Először is szeretném örömömet kifejezni az érdemi szakmai vita lehetőségéért, köszönet ezért az Országútnak és Németh Zsoltnak.

Jómagam a jóval átfogóbb „magyar nagystratégia” keretén belül a külpolitikai stratégia jelenéről és általam kívánatosnak tartott jövőjéről szeretnék néhány szót szólni. Elöljáróban fontosnak tartom rögzíteni, hogy nem hiszek abban, hogy valaha is konszenzus teremthető abban a kérdésben, mely politikusi intézkedések/megnyilvánulások szolgálják a nemzeti érdeket, és melyek ártanak annak (már csak azért sem, mert maga a nemzeti érdek is jelentős részben szubjektív fogalom). Így az alábbiakban értelemszerűen a magam szubjektív álláspontját ismertetem.

Noha hivatalos külpolitikai stratégia – legalábbis a nyilvánosság számára hozzáférhető formában – 2011 óta nem készült,

a magyar külpolitika kormányzati illetékesek által megfogalmazott stratégiai elemeivel, céljaival lényegében kivétel nélkül egyetértek:

hazánk Nyugathoz való tartozásának egyértelmű deklarálása, a NATO- és EU-tagság megkérdőjelezhetetlenségének folyamatos hangoztatása; blokkosodás helyett konnektivitás, a Föld minden fontos országával, régiójával jó viszonyra való törekvés, a kétoldalú kereskedelem és a kölcsönös befektetési lehetőségek maximális kiaknázása, tartózkodás az egyes országok politikai rendszerének minősítésétől; a szélesebb értelemben vett közép-európai régió országaival való szoros viszonyra törekvés, ezen belül is a visegrádi együttműködés kiemelt kezelése; az elcsatolt területeken élő magyarság helyzetének figyelemmel követése, az érdekükben történő fellépés.

Problémám gyakran ezen stratégiai célok gyakorlati kivitelezésével van. Némi leegyszerűsítéssel úgy fogalmaznék, hogy

a kormánynak nem a keleti, hanem a nyugati politikájával van gondom

(kivéve a 2022 februárja utáni magyar–orosz viszonyt, erről majd később). Miközben ugyanis a kormányzati illetékesek kínosan ügyelnek arra, hogy a keleti autokratákat és diktátorokat véletlenül se kritizálják – sőt, olykor dicsérik őket –, nyugati szövetségeseinket – és különösen az EU intézményeit, tisztségviselőit – folyamatosan, igen konfrontatív hangnemben bírálják, a Bizottság mindenkori elnökét patás ördögként ábrázolva, teleplakátolják vele az országot. Nem értem a logikát: mindenkivel legyünk jóban, kivéve a saját szövetségeseinket? Nehéz így betölteni a vágyott kulcsállami, közvetítői szerepet. Maga az Országgyűlés Külügyi Bizottságának fideszes elnöke írta/mondta több alkalommal, hogy elveszítettük a tekintélyünket nyugati szövetségeseink előtt.

Nem tudjuk, hogy ezen kormányzati magatartás miatt a visszatartott uniós pénzek mellett hány nyugati beruházástól esnek el magyar cégek, és mennyi titkosszolgálati információt tartanak vissza a szövetséges társszolgálatok.

Az a benyomásom, hogy egy nemzeti érzelmű, konzervatív ember számára valóban jogos aggodalomra okot adó, nyugat-európai és amerikai jelenségeket – gender, woke, cancel culture, nemzetállamhoz való viszony – a kormányzati politikusok (és különösen a médiájuk) őszinte aggodalomból és/vagy szavazatmaximalizálási okokból fölnagyítják, eltorzítják, karikírozzák. Figyelembe véve például, hogy a párizsi olimpia minden eddigi jegyeladási rekordot megdöntött, és hogy a nézők kétharmadát alkotó franciák milyen eksztatikus őrjöngéssel biztatták nemzettársaikat (az elit és a nép egyaránt), legalábbis szkeptikus vagyok azon miniszterelnöki megállapításokat illetően, hogy Nyugat-Európa „posztnemzeti állapotban” van, „tagadják, hogy létezik közös kultúra”, „nem vágynak sem nagy eszményekre, sem közös, nagy, lelkesítő célokra”, „nem ismeri a nemzeti nagyságot”. Magam úgy gondolom, hogy amikor az egyébként progresszív liberális Macron több nagy beszédében is az Európai Unió további elmélyítését tűzi ki célul, francia nemzeti érdeket (is) követ. Maga a miniszterelnök is utalt rá Tusnádfürdőn, hogy nincs is olyan nagy különbség a francia elnök által képviselt stratégiai autonómia és az általa hangoztatott szuverenista álláspont között. (Ettől még a 2015–2016-ban – és részben ma is – folytatott nyugat-európai migránspolitika valóban veszélyezteti az európai nemzetállamok és a keresztény Európa jövőjét.)

Azt sem értem, hogy miért érzi szükségét 2016 óta a miniszterelnök annak, hogy látványosan állást foglaljon az amerikai elnökválasztás mindig kiélezett versenyt hozó kétpárti küzdelmében, ahelyett, hogy csendben szurkolna a számára kedvesebb jelöltnek. Ez a hazárdjáték 2016-ban bejött, 2020-ban azonban nagyon nem, és most is teljesen nyílt a küzdelem. (Ez persze nem menti a jelenlegi amerikai nagykövet nemzetközi diplomáciában rendkívül szokatlan, túlfűtött ellenzékiaktivista-szerepfelfogását.)

Külön kitérnék a magyar–orosz viszonyra. 2022 februárja előtt a kormány joggal hivatkozhatott arra, hogy számos nyugat-európai ország sokkal nagyobb volumenű üzleteket bonyolít Oroszországgal, mint hazánk, és több vezető nyugati politikus szorosabb viszonyt ápol Putyinnal, mint Orbán (például Merkel, Schröder, Kurz, Berlusconi). Az orosz agressziót követően azonban megváltozott a helyzet. Jelen tudásom szerint egyetértek a kormánnyal a szankciók kontraproduktív jellegének hangsúlyozásában, és el tudom fogadni az Ukrajnának történő fegyverszállításból való kimaradást. Azt azonban nem értem, miért támadja a háború kezdetétől a nyugati fegyverszállításokat és titkosszolgálati segítséget.

Ezek nélkül valóban sikerült volna elérni az oroszoknak az eredeti célt, Kijev elfoglalásával egy megcsonkított ukrán bábállam megteremtését. Ez pedig ellehetetlenítette volna azt az Orbán által is gyakran emlegetett magyar érdeket, hogy hazánk és Oroszország között mindig legyen egy szuverén ország.

Szintén egyedül maradtunk szövetségeseink között a tűzszünet folyamatos követelésével, Ukrajna EU-tagjelölti státuszának elutasításával, és annak ellenzésével, hogy a lefoglalt orosz vagyon kamataiból támogassa az EU az ukrajnai fegyverszállításokat. Azt sem értem, miért mondja a miniszterelnök, hogy – szemben a Nyugattal – Oroszország „hiperracionális vezetés alatt áll”, „amit csinál, logikusan következik az érdekeiből”. Hiszen még Putyin jóbarátja, Gerhard Schröder is azt nyilatkozta, hogy Oroszország végzetes hibát követett el Ukrajna megtámadásával. Ijesztő továbbá egyes kormánypárti médiumok nyílt orosz propagandája (Origó, Hír TV egyes műsorai).

Az ázsiai nagyhatalmak minden téren megfigyelhető erősödése (bár Kína, Japán és Dél-Korea Európánál is nagyobb demográfiai válsággal küzd) ellenére

magam nem látom a jelét a közöttük „most formálódó, új egység”-nek.

Helyette azt érzékelem, hogy Ázsia meghatározó országainak – Kína, India, Pakisztán, Indonézia, Japán, Dél-Korea – a legkülönbözőbb kérdésekben vannak vitái, konfliktusai egymással. (Ez a kormányfői állítás még a Kína, Irán és Észak-Korea közötti együttműködésre sem igaz.)

Ami a regionális együttműködést illeti, fájdalmasan kell megállapítanunk, hogy a 2010 után örvendetes módon megerősödött visegrádi együttműködés az orosz agressziót követően lényegében tetszhalott állapotba került (különösen szomorú az uniós csúcsok előtt rendszeressé vált V4-egyeztetések elmaradása). Ezért természetesen minden felet felelősség terhel (így a miniszterelnök által fő felelősnek kikiáltott lengyeleket is), de ettől még nem szerencsés az érintett nemzetek sértegetése („a csehek átálltak” a föderalisták oldalára; „a lengyelek a legszemforgatóbb és legálságosabb politikát csinálják egész Európában”). A mi szempontunkból már csak a V4-együttműködés normalizálódása miatt is fontos lenne a háború mielőbbi befejeződése.

Magam nem örülök neki, hogy a szomszéd országok vezetői közül épp Milošević egykori tájékoztatási miniszterével, Aleksandar Vučić-tyal és a 2006–2010 közötti magyarellenes intézkedéseiről hírhedtté vált, a Kuciak-gyilkosságba belebukott gátlástalan hatalomtechnikussal, Robert Ficóval a legjobb a magyar miniszterelnök viszonya, de ha ez kell a jó magyar–szerb és magyar–szlovák viszonyhoz, illetve a vajdasági és a felvidéki magyarság megnyugtató helyzetéhez, hát legyen. Örömteli és bizakodásra okot adó továbbá az új román kormánnyal alakuló viszonyunk.

 

A szerző politológus, az ELTE ÁJK oktatója

 

Nyitókép: Visegrádi csúcsértekezlet Emmanuel Macron francia államfő (középen) részvételével 2021 decemberében Budapesten: Orbán Viktor magyar, Andrej Babiš cseh, Mateusz Morawiecki lengyel és Eduard Heger szlovák miniszterelnök

 

Németh Zsolt írását lásd itt, Jeszenszky Géza hozzászólását itt, Becsey Zsoltét itt.