megoszlanak a vélemények ebben az ideológiailag és elméleti szempontból is igen sokszínű csoportosulásban.
Az elmúlt évtizedben két trend is megfigyelhető a nagystratégia-koncepció alkalmazásában. Egyfelől az amerikai nagystratégiáról szóló vita fókuszában immár a Kínához és általában a nagyhatalmi versengéshez való viszonyulás áll. A „visszafogottság” szószólói szerint Kína nem jelent egzisztenciális fenyegetést az Egyesült Államokra, nem kívánja átalakítani a liberális nemzetközi rendet, ezért Amerika részéről a Kínával szembeni nagyhatalmi versengésnek a nagystratégia középpontjába állítása kifejezetten kontraproduktív, mivel hozzájárul a Pekinggel való kapcsolatok romlásához, és konfliktusba kergeti a két nagyhatalmat. Az „elköteleződést” különböző mértékben támogató, ellenoldali szakértők szerint azonban Kína időközben rivális nagyhatalommá nőtte ki magát, folyamatosan igyekszik kiterjeszteni gazdasági, katonai és politikai befolyását az egész világra, fenyegeti az Egyesült Államok primátusát, a maga képére kívánja formálni a nemzetközi rendet, és exportálja az illiberális, autokratikus politikai modellt. Emiatt az Egyesült Államoknak a nagyhatalmi versengést kell nagystratégiája középpontjába állítania, ennek megfelelően fel kell vennie a versenyt Kínával a gazdasági, technológiai és katonai területeken, meg kell erősíteni szövetségesi és partneri kapcsolatait, és be kell vonni ezeket Kína ellensúlyozásába, illetve meg kell védenie a liberális nemzetközi rendet és az annak alapjául szolgáló értékeket. A másik, nagyon üdvös trend, hogy a nagystratégiával foglalkozó szakirodalom végre kezd elszakadni Amerika-központúságától, és egyre több elemzés jelenik meg más országok nagystratégiáiról, továbbá a nagystratégia alkalmazását a kutatók a nagyhatalmak után a közép- és kishatalmakra is kiterjesztik, sőt a nagystratégia koncepcióját már nemcsak a politikai, hanem a gazdasági-üzleti szférában is előszeretettel használják.
Hogyan csináljunk nagystratégiát?
Mára tehát a nagystratégia egy adott állam átfogó tervét jelenti arra, hogy milyen távlati célokat tűz ki politikai közössége számára, ezzel összhangban milyen pozíciót kíván elfoglalni a nemzetközi rendszerben, továbbá hogyan kívánja ezeket a célokat megvalósítani. Alapvető tehát, hogy a nagystratégiát az adott állam kormányzata úgy határozza meg, hogy abban összhangba hozza országának belső (gazdasági, szociális stb.) céljait külső (nemzetközi) céljaival.
A nagystratégia ennek megfelelően az adott állam nemzetközi térben betöltött pozíciójára, mozgásterére összpontosít, miközben legáltalánosabb értelemben mindenképpen állampolgárai s a nemzet érdekeit kell szolgálnia.
A nagystratégia – ahogy fent is láttuk – a katonai stratégia világából nőtt ki, ezért alapvető struktúrája is a katonai stratégiáét követi. Ennek megfelelően három legfontosabb eleme: a célok, a végrehajtási módok és az eszközök. Lényege, hogy kitűzze az állam legfontosabb belső-külső céljait, meghatározza, hogy mindezeket a célokat hogyan kívánja előmozdítani, majd hozzárendelje mindazokat az eszközöket, erőforrásokat, amelyek a célok előmozdításához szükségesek. A nagystratégia mai értelmezésében attól is „nagy”, hogy nem csupán katonai vagy külpolitikai stratégiát jelent, hanem mind a célok, mind pedig különösen az eszközök tekintetében már az államvezetés valamennyi lényeges területére vonatkozik. A nagystratégiának tehát meg kell határoznia az állam céljait (legalább) a politika, a gazdaság és a biztonság területén, de még fontosabb, hogy céljai végrehajtásához hozzá kell rendelnie az állam minden politikai, gazdasági, katonai, kulturális és információs erőforrását.
Milyen legyen a magyar nagystratégia?
Mindezek alapján tehát a magyar nagystratégia meghatározásának első és legfontosabb feladata Magyarország átfogó, távlati nemzetstratégiai céljainak kijelölése. Ezt Becsey Zsolt frappánsan úgy fogalmazta meg, hogy „együtt kell kezelni a geostratégiai víziónkat a gazdasági-társadalmi víziónkkal”. Úgy gondolom, a magyar nagystratégia legfőbb célja Magyarország békéjének, biztonságának és jólétének megteremtése és szavatolása. Németh Zsolt vitaindítójában ezzel egybecsengően úgy határozta meg távlati nemzetstratégiai céljainkat, hogy „legyen jó magyarnak lenni, és legyen jó Magyarországon élni… javuljon a magyar életminőség határon belül és túl… váljunk Európa egyik legélhetőbb országává”. Magyarország békéjének, biztonságának és jólétének megteremtéséhez kapcsolódó cél tehát, hogy hazánk minél hamarabb zárkózzon fel nyugati szövetségeseinkhez gazdaságilag, technológiailag, politikailag és társadalmilag is; valójában ez volt az 1989–1990-es rendszerváltoztatás álma és ma is ez a magyarok legfontosabb vágya.
A következő feladat, hogy a fenti, általános társadalmi célok elérése érdekében meghatározzuk azt, hogy mi legyen Magyarország helye és szerepe a nemzetközi rendszerben. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy pontosan értékeljük, miben áll a mai nemzetközi rendszer. Az 1989–1991 utáni „unipoláris pillanat” (Charles Krauthammer) lecsengésével a nemzetközi rendszer mára elmozdult egy másfajta polaritás irányába: jelenleg valahol a bipolaritás és a multipolaritás között van (magam ezt poszt-unipolaritásnak nevezem). Sokáig úgy tűnt, hogy a multipolaritás fogja meghatározni, de az elmúlt évtizedben egyre inkább a két szuperhatalom, a korábbi unilaterális hegemón Egyesült Államok és a mellé felzárkózó Kínai Népköztársaság versengése jellemzi.
Nagyon fontos, hogy az utóbbi két és fél évben pedig felgyorsult a blokkosodás folyamata is a két szuperhatalom oldalán. A sokáig hezitáló Európai Unió ebben a rivalizálásban mostanra az Egyesült Államok mellett látszik letenni a voksát, Oroszország pedig már határozottan állást foglalt, és Kínával kötött „korlátok nélküli partnerséget”.
Ezen a ponton szót kell ejteni Ázsia pólusképző erejének kérdéséről, amely a bipolaritás irányába való elmozdulás elleni érvként szokott elhangozni. A valóság azonban az, hogy az indo-csendes-óceáni térség ugyanúgy keresi a helyét a jelenlegi, multipolaritás és bipolaritás közti állapotban, mint más térségek. A multipolaritás erősödésére a számos régióból szerveződő, de Kínát és Indiát is magában foglaló BRICS-et és a közép-ázsiai fókuszú Sanghaji Együttműködési Szervezetet szokták példaként említeni. Egyetértek Németh Zsolttal, hogy „ezek a szervezetek... inkább politikai lobbicsoportok, mintsem tényleges hatalmi tényezők”. Fontos viszont látni, hogy Kína terjeszkedése a térség meghatározó országait (Japán, India, Dél-Korea, Ausztrália, Fülöp-szigetek, Új-Zéland, Vietnám) egyre közelebb hozza az Egyesült Államokhoz (lásd Quad, AUKUS, IP4 partnerek a NATO-csúcson stb.).
Kína és Oroszország egyre agresszívebb külpolitikája egybetereli tehát az euroatlanti és indo-csendes-óceáni partnereket, és a globális kétosztatúságot erősíti.
Ebben az egyre inkább bipoláris nemzetközi rendszerben kell tehát Magyarország helyét és szerepét kijelölni. Jeszenszky Gézával egyetértve: „illúzió, hogy lehetséges egyformán jó viszonyt ápolni a hidegháborút vívó Kínával és Egyesült Államokkal... tessék választani!” Nézetem szerint Magyarország ideális pozíciója ebben a rendszerben a Nyugat, az Egyesült Államok és az Európai Unió mellett képzelhető csak el. Emellett a fő érv az – ahogy Becsey Zsolt fogalmazott –, hogy „a Nyugat, amelybe mi is beletartozunk, már csak azért is, mert szervezeteihez saját akaratunkból csatlakoztunk, érdekelt abban, hogy fejlődjünk”.
Mérete, földrajzi helyzete és erőforrásai miatt Magyarország ambíciója az lehet, hogy elérje a minél mélyebb beágyazottságot az euroatlanti integrációkba, és azt, hogy rá szövetségesei hasznos EU- és NATO-tagként tekintsenek. Ez a típusú beágyazottság együtt járna a nyugati gazdasági ellátórendszerekbe történő integrációnkkal is. Minél erősebb a pozíciónk a világ legerősebb katonai szövetségében (NATO) és a világ legerősebb gazdasági integrációjában (EU), annál jobban tudjuk a magyar állampolgárok közös gazdasági, társadalmi érdekeit előmozdítani – és nem utolsósorban annál eredményesebben tudunk fellépni a határon túl élő magyarok érdekeiért is.
Ezekhez az átfogó nemzetközi, külpolitikai célokhoz kell a következő lépésben rendelni megvalósításuk módjait és eszközeit is. A teljesség nélkül vegyük számba a legfontosabbakat. Először is elengedhetetlen mindehhez egy professzionális magyar diplomáciai szolgálat működése. Szintén kikerülhetetlen feltétel, hogy minél kiegyensúlyozottabb és szorosabb kapcsolatokat tartsunk fenn legfontosabb euroatlanti szövetségeseinkkel (Egyesült Államok, Németország, Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Lengyelország), minél békésebb és barátibb viszonyt alakítsunk ki minden szomszédunkkal, illetve a szélesebb kelet-közép-európai régió országaival. A megvalósításhoz szükséges továbbá, hogy a vezető magyar politikai pártok, különösen a mindenkori kormánypártok a domináns európai pártcsaládok valamelyikéhez tartozzanak, hiszen az európai és a transzatlanti fórumokon csak ezeken a kapcsolatokon, partnerségeken keresztül tudjuk sikeresen befolyásolni a nagy nemzetközi döntéseket, érvényesíteni külpolitikai és külgazdasági érdekeinket.
A fentieket összefoglalhatjuk úgy is, hogy – az én szubjektív értékelésem szerint – a nemzeti érdek azt diktálná, hogy a magyar nagystratégia fő iránya a Nyugatba, a nyugati politikai családba való minél mélyebb beágyazottságunk és a Nyugathoz minél hamarabb történő gazdasági, politikai, technológiai és társadalmi felzárkózásunk legyen.
Miben áll ma a magyar nagystratégia?
Hogyan viszonyul mindehhez a jelenlegi magyar külpolitika és nagystratégia valósága? Mivel a miniszterelnök tusnádfürdői beszéde és Németh Zsolt vitaindító cikke is arra ösztönöz bennünket, a nyilvánosság szereplőit, hogy kezdjünk el beszélgetni, milyen is legyen a magyar nagystratégia, az olvasó jogosan teheti fel a kérdést: ha a magyar nagystratégia még csak most készül, mihez viszonyítsuk az ideális nagystratégia elemeit? A valóság azonban az, hogy minden országnak van valamiféle nagystratégiája, ha tud róla, ha nem, ha szándékosan megalkotott ilyet, ha nem. Ahogy Nina Silove nagyszerű tanulmánya rámutat: a nagystratégia egyik jelentése nem más, mint az egyes országok „nagy magatartása”, vagyis az egyes országok nagystratégiájáról nemcsak (sőt gyakran nem elsősorban) kinyilvánított vagy írásba foglalt terveik, hanem az egyes országok kormányzatai által követett kül- és belpolitikai magatartás céljainak és eszközeinek vizsgálata alapján tájékozódhatunk.
Vlagyimir Putyin és Orbán Viktor Budapesten 2015-ben
Ez egybevág az ismert mondással, miszerint „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”. Becsey Zsolt ennél is továbbmegy, amikor kifejezi azon aggodalmát, miszerint „ennek a vitának még előtte vagyunk, de… félő, hogy a kocka már el van vetve”.
Ha így vizsgáljuk meg a jelenlegi magyar nagystratégiát, akkor világosan látszik, hogy Magyarország jelenleg követett nagystratégiája alapvető orientációjában és egyes elemeiben is jelentős részben eltér az eddig hozzászólók által és általam is preferált nyugatos, euroatlanti nagystratégiától, sőt szembe megy azzal.
Miközben Magyarországnak – sokak szerint – nyugatos orientációt kellene követnie, az elmúlt bő évtizedben teljesen más orientációt követett. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ez kimerül abban, hogy Magyarország a „konnektivitás” jegyében igyekszik fenntartani a párbeszédet Moszkvával és Pekinggel, vagy szimplán üzletel velük. Pesti Sándor úgy fogalmaz, hogy „miközben ugyanis a kormányzati illetékesek kínosan ügyelnek arra, hogy a keleti autokratákat és diktátorokat véletlenül se kritizálják – sőt, olykor dicsérik őket –, nyugati szövetségeseinket – és különösen az EU intézményeit, tisztségviselőit – folyamatosan, igen konfrontatív hangnemben bírálják”. Szerintem azonban ettől lényegesen többről van szó: a döntéshozók a magyar nagystratégiát csaknem egy évtizede az orosz és kínai érdekekhez igazítják. Oroszországgal kapcsolatban ez különösen az Ukrajna elleni totális invázió 2022. februári megindítása óta nyilvánvaló, de 2014 óta Magyarország minden területen igyekezett az orosz érdekeket előmozdítani. Az orosz orientációt demonstrálja az elmúlt évtized számtalan kormányzati lépése, a Gazprommal kötött szerződéseinktől a Paks II. Oroszország általi megépíttetésén (2014) és Ukrajna euroatlanti integrációjának blokkolásán (2017 óta) keresztül a Nemzetközi Befektetési Bank központjának Budapestre hívásáig (2019) és a nemzeti kártya orosz és fehérorosz állampolgárokra való kiterjesztéséig (2024). És akkor még nem beszéltünk arról a folyamatos demonstratív kiállásról az orosz érdekek mellett, amelyet a hivatalos Magyarország az EU-ban, a NATO-ban és a magyar nyilvánosságban visz az Ukrajna elleni agresszió elmúlt két és fél évében.
Szűzanya-ikon a 2000-es években kibővített Rosztov Atomerőmű területén Volgodonszknál
a két ország közötti kapcsolatoknak „minden időjárásra kiterjedő” – más szóval „négy évszakos” – átfogó stratégiai partnerség szintjére emeléséről (2024).
Azt is ki kell emelni, hogy az elmúlt három évben a magyar kormány korábban nem látott mértékű kínai befektetést invitált hazánkba, olyannyira, hogy a Kína által az elmúlt egy évben az EU-ba áramoltatott külföldi közvetlentőke-befektetések (FDI) negyvennégy százaléka (!) Magyarországra érkezett. A tények tükrében értékelésem szerint nem lehet kétséges, hogy a döntéshozók a magyar nagystratégiát az elmúlt bő évtizedben Oroszországhoz és Kínához kötötték, az orosz és kínai érdekekhez orientálták.
A Kínai Kommunista Párt megalapításának századik évfordulájára kiadott szerb bélyeg (2021)
A magyar külpolitikának és nagystratégiának az orosz és kínai érdekekhez igazítása megítélésem szerint szembe megy a magyar nemzeti érdekekkel. Egyetértek Becsey Zsolttal, aki nem lát arra utaló jeleket, „hogy a gazdasági kapcsolataink szükséges diverzifikációja címén létesített keleti kapcsolatok, illetve maguk a keleti nagyhatalmak… olyan illeszkedési modelleket ajánlanának fel, amelyek bármiben is túllépnék a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minimumát, és kedvezőbb lehetőségeket biztosítanának, mint a Nyugat.” Azt gondolom, hogy ez nemcsak a gazdasági dimenzióban, hanem a politikai és a biztonsági dimenziókban, sőt a mindezeket szintetizáló nagystratégiai szinten is érvényes. Politikai és – bizony! – biztonságpolitikai szövetségünk Putyin Oroszországával már eddig is nagyon sok hátránnyal járt Magyarország számára a nemzetközi térben, Kínával kiépített „négy évszakos, átfogó stratégiai partnerségünk” pedig szintén egyre komolyabb feszültségeket szül nyugati partnereinkkel, hazánkra nézve negatív következményekkel. Csatlakozom Németh Zsolthoz, aki úgy fogalmazott: „Ha sikeres stratégiát akarunk, akkor világossá kell tenni benne, hogy nem szándékozunk Magyarország fejlődését Oroszországhoz kötni.” Véleményem szerint Kínához sem szabad. A jelenlegi magyar nagystratégia azonban ezzel ellenkező képet mutat.
Gondolatmenetem végén hangsúlyozni kívánom, hogy üdvözlendő a miniszterelnök felhívása és Németh Zsolt kezdeményezése arra, hogy nyilvános diskurzus induljon el arról, milyen magyar nagystratégia szolgálná leginkább a nemzeti érdekeket. Ilyen vita éppen arra lehet alkalmas, hogy megálljunk egy pillanatra és átgondoljuk, milyen ideális nagystratégiára lenne szükségünk, ezzel párhuzamosan pedig megvizsgáljuk, milyen nagystratégia formálódott ki az utóbbi bő évtizedben, majd a kettő összevetéséből társadalmi szinten levonjuk a tanulságokat. A nagystratégiát ugyanis mindig a kormányzatok kezdeményezik és hajtják végre, de egyetlen ország nagystratégiája sem lehet sikeres anélkül, hogy az a széles körben, társadalmi szinten elfogadott nemzeti érdek előmozdítására épülne, és a választott nagystratégia mögé – kimondva vagy kimondatlanul – felsorakozna a nagystratégia által szolgált közösség, nemzet többsége.
A szerző geostratéga, az Atlantic Council és a George Washington University munkatársa
Németh Zsolt vitaindítója itt, Jeszenszky Géza hozzászólása itt, Becsey Zsolté itt, Pesti Sándoré itt, Nyíri Jánosé itt, Bába Iváné itt, Boris Kálnokyé itt olvasható. Lásd még Lovászy László írását itt.
Nyitókép: Az út és Övezet kezdeményezés térképe 2020-ból (forrás: Infrastrukturatlas, 2020)
