Thuküdidész csapdája

Az ókori görög történészt a nemzetközi kapcsolatok tudományában a realista elméletek egyik legkorábbi képviselőjének tekintik. Ezt elsősorban fő műve, A peloponnészoszi háború alapozza meg, amelyben Thuküdidész módszeresen adatolva, tárgyilagosságra törekedve mutatja be a status quo fenntartásában érdekelt Spárta és a felemelkedő Athén, valamint szövetségeseik közötti küzdelmet. Így őt tekintik az egyik első gondolkodónak, aki a regnáló nagyhatalmak és a felemelkedő nagyhatalmak közötti rivalizálás kérdésével foglalkozott, amely téma a következő két évezred során újra és újra felbukkant egyebek közt Niccolò Machiavelli, Hans Morgenthau, George F. Kennan és Kenneth Waltz műveiben. 

Richard Kauffungen Thuküdidész-szobra Bécsben, a parlament előtt

 

Thuküdidész A peloponnészoszi háború egyik sokat idézett passzusában kijelenti:

„Athén felemelkedése és az ezáltal Spártában keltett félelem tette a háborút elkerülhetetlenné.”

Ez alapján alkotta meg Allison a „Thuküdidész csapdája” koncepciót, amely szerint az aktuálisan „regnáló”, a nemzetközi rendszer csúcsán álló nagyhatalom és a babérjaira törő felemelkedő nagyhatalom közötti versengés történelmi tapasztalatok alapján általában háború útján dől el. A harvardi professzor Háborúra ítélve? című 2017-es könyvében tizenhat esetet mutat be a világtörténelemből, amelyekben regnáló nagyhatalmak és felemelkedő nagyhatalmak között alakult ki versengés. Allison értékelése szerint a tizenhat nagyhatalmi versengésből tizenkettő háborúba torkollott, ezért egy status quót védő nagyhatalom és egy felemelkedő nagyhatalom versengésébe erősen bele van kódolva a fegyveres konfliktus lehetősége. Ez a tétel egyébként nem teljesen új a nemzetközi kapcsolatok elméletében, hiszen A. F. K. Organski, Robert Gilpin és John Mearsheimer már korábban mind arra jutottak, hogy a nagyhatalmak közötti versengés a nemzetközi rendszer anarchikus struktúrája miatt leggyakrabban háború útján dől el. Természetesen Allison mindezt elsősorban azért vizsgálja, mert úgy látja: az Egyesült Államok mint regnáló nagyhatalom és Kína mint feltörekvő nagyhatalom között pont olyan versengés alakult ki a XXI. század elejére, mint annak idején Spárta és Athén között, illetve az általa bemutatott további történelmi példákban. Allison ezért könyvével igyekszik figyelmeztetni a döntéshozókat arra, hogy

néhány rossz lépés is könnyen elvezethet a két nukleáris hatalom közötti pusztító háborúhoz, hiszen ez a lehetőség strukturális tényezőkből fakad.

Fontos leszögezni, hogy a Thuküdidészből kiinduló Allison nem tekinti az Egyesült Államok és Kína közötti háborút elkerülhetetlennek (sőt azt is állítja, hogy Thuküdidész maga is egyfajta költői túlzásként használta a szót). Azonban úgy gondolja, hogy Thuküdidész csapdája Amerika és Kína között valóságosan kialakulhat, és a két országra strukturális nyomás nehezedik békés kapcsolatrendszerük felszámolására. Allison egyik legfontosabb állítása, hogy Kína nemcsak törekszik arra, hogy hatalma növelésével leszorítsa az Egyesült Államokat a nemzetközi rendszer csúcsáról, de bizonyos mérőszámok alapján már be is érte Amerikát. Erre elsősorban azt hozza fel példának, hogy Kína egy főre jutó nemzeti összterméke (GDP) a vásárlóerő-paritáson alapuló számítás (PPP) szerint már 2017-ben túlszárnyalta az Egyesült Államokét (19,89 milliárd dollárt érve el a 19,49 milliárddal szemben). Számos szakértő szerint azonban a PPP-alapú GDP-számítás nem bizonyítja, hogy Kína már megelőzte az Egyesült Államokat gazdaságilag. Mindazonáltal Allison szerint

a globális erőegyensúlyban soha korábban nem történt olyan drámai változás, mint Kína felemelkedése nyomán.

A kommunisták vezette ország a „reformok és nyitás” által elősegített, példátlan gazdasági fellendülésre építve mára nemcsak a második legnagyobb gazdasággá vált, hanem politikai és katonai erejének jelentős növekedése ezeken a területeken is nagyhatalommá avatta. Felemelkedése és annak nyomán bővülő globális ambíciói azonban az Egyesült Államok legveszélyesebb riválisává tették. A két nagyhatalom immár több éve nyíltan ellenségessé vált egymással, ezért Allison valós lehetőségként számol a közöttük kitörő háborúval, és ezért minden érintettet arra int: lássák tisztán, hogy Thuküdidész csapdája konfliktushoz vezethet Washington és Peking között, és tegyenek meg mindent ennek elkerülésére.

Thuküdidész csapdája természetesen nem csak az amerikaiakat és a kínaiakat figyelmezteti. A mi régiónkat, Közép-Európát a két nagyhatalom versengése közvetlenül érinti, mivel – s ezt mostanában hajlamosak vagyunk nagyvonalúan figyelmen kívül hagyni – országaink biztonságát az Egyesült Államok katonai ereje és az Észak-Atlanti Szövetség garantálja, miközben az elmúlt évtizedben Magyarország és számos térségbeli szomszédja épített ki szoros gazdasági és politikai kapcsolatokat a kommunista Kínával. Ezért évek óta foglalkoztatja a közép-európai külpolitikai gondolkodókat, hogy miként lehet hosszú távon fenntartani szoros stratégiai partnerséget mindkét, egymással egyre feszültebb viszonyban lévő nagyhatalommal. Számosan úgy vélik, hogy hazánknak és régiós szomszédainknak igyekezniük kell továbbra is mindkét nagyhatalommal jó és szoros kapcsolatokat fenntartani. Másokkal együtt azonban magam is úgy gondolom, hogy a „második hidegháborúnak” is méltán nevezett amerikai–kínai versengés új fejezetet nyitott a nemzetközi politikában: Kína immár nem csupán az Egyesült Államok primátusát fenyegeti, hanem felemelkedésével kihívást jelent gazdasági, politikai és katonai értelemben az egész Nyugat (benne térségünk) számára, hiszen egyrészt támadja a Nyugat által kiépített, parlamenti demokrácián alapuló liberális nemzetközi rendet és világgazdasági rendszert, másrészt viszont aktívan támogatja a nyugati demokráciákkal szemben álló autoriter rezsimek térnyerését. Kihívása a Nyugat felé tehát mind strukturális, vagyis a célja, hogy maga rendelkezzen a legnagyobb gazdasági, katonai és politikai hatalommal a világon, és így saját érdekei szerint alakíthassa a nemzetközi rendet, mind pedig ideológiai, mivel arra törekszik, hogy a nyugati jogállam, demokrácia és emberi jogok modelljét mint normát felváltsa tekintélyelvű, az emberi jogok egyetemes érvényét tagadó, a gazdasági fejlődést az individuális kiteljesedés elé helyező, valójában – mondjuk ki – a görög-római és zsidó-keresztény civilizáció értékeit elutasító modellje. Ebben a küzdelemben pedig a közép-európai országok helye egyértelmű.

Thuküdidész csapdájában nem szabad az egymással potenciálisan háborúba keveredő nagyhatalmak közé szorulnunk.

A szerző geostratéga, az Atlantic Council, a John Lukacs Intézet  és a Magyar Külügyi Intézet  munkatársa

Nyitókép: Kollázs a pekingi Tiltott Várost, a császári palotanegyedet őrző oroszlánnal és a washingtoni Capitolium kupoláján lévő Szabadság-szoborral (grafika: Országút)