Első a honfoglalás kérdése. A nemzeti ébredés hajnalán megrendítette a kortársakat Johann Gottfried Herder jóslata: „A más népek közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán anyanyelvét sem lehet majd felfedezni.” A XIX. században született az a nemzeti önkép, amelynek gyökérzete a dicső honfoglalás lett. Tág tér nyílt a képzeletnek, és a millenniumi ünnepségek egészen forróra hevítették a lelkesedés lángját. Az éppen 1896-ban érettségizett Ady Endre utóbb, kigyógyulván a mámoros nacionalizmusból, keserű iróniával vetette papírra történelmi leckéjét fiúknak: „Hóditották ez országot / Derék, lelkes, úri szittyák, / Jóttevői szegény népnek: / Iskolában így tanitják.”

A millenniumban tetőzött nemzeti önimádat eredményezte a Trianonig vezető megosztottságot.

A magyarok meghódították az országot, leigázták az őslakókat, és fölötte állnak az együtt lakó etnikumoknak. Utóbbiak kiosztották maguknak az ezer éve elnyomott, megalázott őslakos mártír szerepét, akik persze előbb valának itten, tehát jogos jussuk a föld – az eredményt 1920 óta nyögjük.

Ideje tisztázni, amit minden történész tud: a honfoglalás bő évtizeden át tartott, mert a beérkezők keresték és megtalálták a számukra alkalmas, gyéren lakott és lakatlan területeket. Nem volt semmiféle öldöklés, fényes diadal – volt ezzel szemben javarészt keresztény őslakosság, és a honfoglalók közt is voltak szép számmal keresztények.

István, atyja örökébe lépve megértette, hogy bár népének nagyobb hányada keresztény, nincs egyháza. És István egyházat szervezett. Nyugati egyházat, pápai áldással, de nem ellenségesen Bizánccal – ezért lett két érsekség, a kalocsa-bácsi ugyanis a keletiekhez is kötődött, de az esztergomi volt a vezető. És persze akkor még egyházszakadás sem volt. A legfontosabb:

a Szent István alapította magyar állam nem ismert különbséget őslakos és honfoglaló, magyar ajkú és nem magyar ajkú között!

Hogy István tűzzel-vassal keresztelte volna meg korának magyarjait – ezt a gyalázatos hazugságot a kommunista propaganda terjesztette el, arra igazolásul, hogy miért van „történelmi joga” a kommunista pártnak ráerőltetni a maga egyedül üdvözítő „tudományos világnézetét” a népre. (Szörényi Levente meséli, hogy azért engedélyezték 1983-ban az István, a király bemutatását, mert a pártközpont felismerte benne az István–Kádár párhuzamot.)

Senkit sem kereszteltetett meg erőszakkal István, ilyesmiről egyetlen kortárs forrás sem tud. Arról viszont megemlékezik Európa-szerte minden forrás, hogy a magyar király jóságos és szelíd, a rászorulók gyámola. Békét tart minden szomszédjával, és hitbuzgó. Fia, Imre herceg szűzi József-házasságban (matrimonium virgineum) élt, amire nagybátyja, Boldog Gizella fivére, Szent II. Henrik német-római császár adta a példát. Ő feleségével, Kunigundával együtt abban a bambergi dómban van eltemetve, ahol a „bambergi lovas”, Szent István leghitelesebbnek tekintett megjelenítése látható.

A bambergi dómban látható lovasszobor (1225), Szent István leghitelesebbnek tekintett középkori megjelenítése (Wikipedia)

 

Egy összefüggésben viszont érvényes, hogy István vaspálcával kormányzott – mégpedig a családjával bánt keményen! Korának legszigorúbb büntetéseit szabta ki azokra a rokonaira, akik akadályozni próbálták stratégiájának megvalósításában.

Mi hát a nagystratégia? Erről szólnak az Imre herceghez intézett Intelmek. Apa szól fiához, az uralkodó jellemének erényeit részletezi. „Akik ugyanis hamisat hisznek, vagy a hitet jó cselekedetekkel teljessé nem teszik, fel nem ékesítik, minthogy a hit tettek híján meghal, sem itt nem uralkodnak tisztességgel, sem az örök uradalomban vagy koronában nem lesz részük.”

A hit után az egyház foglalja el a második helyet: „Maga az Úr mondta Péternek, akit a szentegyház őrzőjévé és felügyelőjévé emelt: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat. Ő ugyanis önnönmagát nevezte kősziklának, s nem ám fából avagy kőből épült egyházról beszélt, hanem az újonnan nyert tömeget, a kiválasztott népet, Isten nyáját… hívta az önmagára épült szentegyháznak” – vagyis

az egyház a nemzeti közösségtudat, egység, amiből nem lehet kizárni senkit sem.

Az egyházszervezetet kiépítő István pontosan tudta, amit a második vatikáni zsinat is központi gondolattá emelt: az egyház nem építmény meg vagyonmérleg, hanem Isten népe.

Szent István, a türelmes király – iniciálé a Képes Krónikából

 

Szól a főpapoknak kijáró tiszteletről, ám hozzáteszi, ez azért jár nekik, mert ők Isten igaz szolgái, ám ha valamelyikük „kárhoztatásra méltó vétekbe esik”, akkor meg kell intenie őt a királynak, s ha nem javul, átadni az egyházi felsőségnek. Vagyis a rossz püspök eltávolítását éppen az uralkodónak kell kezdeményeznie Rómánál.

Ezt mondja a vezetőkről: „Legyenek ők, fiam, atyáid és testvéreid, közülük bizony senkit se hajts szolgaságba, senkit se nevezz szolgának. Katonáskodjanak, ne szolgáljanak, uralkodj mindannyiukon harag, gőg, gyűlölség nélkül, békésen, alázatosan, szelíden; tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy

semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.

Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog”, és „az erényed szabta mértékkel irányítsd az ispánok életét, hogy vonzalmaddal felövezve a királyi méltósághoz mindig háborítatlanul ragaszkodjanak”. – Vagyis a kormányzati tisztségviselők úgy bánjanak a néppel, ahogyan az uralkodó bánik ővelük. Az igazságosság és a türelem kéz a kézben járnak. „A türelmes királyok királykodnak, a türelmetlenek pedig zsarnokoskodnak.”

Az elmélyült imaélet – vagyis a gyakori és erős önkritika – megóv az álnokságtól, a kevélységtől, a gonosz kívánságoktól. Végül pedig felsorolja a nagy király azokat az erényeket, amelyeknek gyakorlása „teljessé teszi” a királyok koronáját.

Kegyesség és irgalmasság, e kettő nélkül zsarnok, nem király.

Továbbá türelmesség, lelkierő, alázat, helyes mértéktartás, szelídség, becsületesség – és nem utolsósorban szemérmesség. Ezek alkotják a királyi koronát, mai értelemben a méltó, tekintélyre joggal számot tartó hatalmat.

Legfőbb kötelességüknek azt tartották a középkori uralkodók, hogy nyitva tartsák országuk fölött az égi kegyelem csatornáit. Képes beszéd ez, de világos. Az uralkodó elsősorban népének erényeiért felelős. Ezen erényeket elsősorban a saját példájával tudja növelni. Ha az uralkodó semmibe veszi és kiforgatja az örök törvényeket, akkor ne számítson semmi jóra sem ő, sem a népe.

Szent István jó király volt.

 

Nyitókép: Szent István a koronázási jelvényekkel a Képes Krónikában